FőképFülszöveg:
Az ember álmait kergetve rajzott ki az űrbe, de ott csak lidércnyomások vártak rá. Isten hozott a Charonon!
 
Legeldugottabb zuga ez a világegyetemnek, ahol csupán pár eszement ember él: katonák, technikusok, pilóták… és egy egész sereg idegen. A bázis teljhatalmú ura Ernst Kleist professzor, a “bogarak” megszállott kutatója. Kísérleteiben nem ismer tréfát, aki ujjat mer húzni vele, az az idegenek táplálékaként vagy eleven keltetőgépként végzi. Végső célja egy olyan új faj megalkotása, mely agresszivitását csak emberi parancsnak engedelmeskedve engedi szabadjára. És a tökéletes gyilkológép már készen áll…

Részlet a regényből:
Az álom szétfoszlott, mint kora őszi reggelen a köd. Valódi, kézzelfogható álom volt, amelyikben az ember ízeket, szagokat érez. Amelyiknek nem kételkedik a valóságában. Megpróbált belekapaszkodni a képbe, két mosolygó, nevető gyermekébe. Egy parkot lát, zöld pázsitot és hintákat. Boldog. Drake és Cass vidáman hintázik, föl, le, föl, le. A nő közel akarta hozni az érzéseit, úgy szorítani őket a keblére, ahogy a gyerekeit szokta. A nap melegen süt, a levegőben frissen nyírt fű illata. Nevetést hall, és az egészből egy családias, otthonos hangulat áll össze.
Valódi álmok. Valódi emlékek.
De csupán álmok és emlékek, semmi több.
Minél inkább ragaszkodni próbált hozzá, az álom annál halványabbnak és távolibbnak tűnt. Kinyújtotta kezét a tízéves Drake felé, de nem érte el: a kisfiú pajkosan nevetett, és hintázott tovább. A nő figyelte, míg a kellemes érzés teljesen el nem illant.
Eltűntek a fák, a zöld pázsit, a park.
Eltűnt Drake, a mosolya, a vidámsága.
Eltűnt Cass is, és a hibernálófülke hidege meg a szállítóhajó olajos, fémes levegője került a helyére.
Joyce Palmer kapitány felsóhajtott, és megnyomta a hibernálófülke burájának nyitógombját. A süvítve távozó gáz egy kis időre kék, fagyos ködfelhővé vált a levegőben. Erőt vett magán, felült, és kilógatta a lábát a fülke pereme felett. A Caliban szállítójármű berendezései csendben tették a dolgukat körülötte. Lassan nézett körül, kicsit tartott attól, hogy mi fogadja hét hónap után. Az összes hibernálófülke felső kijelzőjén zöld fények égtek, és a szoba szemközti falán levő segédpilótakonzol ugyanígy zöldet jelzett. Úgy látta, minden rendjén van és működik, így ijedsége éppúgy szertefoszlott, mint az előbbi álma.
Lenézett meztelen lábszárára, és egy pillanatra megszédült. Mindkét kezével a fülke peremébe kapaszkodott, és a kellemetlen érzés rögtön tovatűnt. Mindig így szokott lenni, amikor kijön ebből a rohadt hűtőládából. Gyűlölte a hibernációt.
Teleszívta tüdejét levegővel, és megborzongott. Utálta, hogy a hideg minden porcikájába beférkőzött. Erőlködve megpróbálta felidézni a meleg napsugarakat, a fű illatát a parkban. Az álom kicsúszott a keze közül, úgyhogy végül is lemondott róla, hogy újra átélje. Vett még egy nagy levegőt, és egy pillanatra hagyta, hogy teljesen átjárja testét a hideg.
Később, amikor a remegés elmúlt, újra felnézett egy segédpilóta-konzolra, amely a hajó állapotát és pozícióját mutatta. Egy pillanatig figyelte. Minden lámpa zöldet jelzett. Úgy tűnt, pontosan menetrend szerint pottyantak ki az einsteini térből. Semmi probléma nem volt, legalábbis semmi észrevehető.
