Főkép

Ahogy azt Steve Lukather a tagok bemutatásakor megjegyezte Nathan East kapcsán, a „legenda” szót érdemes azoknak fenntartani, akik valóban kivételes múlttal dicsekedhetnek. Az immár több mint 35 éve működő Toto egyértelműen ebbe a kategóriába sorolható, így már az is rendkívüli megtiszteltetésnek számít, ha valaki előttük léphet fel ugyanazon a színpadon. A hat év után újra Budapesten koncertező amerikai csapat előzenekarakét ezúttal a Varga János Projekt bizonyíthatta, hogy méltó e megtiszteltetésre.
 
Voltaképp nem lényeges, mégis mellbevágónak találtam, hogy eltűnt Varga János emblematikus rőfös szakálla, és bölcs mesealak helyett (ha a sapkáról és napszemüvegről most elfeledkezünk) megfontolt bölcsészprofesszort láthattunk a gitár „mögött”. Sajnos nem követem kellőképp projektjeinek alakulását – bár valahogy mindig sikerül legalább egyszer meghallgatnom minden albumát, ami persze semmire sem elég –, annyit egyértelműen tudok róla, hogy nem mindennapi ötvözetét játssza a keleti és nyugati muzsikáknak. Mindezt persze egyfajta jazz-rock fúzió gúnyájába öltöztetve, talán azért, hogy zenéje minél szélesebb kör számára befogadható legyen.
 
Azt nem mondhatom, hogy már az ő fellépésére csordultig megtelt a PeCsa Music Garden, ugyanakkor örömmel állapítottam meg, hogy nemcsak néhány tucatnyian lézengtek a nézőtéren, ráadásul sokan láthatóan valóban jól ismerték a megszólaló számokat. Varga János kétségkívül az egyik kiemelkedően legjobb gitáros idehaza, aki a rock dallamosságát ötvözi az elvontabb, idegen elemekkel, vagyis a jazzel, valamint az arab és indiai hatásokkal, az így létrejött muzsika pedig bármennyire elborult is néha, mindenképp első hallásra befogadható (legalábbis a kevésbé beszűkült rockerek számára).
 
Ebben sokat segített a még az EAST-korszakból ismert zenésztárs, Király István dobos, akinek játéka ténylegesen megadta azt a határozott és élvezetes alapot, amire az egzotikusabb elemek rárakódhattak. Mint amilyen például Kézdy Luca hegedűjátéka volt. Sok próbálkozást hallottam már arra, hogy hegedűt építsenek be rockosabb műfajokba, és akadt köztük egészen sikeres is, olyan példával azonban, hogy a hegedű ennyire jól illeszkedjen egy alapvetően keményebb stílusba, viszonylag ritkán találkoztam. Büszkén állapíthattam meg tehát, hogy a jazzen és a kortárs/klasszikus zenén kívül is létezik olyan magyar muzsika, amely bárhol a világon megállja a helyét.
 
A valódi, minden tekintetben (tehát nem csupán zeneileg) professzionális előadás persze a Toto koncertje volt, ahol teljes mértékben kihasználták a színpadi fényeket és a show-elemeket is. Ám azt, hogy a látványosság mindössze a csapat maximális profizmusának magától értetődő velejárója, az is jól mutatja, hogy az átszerelés alatt Bach Goldberg variációk című híres darabja, majd Pink Floyd szólt, és még levezetésként is a The Wall részleteit hallhattuk.
 
Mivel nem kifejezetten kölykök alkotják a csapatot, mi több, nemrégiben két évre fel is oszlott a Toto, egészen döbbenetesnek tűnt, mennyire magabiztosan kezeli és uralja még mindig az együttes mindegyik tagja a maga hangszerét. Különösen a feloszlás előtt hangilag már gyengélkedő Bobby Kimballt felváltó Joseph Williams tekinthető nyerő húzásnak (az ismerősen csengő családi név nem véletlen, hiszen Joseph a sok más mellette a Star Wars és Harry Potter filmek zenéjéről híres John Williams fia), mivel hallhatóan jól képzett hangját cseppet sem koptatta meg a kor, ugyan mindössze két soralbumon énekelt, mindegyik szám tökéletesnek tűnt az ő előadásában. (Itt megjegyezném, hogy Steve Porcarón és Simon Phillipsen kívül mindenki hozzájárult a vokális harmóniákhoz, ami jellegzetesen angol és amerikai megoldás, és nem kis mértékben járul hozzá a muzsika varázslatos változatosságához, és – nem mellékesen – hagy rendszeresen szusszanásnyi időt a szólóénekesnek.)
 
