FőképFülszöveg:
Mit tegyen egy tudós öregasszony, ha a falubeliek egyszer csak ellene fordulnak? Mi történik, ha egy rabbinus különös, zöld köve rossz kezekbe kerül? És hogyan tesz szert egy szegény, ír üstfoltozó a legdöbbenetesebb történetre, amit szállásért cserébe élete végéig mesélhet?

Az olvasó nem akármilyen Raoul Renier-könyvet tarthat a kezében: az antológia eklektikusan illeszkedő novellái egy alternatív európai középkorba kínálnak betekintést. Könnyed és komor hangvételű írásokat egyaránt ízlelgethetünk, ám egy dolog közös bennük: mindegyik elgondolkodtat. A történetek kiegyensúlyozott ritmusban követik egymást, a sötétebb, rémisztőbb témákat (Rajnai rege, Segítség a bajban) üdítően humorosak váltják (Az asszony és az ork, A tündér bosszúja).

A kötetet a stílus- és zsánerelemek közötti merész átjárhatóság teszi még különlegesebbé. A krónikások szövege épp csak annyira van archaizálva, hogy még élvezhető legyen; a klasszikus népmesei fordulatok hamar beszippantják a gyanútlan olvasót, hogy aztán a kísértethistóriák eszköztárát felvonultatva hamisítatlan borzongást kínáljanak. A burgosi fegyverkovács műhelyétől a Rajna menti tájakon át egészen Terracina városáig különös karakterek népesítik be e varázslatos világot. Lovagok, grófok, boszorkányok, orkok és törpék, nincstelen csavargók kelnek életre a szemünk előtt s vívják hétköznapi vagy természetfeletti küzdelmeiket. A cselekmény középpontjában mindig emberi titkok és tulajdonságok állnak: gyarlóság és szenvedély, félelem és bosszúvágy.

A "Sötét álmok" az első kiadáshoz képest három új történettel bővült, ezek közül kettőben a szerző népmesei motívumokhoz nyúl vissza. A vasorrú bába nem nélkülözi a fantasztikus elemeket, miközben torokszorítóan valóságos történet, a Sárkányölő Bende pedig humoros meseköntösbe bújtatott, kíméletlen társadalomkritika. A korhű hangulattal gazdagon átitatott novellák irodalmi igényességgel szórakoztatnak: a könyvet nemcsak a Renier-ínyencek, hanem a szerzővel most ismerkedők is élvezettel forgathatják.