Újra vett egy mély levegőt, amikor pilótatársa, Deegan felemelte hibernálófülkéjének buráját. Deegan túloldalán volt még egy fülke, s benne egyetlen utasuk, a még alvó Mr. Cray. Az ő koporsóján is zöld fények égtek. Azt jelezték, hogy előrehaladás indult meg a fülke ébresztő ciklusában.
– Jól vagy, főnök? – kérdezte Deegan még fekve, rekedtes, mély hangon, mint aki kemény ivászat után ébredt.
Joyce válaszul csak bólintott, és az arcát dörgölte.
A nő teste sovány és fitt volt, Deegan viszont leginkább egy partra vetett medúzára hasonlított. Joyce vigyázott, nehogy elhízzon, és mindennap kondizott, társa viszont rengeteget evett és ivott, de egyáltalán nem edzett. Deegan teste fehér és puhány volt, és a hibernáció minden alkalommal jócskán igénybe vette. A nő már sokszor mondta neki, hogy ha jobb formában tartaná magát, akkor nem viselné meg ennyire a fagyasztófülke, de Deegan nem hallgatott rá.
Joyce lassan felállt, meztelen talpa a fedélzet jéghideg fémjéhez ért. Gyorsan szandáljába bújt, aztán nyújtózott egyet, hogy ellazítsa háta és válla sajgó izmait. Csak egy tenyérnyi bikini alsó és egy könnyű zöldesbarna felső volt rajta. Libabőrözve lazítgatta izmait, barna tagjait rázogatva próbálta elűzni a hibernáció hidegét. Bár gondja volt rá, hogy erőnléte a lehető legjobb legyen, még egy hosszú, forró zuhany és félórás edzés után is órákba telt neki, hogy teljesen felengedjen testéből a borzongás. Ez mindig így volt hibernálás után, mindig pontosan ugyanilyen. Nem is halogatta tovább a melegítést.
Újra a műszerfalra nézett. Hat órára voltak a Charon-bázistól. Már a névtől újra megborzongott. A bázist is legalább annyira utálta, mint a hibernálást. Felsóhajtott, és nagy levegőt véve esküdözött magában: ez az utolsó út. Bőven volt ideje arra is, hogy az edzés után majd újra a forró zuhany alá álljon. Úgy érezte, később még szüksége lehet rá.
Összeszedte bő barna nadrágját, barna zubbonyát, és a Harley Davidson baseballsapkát, amit azért hordott, hogy a haja ne hulljon az arcába. Ezután továbbindult, és a burán át benézett Mr. Cray hibernáló fülkéjébe. A férfi a hátán feküdt, és csak egy rövidnadrág volt rajta. Látszott rajta, hogy jó formában van. Izmos karjai erős mellkasa mellett pihentek, és a csípője is keskeny volt. Feje kicsit oldalra billent, szája félig nyitva volt. Joyce lefogadta volna, hogy rendes alváskor szokott horkolni. Azon kapta magát, hogy ezt szívesen leellenőrizné egyszer személyesen is.
– Deegan! – szólalt meg, kezét Cray koporsóján pihentetve.
– Legyen rá gondod, hogy a vendégünk is felébredjen! Nem akarom, hogy átaludja a nagy találkozást Kleist professzorral. – Még vetett egy utolsó pillantást az erős mellkasra és a dudorodó rövidnadrágra, azután elindult kabinja felé, hogy egy csodás, forró zuhany alá álljon.
Még hallotta, hogy a háta mögött Deegan felnyög.
– Igen, főnök... – Aztán egy hangosabb nyögés jelezte, hogy kollégája felült.

A Charon-bázison, egy szűk fa- és fémvázas folyosón, amelyet több évvel ezelőtt fegyencek vájtak a tömör sziklába, most öt tengerész állt teljes harci vértezetben. Felcsatolt sisakjuk védőplexije feltolva, a vállukról szíjon Kramer puska lógott. A kezükben Taser hálópuskát tartottak. Úgy néztek ki, mint akik éppen harcra készülnek.
És tényleg pontosan erre vártak.
