FőképFülszöveg:
Arvin pszionikus ereje egyre nő, ezért titkos megbízatással elküldik Sespech báróságába, amely hemzseg a jüan-tiktól, és ahol Karrell, a jüan-ti félvér keresztezi az útját, aki az Extaminos-sarj Dmetrio nyomát követi, hogy visszaszerezze tőle a legendás ereklyét, a Körkígyót, melynek felbukkanása a világ pusztulásával fenyeget...

Részlet a regényből:
Arvin mosolyogva nézte, amint a cingár tolvaj fiú elvegyül a kocsmai rikkancsok között, és várja, hogy az utasok leszálljanak a hajóról. A kikötőhíd váratlanul megbillent. Az egyik kikötői munkás valószínűleg hozzáért rakodás közben, és ettől a jüan-ti kibillent az egyensúlyából. A fiú előreugrott, hogy segítsen neki. Amint hozzáért a jüan-tihoz, a bal keze villámgyorsan előrelendült, és benyúlt a férfi zsebébe a köpenye alatt. A jüan-ti idegesen felsziszegett, és kimeresztette a méregfogait. A fiú hátraugrott, mélyen meghajolt a jüan-ti előtt, és széles, seprő mozdulatot tett a jobb karjával, hogy elterelje a körülötte állók figyelmét a bal kezéről, amelyben a lopott holmit tartotta.
A jüan-tit átverték. A szeme résnyire szűkült, benyúlt a köpenyzsebébe karcsú ujjaival, majd dühösen felszisszent.
– Tolvaj! – mondta.
Arvint, aki éppen a kikötőhídon ereszkedett le a hajóról, meglepte a korábban lomhának tűnő jüan-ti gyorsasága. A fiú után nyúlt, hogy elkapja a csuklóját.
A fiú azonban gyorsabbnak bizonyult nála. A jüan-ti csak az inge mandzsettáját kapta el, és a fiú könnyedén kitépte magát a szorításból, majd eltáncolt a dühös férfi útjából. Felemelte a kezét, és megmutatta, hogy nincs benne semmi.
– Ez megőrült! – tiltakozott. – Én csak segítettem neki, amikor megbotlott!
A szajha elfoglalta a helyét a lépcsősor tövénél. Arvin jól tudta, hogy most mi következik. A tolvaj megfordul és elmenekül, és egyenesen nekirohan a nőnek. Ez alatt a „véletlen összeütközés” alatt a fiú átadja a szajhának a lopott holmit. A fiút ezek után természetesen fülön csípik, és alaposan átkutatják, de már nem lesz nála semmit. A lopott portéka a szajhánál lesz, aki sebes léptekkel elhagyja a mólót, és egy előre kijelölt helyen továbbadja a zsákmányt egy harmadik tolvajnak.
A jüan-ti azonban nem ült fel ennek a játéknak. Ahelyett, hogy a városi őrségért kiáltott volna, mágiához folyamodott. Egyetlen szót sem mondott ki, egyetlen kézjelet sem használt. A fiú arca ennek ellenére a következő pillanatban kifehéredett, a tagjai remegni kezdtek. Arvin pontosan tudta, hogy a kölyök mit érez. Ő maga is megtapasztalta már a jüan-tikból áradó mágikus félelem hatását.
– Hibát követsz el… uram – hörgött a fiú.
A jüan-ti felemelte a kezét, és megpöccintette az ujjait. Savas verejtékcseppek szálltak a kölyök arcára. A fiú felüvöltött, és a szeméhez kapott.
– Add vissza! – követelte a jüan-ti.
A fiú azonban megfordult, és vakon futásnak eredt. Nekirohant a kikötői rakodómunkásoknak, és félrelökte őket az útból. Amint a lépcső közelébe ért, a szajha szólásra nyitotta a száját, majd meggondolta magát, és elfordult. A fiú a nő felé nyújtotta a karját, de csak vakon tapogatózott, és közben rálépett a lépcsőre.
A jüan-ti a hajón tartózkodó tiszthez fordult.
– Használd a pálcádat! – sziszegte. – Állítsd meg őt!
A tiszt azonban megrázta a fejét.
