Beleolvasó - Gayle Forman: Hová tűntél?

Fülszöveg:
Képzeld el, hogy azt az életed éled, amiről álmodtál. A világ egyik leghíresebb rockzenésze vagy, az újságok címlapon hozzák a képedet, és a lábad előtt hever a világ. Az első lemezed olyan siker lett, hogy soha nem lesznek már anyagi gondjaid. A barátnőd nem elég, hogy tehetséges és felkapott filmproducer, de jobban megért téged, mint bárki a világon.
Képzeld el, hogy mindennek ellenére mégsem lehetsz boldog, mert három évvel ezelőtt olyasmi történt, amitől valami meghalt benned.
Amikor egyetlen éjszakán találkozik a múlt és a jövő, esélyt kapsz, hogy mindent helyrehozz, ami félresiklott, már csak az a kérdés marad, hogy tudsz-e élni vele.
De létezik egyáltalán újrakezdés? És milyen árat kell fizetni érte?

Részlet a könyvből:
   A Hetedik sugárúton délnek fordulok, beugrom egy kis boltba cigit vásárolni, aztán irány a belváros. Visszamegyek a szállodába, hozatok valamit a szobaszolgálattal, aztán talán, egyszer az életben, korán fogok elaludni. A Carnegie Hall előtt taxik fékeznek, kiteszik az esti koncertekre érkezőket. Egy gyöngysorokkal ékített idős hölgy tipeg elő magas sarkokon az egyik kocsiból, görnyedező frakkos kísérője a könyökébe kapaszkodik. Láttukra, ahogy együtt botladoznak, érzem, hogy összerándul valami a mellkasomban.
Bámuld a naplementét, adom ki a parancsot. Bámulj valami szépet! De mikor felpillantok az égre, azt kell látnom, hogy a csíkok egy többnapos véraláfutás színére sötétedtek.
   Szeszélyes, finomkodó kis pöcs. Ennek titulált az újságíró. Ő is megérte a pénzét, az igaz, de abban az egy pillanatban igazat szólt.
   A pillantásom visszatér a Földre, és mikor megérkezik, az ő szemét látom. Nem úgy, ahogy régebben láttam mindenütt – minden sarkon, minden reggel, a saját lecsukott szemhéjam mögött. Nem úgy, ahogy valamennyi lány tekintetében az övét kerestem, akire csak ráfeküdtem az elmúlt években. Nem bizony, ezúttal tényleg az ő szeme az. Az ő fényképe az, talpig feketébe öltözötten, a cselló úgy támaszkodik a vállának, mint egy fáradt kisgyerek. A haja feltűzve, abba a bizonyos kontyba, ami úgy tűnik, kötelező a klasszikus zenészeknél. A kamarakoncerteken és vizsgákon is ezt a frizurát szokta viselni, de egy keveset mindig leengedett a hajából, hogy finomítson kissé a viselet szigorúságán. De ezen a fényképen nincsenek szabadon röpködő hajszálak. Közelebb lépek, elolvasom a feliratot. AZ IFJÚ TEHETSÉGEKÉRT ALAPÍTVÁNY BEMUTATJA: MIA HALL.
   Pár hónappal ezelőtt Liz megtörte a Miával kapcsolatos dolgok hallgatólagos embargóját, és elküldött nekem egy kitépett oldalt az Amerika Mi Vagyunk magazinból. A ráragasztott öntapadós címkén csak ennyi állt: Azt hiszem, ezt látnod kell. Az összeállításnak „20 húsz év alatti tehetségek” volt a címe: feltörekvő „csodagyerekekről” írtak benne. Az egyik oldalt Miának szentelték, a közepén egy kép, amire alig mertem rápillantani, és néhány hasáb, amit csak jó néhány nagy levegővétel után mertem átfutni. Az újság „Yo-Yo Ma első számú trónörökösének” titulálja. Ezen muszáj volt elvigyorodnom. Mia mindig azon morgolódott, hogy akiknek fogalmuk sincs a csellóról, minden csellistát a következő Yo-Yo Mához hasonlítanak, mert egyedül az ő nevét ismerik. „És Jacqueline Du Pré?” kérdezte mindig, a saját példaképét hozva fel példának, aki viharos tehetségnek indult, ám huszonnyolc éves korában leterítette a szklerózis multiplex, és tizenöt évvel később meg is halt.
 