A folyosó végén fém zsilipajtó állt. A pajzsok fehér korongjai világítottak a folyosó barna szőnyege és a zsilip szürke acélja előtt. Mint minden bevetés előtt, enyhe izzadság- és félelemszag terjengett.
Green őrmesternél volt magasabb a tengerészek között, de mindenképpen ő volt a legtermetesebb. Neki volt a legszélesebb a válla és a leghosszabb a karja. Green megvárta, amíg mindenki elhallgat, és csak azután adta meg embereinek a rájuk váró küldetést.
– Felnőtt harcost üldözünk. Élve kell elhoznunk, anélkül, hogy megsebeznénk. Tudom, hogy zűrös lesz, de ez a feladat.
Körüljártatta pillantását a három férfin és Boone-on, aki az egyetlen nő volt az osztagban. Nem szólt senki, s Green magában elmosolyodott. A többiek se szerették ezt a szarságot, meg ő se, mindenesetre megtették, amit parancsba kaptak, és Greennek pillanatnyilag ennyi elég volt. Ő is megtette, amit parancsoltak neki, és ha élve akartak kijönni ebből az egészből, akkor a többieknek is ezt kell tenniük.
– Csak Taser hálóvetőt használhattok – folytatta. – Ha nem adok rá külön parancsot, a Kramerhez ne nyúljatok. Értve?
– Igen, uram – felelte halkan McPhillips közlegény. A többiek nem mozdultak.
– Dillon, a hangágyú készen áll?
– Most melegszik, uram. Bízom benne, hogy most tényleg működni fog.
– Reméljük – mondta Green őrmester. Ez a küldetés is pont olyan értelmetlen volt, mint a többi, de ha már a professzor azt mondta, hogy csinálják meg, akkor megcsinálják. Ez volt a feladatuk, tekintet nélkül arra, hogy rossz-e, helytelen-e. Meg arra is, hogy hányan halnak meg az akció közben.
– Kezdjük! McPhillips, foglald el a helyedet! A többi szorosan követi.
McPhillips megfordult, és a gombra ütve beindította a zsilipek nyitóciklusát. Az ajtókon belül a Charon-bázis, a lakott terület volt, kívül pedig az idegenfészek. A folyosóra nehéz, forró levegő csapott be. McPhillips gyorsan ellenőrizte az előrevezető járat mindkét oldalát, majd lassan megindulva megvizsgálta az ajtó fölötti részt és a sziklás folyosó mennyezetét.
A Charon-bázis valójában inkább csak egy tömör sziklatömb, amely egy harmadosztályú sárga csillag körül elliptikus pályán kering. Eredetileg a kormány fegyenctelepe volt, itt tartották a legveszélyesebb földi bűnözőket. A foglyokkal végeztették a bázis bővítését. Alagutakat kellett ásniuk, egyiket a másik után. A sziklát tizenöt, sőt néhol húsz emelet mélységben hálózták be a haszontalan járatok. A legtöbb fogoly ebbe az „elfoglaltságteremtő” feladatba halt bele.
Az idegenek megszállták a Földet, és miután újra elűzték őket, a kormánynak már nem volt pénze vagy kedve arra, hogy ilyen messzire szállíttassa a bűnözőket. Ekkor vette meg a Charon-bázist a Z. C. T. cég, hogy beindítsa a szigorúan titkos Chimera-tervet.
A régi alagútrendszer egyik szakaszát elszigetelték a bázis többi részétől, s szabadon eresztettek benne öt idegent és egy királynőt, hogy fészket építsenek.
A bázis egy felszínhez közeli, kisebb darabjában pedig a lehető legmagasabb színvonalú emberi élethez szükséges körülményeket hoztak létre, és egy csapat élvonalbeli tudóst szerződtettek és költöztettek ide a lakott bolygókról, meg egy szakasznyi tengerészt a kormány csapataiból, hogy segítségükre legyenek a bogarakkal szemben, és biztosítsák a kormány érdekeit.
Az alagútrendszer fennmaradó, nagyobb része kihasználatlan maradt és elhanyagolttá vált.