A kizsebelt jüan-ti tajtékzott dühében, és a menekülő fiú után iramodott. A lépcső lelassította a jüan-tit, csak lassan, fáradsgosan tudta felvonszolni rajta kígyótestét, de a vak fiú még lassabban mozgott. Belebotlott két rakodómunkásba, akik egy nehéz zsákot cipeltek, és lepattant róluk, visszafelé a lépcsőn. Miközben próbált talpra kecmeregni, a jüan-ti támadásba lendült. Meg akarta marni a nyakát, de célt tévesztett a harapása. A fogai a kölyök inggallérjába mélyedtek, amit dühösen letépett. A fiú rémülten felvisított.
– Meg akar ölni! Állítsa meg valaki!
Arvin a kikötőhíd végére ért, és lelépett a mólóra.
Elkapta a szajha pillantását. A bal kezét ökölbe szorította, nyitott jobb tenyerébe tette, majd felfelé rántotta mindkét kezét. Segíts neki.
A szajha szeme kikerekedett, amikor észrevette, hogy Arvin kézjelekkel szól hozzá. A nő egy pillanatig tétovázott. Amikor a fiú másodszor is felvisított, a szajha megrázta a fejét, majd sarkon fordult, és elviharzott onnan.
Arvin ezen feldühödött. A szajha könnyedén megmenthette volna a fiút, elég lett volna csak „véletlenül” összeütköznie a jüan-tival. Felmérhette volna a helyzetét, és még utána is gyorsan kereket oldhatott volna, de ehelyett magára hagyta a kölyköt. Magában mormogva, azon mérgelődve, hogy mégis mi az Abyss bugyraiért avatkozik bele a helyi céh ügyeibe, felsietett a lépcsőn. Kesztyűs kezével benyúlt az inge alá, és megragadta az odaszíjazott tőr markolatát. Elsuttogott egy varázsszót, és a mágikus penge eltűnt a kesztyűjében. Még hasznát veheti, ha pszionikus ereje cserbenhagyja. Bűbájra készült, és már érezte is a tarkójában felgyülemlő energia okozta bizsergető érzést. Amikor azonban felért a lépcsősor tetejére, megtorpant. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Tán tudat alatt úgy vélte, hogy ez az ügy majd magától is megoldódik.
A fiú az emelvényhez hátrált, amelyen a kesztyűs kezet ábrázoló szobor állt. Eldobta azt, amit lopott. Arvin fémes csörrenést hallott, amint a tárgy földet ért.
– Vedd fel! – kiáltotta a fiú. – Vidd el, és hagyj békén! Megvakítottál, mit akarsz még tőlem?
A jüan-ti a kisméretű, ezüst ékszeres dobozkához siklott, és felvette a földről. Visszatette a dobozkát a zsebébe, majd a fiúra mosolygott, kivillantva a méregfogait. Hosszú, villás nyelvét ki-be öltögette, a fiúból áradó félelmet ízlelgetve.
– A halálodat – felelte a jüan-ti megkésve. Közelebb siklott a tolvajhoz.
Többen is ácsorogtak és bámészkodtak a szobor közelében, de senki sem sietett a megvakított fiú segítségére. A tolvajokat vélhetően ugyanúgy megvetették itt is, mint Hlondeth városában. És valószínűleg a jüan-tiktól is ugyanúgy féltek. Az emberek elhúzódtak a jüan-ti elől, és utat nyitottak neki, de a szemüket nem sütötték le. Sőt mi több, várakozással telve, izgatottan néztek rá, hátha történik valami érdekes.
Nem kellett soká várniuk. A fiatal tolvaj meghallotta a jüan-ti köpenyének suhogását. Megfordult, és ugrott. Sikerült felugrania az alacsony emelvényre, és nekiütközött a kesztyűs kezet mintázó szobornak. Kétségbeesetten kapaszkodott bele, mint fuldokló a víz felszínén lebegő fatuskóba. A jüan-ti fölé ágaskodott, kiélvezve a kölyök mérhetetlen rettegésének minden egyes pillanatát. Egy méregcsepp a fiú hajára hullott a fogáról. Különös módon a fiú összerezzent ugyan, de egyébként meg se moccant.
Arvin ekkor életre keltette a bűbáj erejét.
A jüan-ti oldalra billentette a fejét, mintha egy távoli hangra figyelne, majd megrázta a fejét.
– Jüan-ti mágus – szólalt meg Arvin olyan alázatos hangon, amennyire csak tudott, mérhetetlenül sajnálva, hogy a mintegy másfél napos, közös hajóútjuk során egyetlen alkalommal sem kérdezte meg tőle a nevét –, szükség van rád a hajón. A legénység nem tudja biztosan, hogy melyek a te utazóládáid. Ne pazarold a drága idődet erre a kölyökre! Visszakaptad az ékszeres dobozkádat. Most már minden rendben van, barátom.