   Az Amerika Mi Vagyunk újságírói ezen felül „túlviláginak” nevezték Mia játékát, aztán nagyon élethűen részletezték a több mint három évvel ezelőtti autóbalesetet, amely a szülei és a kisöccse életét követelte. Ezen megdöbbentem. Miát nem olyannak ismertem, aki erről beszélne, hogy sütkérezzen az idegenek együttérzésében.
De amikor még egyszer átfutottam a cikket, rájöttem, hogy az egész csak régi újságok beszámolóiból összeollózott szöveg, nincs benne semmi, amit maga Mia mondott volna.
   Néhány napig magamnál tartottam azt az oldalt, néha előszedtem és rápillantottam. De a tárcámban hordani olyan érzés volt, mintha egy kazetta plutóniumot tartanék a zsebemben. És ha Bryn rajtakapott volna egy Miáról szóló újságcikkel, akkor bizony valódi nukleáris robbanások következtek volna be. Szóval néhány nap elteltével eldobtam, és kényszerítettem magam, hogy elfeledkezzek róla.
   Most, hogy megpróbálom felidézni a részleteket, úgy rémlik, említett valamit arról, hogy Mia otthagyta a Juilliardot, hogy koncertezzen, elsőként a Carnegie Hallban.
   Újra felemelem a tekintetemet. A szeme még mindig ott van, még mindig engem néz. És hirtelen tudom, éppolyan bizonyossággal, mint bármit a világon, hogy ma este lép föl. Tudom már jóval azelőtt, hogy megkeresném a dátumot a plakáton, ami kétségkívül augusztus tizenharmadika.
   Mielőtt tudatosodna bennem, mit is teszek, még mielőtt meggyőzhetném magam, mennyire borzalmasan rossz ötlet is ez, máris a jegypénztár felé tartok. Nem akarom látni, győzködöm magam. De nem is fogom látni. Csak hallani akarom. A jegypénztáron kinn a tábla, hogy ma estére minden jegy elkelt. Bejelenthetném nagy hangon, hogy ki vagyok, felhívhatnám a hotel recepcióját vagy Aldoust, és minden valószínűség szerint tudnának nekem jegyet szerezni, de én inkább a sorsra bízom magam. Névtelen, kissé alulöltözött fiatalemberként állok elő és kérdezem meg, van-e még szabad hely.
   – Nemrég kezdtük eladni a pótszékeket. Van még egy hely a galérián, egészen hátul. Kilátás szempontjából nem éppen ideális, de már csak ez maradt – feleli a lány az üvegablak mögül.
   – Nem a kilátásért jöttem – felelem.
   – Én is mindig ezt mondom – mondja a lány, és nevet. – De az emberek néha nagyon válogatósak tudnak lenni. Huszonöt dollárt kérek szépen.
   Átnyújtom a hitelkártyámat, és belépek a hűvös, félhomályos
koncertterembe. Becsusszanok az ülésemre, lehunyom a szemem, és felidézem a legutóbbi alkalmat, amikor ilyen előkelő helyen voltam csellókoncerten. Öt éve történt, az első randevúnkon. És épp, mint azon az estén, ma is érzem, hogy elönt a várakozás hulláma, hiába tudom, hogy ma este, ellentétben azzal a régi estével, nem fogom megcsókolni őt. Még megérinteni sem fogom. Sőt, még csak nem is fogom közelről látni.
   Ma csak hallgatni fogom. És ez elég is lesz.

A Kiadó engedélyével.