Ernst Kleist professzort nevezték ki a kutatások élére. Az volt a feladat, hogy az idegeneket a lehető legsokoldalúbban használják ki. Próbálják meg hasznosítani a savvért, a pempőt, egyszóval mindent. És Kleist professzor olyan eredményeket ért el, melyek még a cég legszebb álmait is messze meghaladták. Ezért az előrelépésért viszont jócskán kellett fizetni, mégpedig leginkább a tengerészek életével.
Green őrmester beindította a ruhájába épített légszűrőt, amikor megérezte a mindent átható, rohadt idegenszagot. Egyszer valaki azt mondta, hogy az idegenfészekben terjengő szag olyan, mintha ezernyi záptojás sülne avas zsírban. Green azóta, hogy hallotta ezt a jellemzést, már vagy százszor harcolt a fészekben. Valahányszor megütötte az orrát ez a szag, eszébe jutott a mondat. És mindig arra gondolt, hogy még ez sem jellemzi elég találóan a bűzt. Hála a légszűrőnek és a pajzsruhának, nem sokkal véti el, de mégsem elég találó.
Az öt fehér pajzsos tengerész lassan haladt előre a sziklafolyosóban, mely az emberlakta zónán kívül szélesedni kezdett, és az ajtó után körülbelül húsz méterrel már tágas alagútban folytatódott. A folyosó a régi vonatalagutakat juttatta Green eszébe, csak azoknak nem volt ilyen magas mennyezete.
McPhillips óvakodva lépkedett az élen, az idegennyálka tócsáit kerülgette. Minden egyes lépés helyét külön megvizsgálta előre. Mindenütt savnyálka borította a falat, és a mennyezetről is ez csöpögött, miközben különös, sötét barlangokat mart a sziklába. Ezekbe az üregekbe nem világított be a tengerészek lámpásainak fénye. Pedig ezek voltak a legveszélyesebb helyek. Az üregekben idegenek aludtak, bármikor előbukkanhattak, és villámgyorsan, figyelmeztetés nélkül csaphattak le.
– Legyetek résen! – mondta Green. Hangja üresen kongott a fülhallgatókban, még a sajátjában is.
McPhillips és közvetlenül mögötte a kis termetű Dillon folytatta a körültekintő előrehaladást. Az új pajzsruha ugyan jó volt, de nem tökéletes. Bizonyos mennyiségű sav ugyanúgy behatolt egészen a bőrig.
Green hátrapillantott, éppen Choi és Boone mögött csukódott be a zsilip. Nem véletlenül Boone volt az utolsó életben maradt nő a szakaszban. Kemény volt, mint a szög, és a reakcióideje is átkozott gyors: vetekedett a bogarakéval. Elválaszthatatlan volt a vörös Choitól. Mindketten New York-iak, és nagyjából egyidősek voltak. A többiek ugratták őket, hogy annyit kefélnek, mint a nyulak, de ez sosem befolyásolta őket. Mindig együtt voltak, a nappalt és az éjjelt is szeretkezéssel töltötték.
– Vigyázz a falakra! – szólt Green Boone-nak, és néhány különösen nagy, jobb oldali üreg felé intett a fejével. – Choi, tartsd a szemed a keresztfolyosókon, nehogy ezek a szemetek a hátunkba kerüljenek!
– Meglesz, uram – mondta Choi.
Green mély lélegzetet vett, és csak lassan fújta ki.
Émelygett, de ettől eltekintve minden rendben ment.
Újabb harminc métert nyomultak előre a folyosón lassan, óvatosan. Rajtuk kívül semmi nem mozdult.
– Nem akarok ennél sokkal beljebb menni – mondta Green.
A háta mögött a zsilip szürke ajtaja valószínűtlenül távolinak látszott. Elöl McPhillips megtorpant, de nem fordult vissza. – Dillon, a kereső mutat valamit?
– Olyan üres a monitor, mint Choi feje – felelt Dillon. – Semmit nem...
Sikoly töltötte be Green fülhallgatóját. Istenem! Csak ezt ne! Túl sokszor hallott már efféle sikolyt.