A jüan-ti hosszan bámult Arvinra, miközben a hópelyhek szakadatlanul szállingóztak körülöttük és közöttük. A szája fanyar mosolyra kunkorodott.
– Barátom? – kérdezte.
– A pokolba! – szitkozódott Arvin az orra alatt. Gyorsan kimondta a megfelelő varázsszót, és a tőre megjelent kesztyűs kezében. Éppen fel akarta emelni a karját, amikor egy mellette álló férfi megfogta a csuklóját. A nagydarab fickó ételfoltos köpenyt viselt. Éppen akkor léphetett ki az egyik közeli épületből, hogy megnézze, mi ez a csetepaté a kis téren.
– Erre semmi szükség, idegen – suttogta. – A kesztyű megoltalmazza.
Miközben Arvin megpróbált kiszabadulni a meglepően erős férfi szorításából, aki úgy tartotta őt, mintha kígyó tekeredett volna a csuklójára, a jüan-ti felágaskodott, hogy belemélyessze a méregfogait a fiúba.
A jüan-ti előrelendült, de a mozgása megakadt. Egy ideig küzdött a láthatatlan akadály ellen, majd dühösen sziszegve lassan hátrébb húzódott. Előre-hátra hajlongva méricskélte a fiút, majd a kesztyűre nézett. Ekkor váratlanul lehajolt, és megfogta a fiú bokáját.
A jüan-ti célja azonnal nyilvánvalóvá vált Arvin számára. Le akarta rángatni őt az emelvényről, amely valamiféle mágikus védelemmel látta el a fiút. De ezúttal is láthatatlan akadályba ütközött, az ujjai képtelenek voltak belekapaszkodni a tolvaj nadrágjába. A jüan-ti már remegett a dühtől, és az arca is kivörösödött ott, ahol nem fedték pikkelyek.
Egy nő felkacagott a bámészkodók között.
A jüan-ti megpördült, és azonnal a nőre vetette magát.
A szerencsétlenül járt asszony felsikoltott, és sajgó vállához kapott. Próbált a szobor közelébe kerülni, de a jüan-ti ezúttal résen volt, és az útját állta. A tömeg ekkor megrémült, és szétrebbent. Többen is kiáltozva futottak el.
A fiú, aki még mindig a szoborba kapaszkodott, ide-oda forgatta a fejét, hogy a zajból kiderítse, hogy mi történik körülötte.
Arvin érezte, hogy az erős kéz elengedi a csuklóját. A tőr még mindig ott lapult a tenyerében, de a megriadt tömeg ide-oda lökdöste őt, ezért nem talált megfelelő rést ahhoz, hogy elhajítsa. Túl sokan kerültek közé és a jüan-ti közé. A tömeg azonban gyorsan elillant a szobor közeléből.
A megharapott nő arcából kifutott a vér. Nekihátrált egy épületnek, majd kikerekedett szemmel nézett a jüan-tira.
– Ne! – könyörgött kezét összekulcsolva a mellkasa előtt. – Kérlek, ne tedd! – Úgy tűnt, hogy a kígyólény harapása nem sértette fel a bőrét; a fog talán nem hatolt át a vastag télikabáton. A második azonban biztosan célt ér. A jüan-ti feje előre-hátra járt, szemét a nő csupasz kezére szegezte. Arvin tudta: ha nem avatkozik közbe rögtön, akkor egy ártatlan hamarosan meghal.
Amint végre tisztán célozhatott a tülekedő bámészkodók között, és dobásra lendítette a karját, egy mély hang dörrent a jobbján.
– Állj! – szólt rá valaki.
Arvin azonnal eltüntette a tőrét a kesztyűjébe, majd megfordult, de a parancs nem neki szólt. Két, páncélos férfi bukkant fel a semmiből a kis téren, és ellentmondást nem tűrően néztek a jüan-tira. Jellegzetes, fényesre csiszolt, kék szemmel díszített mellvértjükről azonnal fel lehetett ismerni Helm papjait. A sisakjukon nem volt rostély, így semmi sem takarta az arcukat. Karmazsin színű köpenyt terítettek a vállukra. Kesztyűs kezük üres volt. Meglepő módon úgy tűnt, hogy nincs náluk fegyver.
– Te ott! – az egyik pap a támadásra készülő jüan-tira mutatott. – Lépj hátrébb attól az asszonytól!