Talán furcsa ilyesmit kijelenteni, de valójában sosem tudtam eldönteni, miféle stílusú zenét játszik a Toto. A stúdióban készült nagylemezekre, különösen a nagy slágerekre még rámondhatjuk, hogy a rengeteg west coast-os elemmel tarkított hagyományos vagy hard rock kategóriájába sorolhatók, abban viszont, amit a színpadon hallhatunk tőlük, túlságosan sok a „sötét anyag” – a funky, a soul és a fekete jazz – hogy ne valamiféle fúziós zenének tituláljuk. Steve Lukathert pedig, ha nem torzítókat használna, kétségtelenül a világ legkiemelkedőbb jazz gitárosai között tartanák számon. Legfeljebb annyi egyértelműen megállapítható, hogy – akárcsak például a thrash metalban – a hangnem-érzetet sokszor határozottan elbizonytalanító verzékre kivétel nélkül jól énekelhető, nem egyszer kifejezetten himnikus refrén következik, a szólókban pedig kiszabadul az izgalmas improvizáció szelleme, épp ezért bizonyosan nem mindennapos élményben lehet részünk, ha a Totót élőben láthatjuk.
 
Nincs is mit csodálkozni azon, hogy egészen fergeteges volt David Paich zongoraszólója, amely a régi nagy hard rock zenekarok hosszú kiállásait idézte, ám kissé meglepő módon egyedüliként, hiszen a muzikalitását tekintve láthatóan ma is friss és fiatalos Simon Phillips dobköreit Lukather és East közös témájának ellenpontjaként hallhattuk, és bizony ismét csak a jazz-zenészek improvizációs stílusát idézte az ő kvázi-dobszólója is. A legkiemelkedőbb, vagy talán csak leggyakoribb remekléseket mégis Lukathertől hallhattuk, akinek magasztalásához voltaképp nincsenek szavak, annyi energiával és ötletességgel játszotta végig az egész koncertet. Ugyanakkor mindenki főszerephez jutott az este során: Jenny Douglas-McRae például a „Hold the Line”-ban énekelt pazar duettet Joseph Williamsszel, Nathan East pedig – akinek basszusgitárja határozottan Mike Porcarósan dörmögött – az első ráadásszámban, az „Africa”-ban mutathatta meg, mire képes a hangját és a hangszerét egyszerre, egymás kiegészítéseként használva.
 
És persze a többi jól ismert szám, mondjuk, a „Stop Loving You”, a „Rosanna” vagy a „Pamela” is akkorát ütött ezzel a felállással, hogy szerintem sokáig emlegetni fogja még ezt a koncertet az örömtelien szép számmal összegyűlt, és lényegében végig éneklő és bármilyen együttműködésre vevő közönség. (A tömegről csak annyit, hogy végre idegesítő tudott lenni a sörrel visszatérők furakodása az első néhány száma alatt, annyira összepréselődve álltunk, és nemcsak a színpad előtt.) És még a koncertet végleg lezáró „Home of the Brave”-ben is a zenekarral együtt tombolt-énekelt a tömeg.
 
Nyolc nagy formátumú, mégis szerény muzsikus adott feledhetetlen koncertet a PeCsában, ráadásul a náluk tíz-húsz évvel fiatalabb bandákat megszégyenítő show-ütemérzékkel és elánnal, hiszen egyetlen pillanatra sem ült le a buli, amit pedig zeneileg produkáltak, az kétségtelenül olyasmi, aminél jobbat-többet adni egyszerűen nem lehet.