Ösztönösen fordult ki és ugrott, miközben puskáját vállára emelve célzott.
– Boone! Vágd ki magad! – visszhangzott Boone sikolya után Choi kiáltása. A nőt hatalmas idegen harcos húzta felfelé, a mennyezet egyik üregébe.
De Boone nem hiába volt gyakorlott tengerész, jó pár trükköt bevetett a küzdelemben. Az idegen karjai és feje felé rúgva kígyózott az éles karmok között.
Jobbra, balra, sosem maradt egy helyben.
Forgott, megpróbálta szabaddá tenni az egyik kezét, hogy belelőhessen az idegen karjába vagy fejébe, vagy bárhová, hátha akkor elejtené.
Mintha egy borzasztó rémálom lassított felvétele elevenedne meg a szeme előtt, Green izgatottan, émelyegve figyelt, és nem mert lőni, amíg szabadon nem marad a bogár valamelyik karja vagy a feje.
Úgy látta, hogy Choi mindjárt szabadon lőhet a bogár lábaira.
Boone megcsavarodott, hogy hálóvetőjével a bogár fejére célozhasson.
Majdnem sikerült.
De mielőtt ő, Choi vagy bárki más lőhetett volna, megtörtént a legrosszabb. A külső, nyállal telt állkapocs felpattant, és mélyről, egészen az idegen torkából egy második állkapocs bukkant ki, és úgy vágott keresztül Boone védősisakján, mintha csak egy fátylat szelne át.
A nő halálsikolya egy darabig visszhangzott, majd olyan csend követte, mint amikor egy hifi berendezést kihúznak a konnektorból.
A folyosón szétroppant sisak-, agy- és koponyadarabok hevertek, és mindenkit befröcsköltek. Choin lassan folyt le kedvesének vére, a nő teste pedig még fejetlenül is tovább küzdött az idegennel.
Az idegen kisebb állkapcsa visszahúzódott a torkába, és magával húzta Boone koponyaboltozatát.
– Nem! – üvöltött Choi. Neki is ugyanúgy ki volt biztosítva a fegyvere, mint a többieknek, hiszen mind arra vártak, hogy úgy lőhessenek az idegenre, hogy a kifröccsenő sav ne Boonera spricceljen.
Erre most már nem kellett ügyelni, úgyhogy Choi, mielőtt Green közbeavatkozhatott volna, máris tüzelt. A lövés szemből, nagyon erősen találta telibe a bogár testét.
A lény durranóbonbonként robbant fel, savesővel borítva be a falakat, az egész folyosót. Boone teste a sziklatalajra esett, a derekát még mindig szorongatta az idegen egyik karja. A nő még egyszer belekapott a bogár tetemébe, és csak ezután pihent meg, oldalára fekve. Haja eltakarta a sisak hátulján tátongó lyukat.
Green egy pillanattal később ért oda Choihoz, a lövést már nem tudta megakadályozni.
– Ne lőj már, az istenedet! – ütötte félre Choi puskáját.
– Boone... – indult meg Choi a savmarta test felé.
Green karon fogta.
– Ő már nincs közöttünk, és lehet, hogy a lövésed lesz mindannyiunk veszte! – Green visszatartotta Choit, aki megpróbálta kiszabadítani magát, hogy odamenjen Boone-hoz.
– Őrmester! – kiáltott fel Dillon. – Jelez a kereső! Mindenütt idegeneket mutat. Három oldalról...
Dillon magas hangon beszélt, pánikban volt. McPhillips „Fene egye meg!”-je még Green sisakjában is hangosan szólt.
– A francba! – rázta meg Green Choit, és odébb is penderítette, hogy távolabb legyen Boone holttestétől. – Ébresztőt fújtunk nekik, most meg jönnek reggelizni. Kössétek fel a gatyátokat, mert itt harc lesz!
Gyorsan McPhillipsre és Dillonra pillantott, aztán elkiáltotta magát:
– Rohamkészültség! Elöl-hátul legyetek résen! Fürgén! Mi van a hangágyúval, Dillon?