A jüan-ti lassan megfordult. A szája torz mosolyra húzódott, amit tovább rontott a szájából folyamatosan ki-be járó villás nyelve.
– Kiraboltak – mondta, és a ifjúra mutatott. – Az az ember tette.
A másik pap azonnal a kölyökhöz sietett, megragadta a grabancánál fogva, és felrántotta a levegőbe.
– Loptál ettől a… – A pap elhallgatott, és tétován nézett a jüan-tira, mintha nem lenne benne biztos, hogy minek is nevezze. – Ettől az úrtól? – fejezte be a kérdést.
A tolvaj megrázta a fejét, a pap azonban felemelte a bal kezét, majd a fiú felé fordította a kesztyűje tenyérrészén lévő szemet. A fiú bólintott.
–Igen, loptam tőle – vallotta be megtörten. – De visszaadtam neki, és ő megvakított.
A tömeg időközben megnyugodott és kezdett magához térni. Szép lassan visszaszállingóztak a kis térre. A jüan-ti felsőbbrendűen kihúzta magát, és összébb húzta a testén a köpenyt.
– Vigyétek el ezt az embert! – utasította a papokat, és a fiúra mutatott. – Vessétek be egy verembe! – sziszegte, majd elindult vissza a hajóra.
– Ne olyan gyorsan! – szólalt meg az első pap, majd a jüan-ti és a lépcső közé helyezkedett. Arra a nőre nézett, akire a kígyólény korábban rátámadott. – Bántott téged? – kérdezte tőle.
Mielőtt még a fiatalasszony válaszolhatott volna, a jüan-ti ingerülten felszisszent.
– Állj félre az utamból! – szólt rá a papra. – Állj félre, különben nagyon megjárod! Fontos személy vagyok. Nincs időm veletek bíbelődni. Állj… félre!
Arvin érezte, hogy égnek áll a szőr a karján, mintha fázna. A jüan-ti ismét veleszületett mágikus képességét használta: ezúttal az uralma alá akarta hajtani a pap elméjét. A pap vagy félreáll az útjából, vagy a következő pillanatban megtapasztalja, hogy milyen egy jüan-ti harapása.
A pap ügyet sem vetett a fenyegetőző jüan-tira. Felemelte kesztyűs kezét, és a fiatalasszony felé fordította a szemet. Türelmesen várt a válaszra.
– Megharapott – felelte a nő. – Helmnek hála, a télikabátom felfogta a halálos harapást. Máskülönben már… – összerezzent, és képtelen volt befejezni a mondatot.
A tömeg időközben közelebb húzódott hozzájuk, és néhányan kiabálni kezdtek a papoknak.
– Én láttam az egészet…
– A fiú visszaadta az ékszeres dobozkát…
– A jüan-ti szemen köpte…
– Egy ezüstdobozka volt. Ott van a kígyóember köpenyének zsebében…
A jüan-ti szeme jobbra-balra villogott. Lassan felemelte a kezét. Sav csöpögött az ujjbegyeiről. Ugyanarra az álnok trükkre készült, mint korábban a fiúval szemben. Arvin kinyitotta a száját, hogy figyelmeztetően felkiáltson.
Nem volt rá szükség. A pap elegánsan kitért a felé fröccsenő sav elől. Egy fegyver jelent meg a markában: egy áttetsző buzogány, amely erős, fehér fénnyel izzott. Könnyedén félresöpörte vele a jüan-ti kezét. Nem vitt erőt az ütésbe, a buzogány feje éppenhogy csak hozzáért a jüan-tihoz, a teste mégis azonnal lebénult. A dermedt jüan-ti kikerekedett szemmel, tátott szájjal meredt a papra. Villás nyelve kilógott a szájából, és az is megdermedt, mint a kocsonya. Arvin azt sem látta, hogy lélegzik-e egyáltalán.
A pap izzó buzogánya eltűnt.
– Ez majd móresre tanítja – mondta az Arvin mellett álló férfi. Az, aki korábban visszafogta a kezét.
– Mit tesznek vele? – kérdezte Arvin.
– Tömlöcbe vetik – érkezett a válasz.
Arvin szemöldöke a homloka közepére ugrott.
– De hisz ő egy jüan-ti!
– Na és? – vonta meg a vállát a férfi.
– De… – Arvin ekkor végre megértette. Sespechben nem jár megkülönböztetett figyelem és bánásmód a jüan-tiknak. Több pletykát is hallott már erről korábban, de személyesen látni és tapasztalni ezt, az hihetetlen és bizsergető élmény volt. Mintha helyet cserélt volna az ég és a föld, és ő beleszédült volna. Első döbbenetét elégedett öröm váltotta fel. Széles mosoly terült szét az arcán.
