Chevy Stevens: Nincs menekvés

Chevy Stevens regényének főszereplője a sikeres ingatlanügynök, Annie, aki egy barátságos, látszólag nem különösebben veszélyes szigeten él és dolgozik. Vannak barátai, van egy szerelme, van egy imádott kutyája és egy csodás háza – nem szenved hiányt semmiben. A fiatal nő élete természetesen nem tökéletes: különösen az anyjához fűződő feszült viszonya okoz neki sok gondot, ezen kívül pedig olyan gyerekkori emlékekkel küzd, amiken nem képes túltenni magát, de mindent összevetve Annie élete nem annyira rémes. Egészen addig jól megy minden, amíg egy lassú vasárnap délután, amikor a nő már készül befejezni a munkát, felbukkan egy jó vágású férfi, mondván, hogy szeretné megnézni az éppen eladásra kínált házat. Az elsőre szimpatikusnak tűnő idegen aztán némi ingatlanos bájcsevej után elrabolja és egy mindentől távol eső, erődítményszerű házba hurcolja Annie-t – és a nő élete innentől fogva mindennapos rettegéssé változik.

A történetet a terápiára járó Annie meséli el az orvosának hónapokkal az események lezajlása után – az tehát az első oldaltól kezdve nyilvánvaló, hogy a nő végül kiszabadul az irányításmániás, betegesen értelmetlen szabályok tömkelegét felállító emberrabló (vagy ahogy a főszereplő nevezi: a Pszichó) fizikai és lelki terrorja alól. Annie megmenekülésének puszta ténye azonban cseppet sem csökkenti a történet feszültségét, és bár néhány fordulat megsejthető, az adott esemény attól még nem lesz kevésbé mellbevágó, amikor valóban megtörténik. Hiszen a puszta cselekményleírás vagy épp a szörnyűségek egymásra halmozása helyett itt arról is rengeteg szó esik, hogy a történtek milyen hatással voltak Annie lelkére és életére, és a nő kiszolgáltatottságának, félelmeinek és túlélési taktikáinak leírása még akkor is igen megrázó, ha közben tudjuk, hogy a címmel ellentétben talán mégiscsak van menekvés – rengeteg erőfeszítés, veszteség és az egész életen át gondosan ápolgatott illúziókkal való szembenézés árán.

A Nincs menekvés a pszichothriller és a krimi érdekes keveréke: az első fele inkább lelkizős-múltban vájkálós thriller, a második fele pedig inkább krimi. Annak az egy évnek a története, amit a nő az elrablójával töltött, valamint az Annie és a Pszichó között kialakuló kapcsolat (játszma) leírása helyenként erősen emlékeztetett John Fowles A lepkegyűjtő című regényére. Annie, akárcsak a A lepkegyűjtő Mirandája, minden erejével azon van, hogy megértse a Pszichó motivációit és elméjének működését, és bár az elsődleges célja az, hogy magát mentse, hogy még egy napot éljen, egy idő után mégsem tud érzéketlen maradni az elrablója lelki nyomora iránt és megpróbál valahogy segíteni rajta – amitől aztán még inkább úgy érzi, hogy feláldozott valamit önmagából. (Ebben a könyvben egyébként nem látjuk az eseményeket az emberrabló szemszögéből is, de abból, amit Annie elmesél a férfiről, azért eleget megsejthetünk az ő jelleméről is.)

Annie azonban természetesen nem tud segíteni a Pszichón, és miután elmenekül a hegyi kunyhóból és megpróbál visszailleszkedni az életébe, kezdetét veszi a nyomozás a férfi után. A regény második felét ez teszi ki, és lassanként egyre több kétség merül fel azzal kapcsolatban, hogy a Pszichó csupán egy „átlagos” pszichopata, aki véletlenül épp Annie-t választotta ki magának, hogy a vágyait kiélhesse vele/rajta. Olyan indítékok és tények bukkannak felszínre az emberrablással kapcsolatban, amelyek talán még annál is szörnyűbbek, mint mindaz, amit a fogsága egy éve alatt Annie átélt. S míg az ügy megszállottjává váló rendőr fáradhatatlanul kutat, ezzel párhuzamosan azt is végigkövethetjük, miként próbál Annie talpra állni az átélt traumák után – ami egyáltalán nem olyan egyszerű.

Gyakran érzem úgy a krimik végkifejletével kapcsolatban, hogy a szerző túl gyorsan lezavarta a befejezést és nem magyarázta meg elég alaposan, hogy mi miért történt. A Nincs menekvés lezárását is kissé elsietettnek érzem, de lehetséges, hogy csak arról van szó, hogy én „siettem” túlzottan az olvasással – bármilyen késő éjjel volt már, nem tudtam abbahagyni a könyvet, amíg a végére nem értem (azt tehát még véletlenül sem lehet mondani, hogy a könyv nem olvastatja magát). De mindegy is, hogy a befejezés túl hirtelen-e, vagy csak én éreztem így, ennél szerintem fontosabb, hogy az írónő „rendes”, számomra hihető befejezést írt, és hogy nem ejti át csúnya módon az olvasót azzal, hogy holmi névtelen, egyetlen alkalommal említett szereplőt rángat elő, amikor arra kerül a sor, hogy meg kell nevezni a bűnöst – és ennek én nagyon örülök.

A regény tehát thrillerként és krimiként is működik, úgyhogy annak sem okozhat csalódást, aki egy kis könnyen és gyorsan fogyasztható (de nem igénytelenül megírt) feszültségteljes lélekboncolásra és múltidézgetésre vágyik, és annak sem, akit inkább a nyomozás és a rejtély megoldása érdekel.