– Készen áll. Maximális frekvenciára és széles hatókörre állítottam.
– Reméljük, ezúttal nem mond csődöt ez a szar – sóhajtotta Green. – A Taser hálópuskákat készenlétbe! – tette hozzá hangosan.
Egy pillanaton belül az egész folyosón, a falakon és az oldaljáratokban nyüzsögni kezdtek a ronda, dühödt bogarak. Hullámokban bukkantak elő, és mind legalább ötször akkora volt, mint a tengerészek. Green a pajzsruhán át is hallotta a surrogásukat. Márpedig a régi mondás is úgy tartja, hogy ha a védőruhán át is hallatszik az idegenek surrogása és csattogása, akkor holtbiztos hulla vagy, annyi van belőlük körülötted.
És nagyon is úgy látszott, hogy a mostani eset sem lesz kivétel a szabály alól. Green még soha nem látott ennyi bogarat egyszerre. Ha így megy tovább, négyüknek a hangágyú nélkül szemernyi esélye sem lesz.
– Tűz, Dillon!
A hangágyú hosszú fémcsöve leginkább a régi földi háborúkban használatos páncélöklökre emlékeztetett. Ugrott ugyan egyet Dillon kezében, de hangot nem adott. Nem robbant ki semmi a végéből sem. Egy örökkévalóságon keresztül nem történt semmi.
Green nézte, hogy Dillon bólogatva figyeli a fegyver felső kijelzőjét, tudomást sem véve a körülöttük leselkedő halálról.
A fegyver látszólag nem volt konkrét célpontra irányítva. A levegő csillámlott a sziklakamrában, mintha csak egy forró járda sugározna hőséget. Green szeme előtt megmozdultak az idegenek nyálfonatai, de az őrmester tisztában volt azzal, hogy ez a hangágyú működésének csak felszíni hatása. Az ágyú működött. Majdnem felkiáltott örömében.
Az összes bogár megdermedt a folyosóban, elnyílt szájukból csöpögött a nyál.
– Istenem, de imádom ezt a szerkezetet! – mondta Green, és kiengedte eddig visszafojtott lélegzetét. – Vesszek meg, ha tudom, hogy működik! A lényeg az, hogy ha működik, akkor mindig lebénítja őket.
A fegyvert Kleist professzor hozta létre. A bogarak idegrendszerére hat, és idegenparkbeli rusnya szoborrá dermeszti őket. Csak egy baj volt vele: nem működött megbízhatóan, és ritkán bírta hatvan másodpercnél hosszabb ideig. A professzor rendszeresen ígérgette, hogy kifejleszt egy jobb és megbízhatóbb változatot, de közben telt az idő, és Green embereinek több mint fele elesett. Most viszont a hangágyú – ahogy maguk közt hívták a fegyvert – megmentette az életüket. Legalábbis az övéket – Boone-t kivéve.
Green a legközelebbi és legnagyobb harcosra mutatott.
– Azt ejtsétek foglyul, aztán tűnjünk el innen!
Dillon és McPhillips Taser hálóvetője egyszerre tüzelt, s a hatalmas, lebénított harcos hangos, tompa cuppanással vált le a falról. A testére záruló háló olyan anyagból készült, melyet sem az idegen savvére, sem hatalmas ereje nem kezd ki. A bogár a folyosón feküdt és nyáladzott.
Bip! Bip! Bip!
– A francba! – mondta Green, amikor meghallotta a sziklakamrában visszhangzó, időzítettbomba-szerű csipogást.
Már ismerte ezt a hangot. Azt jelezte, hogy közeleg a temetésük, ha nem távoznak nagyon fürgén.
– Őrmester... – nyögte ki Dillon. Green még sosem hallotta Dillon hangját ennyire remegni. – Ez a masina be akarja adni a kulcsot. Kábé harminc másodperc múlva felrobban, és a levegőbe repíti az egész bázist.
– Choi! – kiáltott Green arrafelé, ahol a tengerész állt, kedvese holtteste mellett. – Segíts már a bogarat hozni, de most!
Bip! Bip! Bip! Bip!