Részlet a könyvből:
Berthold sohasem látta kívülről a Böseringen-várat, pedig csaknem negyven évet töltött a falai között. Mondják, zömök falú, sarokbástyás erősség volt, a közepén vaskos-ormótlan öregtoronnyal, a rég letűnt századok szokása szerint; úgy gubbasztott a sziklás hegyháton, mint valami kivénhedt dögkeselyű, s körülötte mérföldszám csak a zordon türingiai rengeteg sötétlett. Az irtásföldeken itt-ott nyomorúságos jobbágyfalvak húzódtak meg, árpával és savanyú sörrel táplálva a várkastély urait. Tőlük a Böseringenek akár lerongyolódott kurtanemesek, züllött hegyi rablóbárók is lehettek volna; hogy mégsem voltak azok, azt az alpesi hágókhoz vezető kalmárútnak köszönhették, amely látótávolságnyira futott fenyegetően magasodó sasfészküktől.
Berthold mindezzel tisztában volt, de csupán hallomásból; hogy ki mesélte el neki, arra már nem emlékezett, csak annyi rémlett neki homályosan, hogy nagyon régen történhetett a dolog. Talán akkoriban, amikor még megengedték neki, hogy szigorú felügyelet mellett sétálhasson a folyosókon; ha az ablakszegélybe kapaszkodva lábujjhegyre állt, még az erdőt is látta. Akkor tanulta meg, hogy mi az a fa, és azóta sem felejtette el; erre meglehetősen büszke volt. Este, mielőtt visszavezették a cellájába, boldogan újságolta el a hírt Gerhardnak, ő azonban egyáltalán nem hatódott meg tőle, és gúnyolódni kezdett. Der arme Berthold, mondta a szemét forgatva, és csúfondárosan vigyorgott hozzá. Ach, der arme, dumme Berthold!
Persze Gerhard mindig gúnyolódott vele: kezdetben, amikor még olyan alacsony volt, és a bajusza sem nőtt ki, szavakkal és illetlen taglejtésekkel, később meg, miután kardot kötött az oldalára, és már ő parancsolgatott a kulcsároknak, a tekintetével. Biztos azt hitte, hogy Berthold nem veszi észre; de Berthold ennyire azért nem volt buta, és minden egyes pillantás úgy fájt neki, mintha vörösre izzított késpengét döftek volna a bordái közé. Nem értette, miért kell ennek így lennie, hiszen Gerhard máskülönben jó volt hozzá: mindennap ételt adatott neki, játékokat is, ha kért, és igaz ugyan, hogy többé nem volt szabad elhagynia nyirkos celláját, de mindig kapott friss szalmazsákot, vastag takarókat, és elegendő olajat a mécsesébe.
A cella. Ez volt az ő saját kis világa, az egyetlen meghitt zug, ahová visszavonulhatott, s szabadon élhetett a kedvteléseinek. Tágas helyiség volt – széltében akár ötöt is tudott lépni benne egymás után –, bár kissé levegőtlen, és nem a legjobb illatú. A sarkokban vastag porfátylak gyűltek a keresztespókok elhagyott hálói köré; a nyirkos tapintású falakon hatalmas foltokban virágzott a salétrom; a küszöb körül puffadt, nedvesrózsaszín penészgomba-telepek sarjadtak. A cella berendezése egy deszkapriccsből, egy kecskelábú asztalkából meg egy lötyögő fedelű ládából állt; erre ült le Berthold, ha elfáradt, és ebben tartotta darócvászon zsákruháit is, mind a hármat. A porkolábon és Gerhardon kívül az utóbbi időben kevés látogatója volt, mégsem érezte egyedül magát soha.
Ott voltak neki a patkányok.
Berthold szerette a patkányokat. A barátai voltak. Gyakran beszélgetett velük az élet apró-cseprő dolgairól; az okos kis jószágok, akik az esztendők múlása során egészen hozzászoktak a jelenlétéhez, ilyenkor két lábra álltak, a bajuszszálaikat rezegtették, és figyelmesen néztek rá csillogó, fekete gombszemükkel. Ha ennivalót adott nekik, azt is hagyták, hogy Berthold megsimogassa őket; nyirkos bundájuk kissé olajos tapintású volt a vár csatornáiban zubogó szennyvíztől, s ha Berthold szőr ellenében húzta végig rajta a tenyerét, orrfacsaró bűz áradt belőle. A cella lakóját nem zavarta az ilyesmi; a patkányok csupasz, rózsaszín farka és borotvaélesen villogó metszőfogai viszont valósággal lenyűgözték, órákig képes volt legeltetni rajtuk a tekintetét, miközben kenyérmorzsákkal és húscafatokkal etette az ölébe gyűlő állatokat. Ha hallott volna Istenről, Berthold bizonyára meggyőződéssel állította volna, hogy a patkányok a legszebb teremtményei.
Elégedett volt a sorsával, nem érzett rá vágyat, hogy változtasson rajta. Gerhard időről időre felkereste, hogy kurtán megtudakolja tőle, jól érzi-e magát. Bertholdnak mindig jólesett az érdeklődés – innen tudta, hogy Gerhard a szíve mélyén szereti őt. Arcán ilyenkor boldog, együgyű vigyor terült szét, és szavak nélkül, lelkesen bólogatva válaszolt. Gerhard utána általában beharapta vékonyra nyírt bajuszkáját, indulatosan az oldalán lógó tőrkard markolatára csapott, és kiviharzott a cellából.
– Der wyrd’ noch ewig leben! – mormolta néha maga elé, bár Bertholdnak fogalma sem volt róla, mit akar ezzel mondani.
Persze Gerhard nem volt mindig ilyen szép szál, magas legény, pengő sarkantyúkkal a csizmáján és karddal a derékövén. Berthold homályosan emlékezett azokra az időkre, amikor Gerhard egészen kicsi volt, még nála is alacsonyabb, és nem ő parancsolt a cselédeknek, hanem egy másik férfi. Az a másik férfi hasonlított a mostani Gerhardra, csak az arca volt ráncosabb, meg a haja fehér színű. Egy nő is gyakran volt vele; hosszú, áttetsző fátylat viselt az arca előtt, és Berthold valahogy mindig nagyon szépnek látta, pedig nem volt már fiatal. Ők ketten hozták Bertholdot először ebbe a cellába; nem nagyon emlékezett már rá, mert ez tényleg régen történt, Gerhard még csak dundi, kopasz emberke volt, és folyton üvöltött, éjszaka felverte álmából a vár szolganépét.
Ott álltak hárman az asztalkán égő mécses fényében; Berthold izgatottan nézegette a cellát, tekintete kíváncsi lázban égett. Nagyot dobbant a szíve, amikor a mécses fénykörén kívül egy árnyat pillantott meg elsurranni a kőfal mellett; később innen számította a patkányokkal kötött barátsága kezdetét.
– Muss es so seyn? – kérdezte az asszony; hátrahajtotta az arcából a fátylat, és Berthold látta, hogy víz folyik a szeméből.
A férfi komoran, mozdulatlanul állt a cella közepén, mint valami roppant kőszobor; keze ökölbe szorult, a homlokát redőző árkokban meggyűlt a sötétség.
– Ja, meyne Liebe – mondta rekedten; a válla megroskadt. – Er darff das Kreuz nie kennenlernen!
A nő ekkor felzokogott, arcát a tenyerébe temette, és kirohant a cellából. Berthold soha többé nem látta. A férfi évekig fel-feltűnt még, hogy meglátogassa őt; néha ajándékokat is hozott, egy-egy ócska kalapot, fakardot, más apró-cseprő holmikat. A válla soha többé nem egyenesedett ki, és az arca mintha darabokra hullott volna; valami mély, határtalan kétségbeesés sugárzott a tekintetéből. Berthold nagyon sajnálta, és szerette volna megvigasztalni, mikor azonban egyszer be akarta mutatni őt a kedvenc patkányának, a férfi undorodva felüvöltött, és széttaposta szerencsétlen kis állat gerincét.
Aztán egy idő múlva az ő látogatásai is elmaradtak; a kastélyban Gerhard lett az úr, és a porkolábok felügyelete alatt engedélyezett sétáknak vége szakadt.
Néha, ha a törött gerincű patkánnyal álmodott, és verítékezve hánykolódott a derékalján, Bertholdban fölsejlett a bizonytalan gyanú, hogy nem jól van ez így; de miután felriadt a cella sötétjében, hiába próbálta megosztani gondolatait a barátaival, azok csak néztek rá némán fekete gombszemükkel.

A Kiadó engedélyével.