– Gyilkossági kísérlet – dörmögte a mellette álló férfi. – Ezzel vádolják majd a jüan-tit. Ha bűnösnek vallja magát, és megbánja a bűnét, akkor Helm szeme talán megengedi neki, hogy vezekelhessen. Ha nem, akkor megbélyegzik az igazság jelével. Ha harapni próbál, vagy ismét meg akar vakítani valakit, akkor megátkozzák. A legsúlyosabb átokkal kell szembenéznie, amivel Helm csak sújthatja.
Arvin halkan elfüttyentette magát, miközben a férfit hallgatta, és hálát adott a sorsnak, amiért a papok nem vették észre a tőrét. Ezalatt a másik pap a fiú fejére helyezte a tenyerét, és elmormolt egy imát.
– És mi lesz a kölyökkel? – kérdezte Arvin.
A pap befejezte az imát. A fiú hevesen pislogott, majd körülnézett a téren. A szeme meggyógyult. Eleredtek a könnyei, térdre rogyott és elsírta magát. A jobb kezét a magasba emelte, és heves imádságba kezdett.
Az Arvin mellett álló férfi ismét csak megvonta a vállát.
– Talán szabadon engedik, tekintve, hogy megbánta a tettét.
Arvin hitetlenkedve csóválta a fejét.
– De a fiú… – elhallgatott. Jobbnak látta, ha megtartja magának a gondolatait. A fiú nyilvánvalóan csapdában vergődik, kénytelen engedelmeskedni a céhének, ahogyan korábban ő maga is. Arról nem is beszélve, hogy ha túlságosan is belebonyolódna egy kellemetlen beszélgetésbe, akkor szóba kerülhetne, hogy ő vajon mire készült a tőrével. Már így is bánta, hogy előrántotta. Óvatosabbnak kellett volna maradnia, és csak a pszionikus erejére hagyatkoznia. – …egy tolvaj – fejezte be végül a mondatot.
– Igen – hümmögött a férfi. Beszéd közben megdörzsölte a bal könyökét jobb kezének mutató- és középső ujjával. Itt talán így jelölik a céhet.
Arvin úgy tett, mintha nem vette volna észre a mozdulatot. A legkevésbé sem vágyott rá, hogy összeszűrje a levet a helyi tolvajcéhvel. Ökölbe szorította a bal kezét. Csonka ujja, az, melynek felső ujjpercét a hlondethi tolvajcéh metszette le megbizsergett, megerősítve az elszántságát. Ezúttal tiszta marad. Azért érkezett Sespechbe, hogy új életet kezdjen.
– És a kesztyű? – kérdezte Arvin. – Bárki használhatja?
– Bárki. Még a tolvajok is. Megóvja a vezeklőt a különböző fegyverektől, még a varázslatoktól is. De – a férfi kacsintott beszéd közben – az igazság elől még a szobor mögött sem lehet elbújni. Megfontoltan használd az erejét, ha vétkezel.
– Jó tanács – hagyta rá Arvin –, de nem áll szándékomban bűnt elkövetni.
Az egyik pap ekkor megérintette a lebénított jüan-tit, és elmondott egy imát. A következő pillanatban mindketten eltűntek szem elől. A hópelyhek örvényszerűen kavarogtak a hűlt helyükön. A másik pap gyengéden megérintette a tolvaj fiú vállát, majd odébb penderítette őt. Szabadon engedte. Ezután ő is elteleportált.
A hó szüntelenül hullott, és lassacskán vékony, fehér réteget képzett az utca kövén. A tömeg szép lassan feloszlott. Az Arvin mellett álló férfi dideregni kezdett.
– Van hol meghúznod magad? – kérdezte. – Ott van a fogadóm. Lurgin Laka.
Arvin megrázta a fejét.
– Köszönöm, de nincs rá szükségem. Csak átutazóban vagyok itt. Remélem, még ma délután találok egy hajót, amelyik elvisz Ormpetarrba.
A férfi a szíve fölé helyezte a tenyerét.
– Ahogy gondolod – mondta.
Arvin sarkon fordult, és otthagyta a fogadóst. Még mindig nem tért magához attól, ahogyan Sespechben a jüan-tikkal bánnak.
Máris kedvelte a helyet.

A Kiadó engedélyével.