Az egyre gyorsabb sípolás visszhangzott a kőfalak és a rájuk dermedt bogarak között, és versenyt futott Green vágtázó érverésével. Az őrmester tudta, hogy az óra ketyegésével fogynak életük utolsó másodpercei.
Dillon a hangágyúval lassan hátrált a zsilip felé.
Green jobb kezében a Taser hálóvetővel, baljában a Kramerrel fedezte Choit és McPhillipset, akik teljes erejükből vonszolták vissza a folyosón a mozgásképtelen harcost.
Bip! Bip! Bip! Bip! Bip!
– Tizenöt másodperc – mondta Dillon. – Ki kell kapcsolnom, különben felrobban.
– Tarts ki, ameddig csak lehet! – válaszolt Green. – Aztán pedig fuss!
Bip! Bip! Bip! Bip! Bip!
– Jó, hogy mondod! – kiabált vissza Dillon. Gyorsan hátrált a bejárat felé, Green pedig lépést tartott vele.
Bip! Bip! Bip! Bip! Bip! Bip!
– A francba! Már nem sokáig...
– Még ne kapcsold le! – kiáltotta Green.
– Nyolc, hét, hat...
– Tarts ki!
A csipogás már lassan egy hosszú sípszóvá olvadt össze, ahogy a hang visszaverődött a nyálfonatokról és a falakról. Pár másodpercen belül az ágyú felrobban, és elpusztítja az egész bázist.
– Leállítom!
Green, aki még mindig Dillon mellett haladt, most körbepillantott.
Choi és McPhillips a zsiliphez vitte a harcost. Pár pillanat múlva már biztonságban lesznek a túloldalon.
Dillon és Green már csak húsz méterre volt az ajtótól, de ha a közelükben levő bogarak gyorsan támadnak, akkor lehet, hogy még így is túl messze vannak.
Dillon kikapcsolta az ágyút, sarkon fordult, és a hosszú csővel a hóna alatt futásnak eredt.
A folyosó csendje most még a sípszónál is hangosabbnak tűnt.
Green még várt egy pillanatot. Látta, hogy a bogarak szinte rögtön feléjük indulnak, előbb lassan, aztán pedig egyre dühödtebben. Megfordult, futni kezdett, és felzárkózott Dillon mögé.
Choi és McPhillips már átvitte a harcost a zsilipen, és viszszajöttek, hogy az ajtóból fedezzék a két futó tengerészt.
Green kapkodva vette a levegőt, és teljes erejéből rohant. A védőruha nyomta minden porcikáját. Ezeket a pajzsokat nem testgyakorlásra tervezték.
Elöl Choi és McPhillips állt, Taserüket egyenesen Greenre szegezték. Az őrmester tudta, hogy kiváló lövészek, de ettől függetlenül nem volt jó érzés, hogy puskacsövek merednek rá.
Miközben Dillon megtisztította a zsilipet, McPhillips tüzelt, és lövése közvetlenül Green mellett süvített el, hogy aztán az őrmestert már nagyon közelről üldöző idegent terítse le.
Green ekkor már nem hitte, hogy élve megússza. A szíve olyan erősen vert, hogy attól tartott, mindjárt szétrobban – hacsak előbb utol nem éri egy bogár.
Choi a zsilipet lezáró gombra ütött. Az ajtók lassan siklottak egymás felé.
Green nagy fejessel érkezett a zsilipen belülre, pajzsaiban fehér fémlabdaként gurult a szőnyegpadlón, mikor Choi ismét rálőtt a legközelebbi bogárra a Taserrel. Green már a földön ült, szemközt a foglyul ejtett harcossal. Zihálása csak lassan csillapodott.
A bogár nyitott állkapcsából nyál csordult ki, és Green a torok mélyén hirtelen meglátta a lény belső állkapcsát. Épp az ő feje felé fordult.
Az őrmester gyorsan talpra ugrott, és hátrébb húzódott néhány méterrel. Mély levegőt vett.
Ez nagyon szoros volt.
Fene szoros!

A Kiadó engedélyével.