Főkép A japán kosztümös filmekben ritkán bukkannak fel fegyverforgató hölgyek, akkor is többnyire nindzsának öltözve szerepelnek, szamuráj oldalon rendszerint annyi szerepük van, hogy nevelik a családot, és elvágják a saját torkukat, ha minden kötél szakad. Ez így általánosságban bizonyára igaz, de mint mindig, ez esetben is vannak kivételek.
 
Az Osprey – Harcosok sorozat ötödik kötetében ezekről a kivételekről esik szó, a rendelkezésre álló terjedelem miatt sajnálatosan röviden és szűkszavúan. Nem arról van szó, hogy Stephen Turnbull nem jártas a témában, hiszen korábban már két műve is megjelent magyarul (Szamurájok és Nindzsa), egyszerűen ebbe a kötetbe nem fért több. Persze azzal a szerkesztői elvvel lehet vitatkozni, hogy mennyire szerencsés egész oldalas képekkel csökkenteni a szövegnek szánt helyet, de mivel a sorozat minden kötete így épül fel, és az olvasók a mai napig megveszik a rendre érkező részeket, túl sok értelme nincs a lázadozásnak. Az pedig tény, hogy ezek a színes grafikák visszaadnak valamit a korabeli eseményekből.
 
Egyébként bámulatos, hogy a férfiak uralta Japánban egyáltalán voltak szamuráj nők, akik nem csak fegyvert ragadtak, de vitézségük okán tetteiket megörökítették, és így nevük a mai napig fennmaradt.  Ezt főként az írásbeliség népszerűségének tudom be, no meg annak, hogy a korabeli beszámolókat időről-időre lemásolták. Miként a címben látható, az első feljegyzés 1184-ből származik, az utolsó alkalom, hogy szamuráj nőknek harcolniuk kellett pedig a sógunátus megszüntetését követő felkelések/lázadások idején volt. A kötetben leírtak alapján úgy vélem, a beszámolók révén csupán a jéghegy csúcsát látjuk, és megfelelő források hiányában nem lehet megállapítani, mennyire volt bevett szokás a női harcosok rendszeres alkalmazása csatákban, vagy csupán szükséghelyzetekben (várostrom, bosszú, helyszínen jelen lévő férfi vezető hiánya) kényszerültek a nők a fegyveres harcra. Turnbull szerint az utóbbi idők régészeti kutatásai azt támasztják alá, hogy a női csapatok szerves részét képezték a seregeknek – legalábbis a feltárt korabeli tömegsírok ezt sugallják. Félek, az időutazás feltalálásáig nem kapunk egyértelmű választ erre a kérdésre.
 
A kötet korrekt módon minden fontosabb szamuráj harcosnőt felsorol (Tomoe Godzentől Szaigó Csikakoig), leírja, mit csináltak, kivel és miért harcoltak. Természetesen nem marad el a felszerelésük részletezése sem, aminek elképzelésében számos korabeli illusztráció, valamint tárgyi emlékek fotói vannak segítségünkre. Az utolsó oldalakon megemlített múzeumok és emlékhelyek listája igazából azoknak nyújt segítséget, akik személyesen is ellátogatnak Japánba, ellenben a bibliográfia minden érdeklődőnek hasznos lehet, hiszen számos, magyarul megjelent könyv szerepel a listán.
 
Mindent összevetve a Női szamurájok remek kedvcsináló kiadvány a Japánnal most ismerkedőknek, a jártasabbakat pedig garantáltan némi kutatómunkára ösztönzi majd.