FőképFülszöveg:
Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik. hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.
 
Egyszer csak minden megváltozik...
 
...megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.
 
James Dashner trilógiájának első kötete egyszerre borzongató, izgalmas és elgondolkodtató. Az Útvesztőben megidézett világra akkor is kíváncsiak vagyunk, ha nem valljuk be. A tudatalatti és az emlékezet különböző szintjei mindannyiunk életét befolyásolják, és Dashner erre az ismerős érzésre építi Az Útvesztőt, és csalogat bennünket egy saját szabályai szerint működő másik világba, a Tisztásra, ahol a fantázia és a valóság egyszerre van jelen.
 
"Carta Young címmel új sorozatot indítunk az ifjú és örökifjú olvasók számára. A kötetekre könnyű lesz rátalálni, hiszen a borítón már messziről látni lehet a NYISD KI! jelzést, és aki megfogadja a tanácsot, s azonnal olvasni kezd, le sem tudja majd tenni a könyvet." (a Kiadó)
 
James Dashner 1972-ben született Georgiában. Az Egyesült Államokban ő az egyik legnépszerűbb fantasy-szerző. Az Útvesztő című regénye a Carta Young sorozat első darabja, és egyben Dashner lélegzetelállító izgalmakkal és titkokkal átszőtt trilógiájának első kötete.

Részlet a regényből:
Első fejezet

Új életét egy hideg, sötét, áporodott levegőjű fülkében állva kezdte.
Fém ütközött fémmel, a lökéstől kiszaladt a lába alól a talaj. Térdre esett, és négykézláb hátrálni kezdett, homlokán a hideg ellenére is gyöngyözött az izzadság. Hátával nekiütközött a kemény fémfalnak, és tapogatózva eljutott a fülke sarkáig. Ott térdét felhúzva összekuporodott, és reménykedett, hogy a szeme hamarosan hozzászokik a sötétséghez.
Egy újabb zökkenés felfelé rántotta a fülkét. Mintha egy öreg bányaliftben ülne.
A láncok és csörlők által keltett fülsértő zajok, egy ősi acélgyár hangjai, tompa, fémes sivításként verődtek vissza a falakról. A fiú gyomra felkavarodott a sötétben lassan emelkedő felvonó imbolygásától, és a mindent átható, égett olajra emlékeztető szagtól csak még rosszabbul érezte magát. Sírni akart, de képtelen volt rá. Csak ült ott egyedül, és várt.
A nevem Thomas, gondolta.
Ez volt… az egyetlen dolog, amire tisztán emlékezett.
Képtelenség. A fejével nem lehetett gond, hiszen agya folyamatosan a környezete és a helyzete megfejtésén dolgozott. Igyekezett felmérni a rendelkezésére álló ismereteket: tények, képek és emlékek jutottak eszébe a világról és annak működéséről. Maga elé képzelt egy behavazott tájat, egy rétet a sápadt holdfényben, egy forgalmas városi teret sok száz ember nyüzsgésével; felidézte egy hamburger ízét; elképzelte, amint egy levelekkel borított úton szalad, vagy hogy megmártózik egy tó vizében.
Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy honnan jött, hogyan került a sötét fülkébe, vagy hogy kik lehetnek a szülei. Még a vezetékneve sem jutott az eszébe. Különféle emberek képe villant elé, de egyiküket sem ismerte fel, és az arcok kísérteties színfoltokká váltak. Egyetlen ismerősére sem emlékezett, egyetlen beszélgetést sem tudott felidézni.
A fülke imbolyogva tovább emelkedett. Thomasnak már fel se tűnt a felvonót emelő láncok folyamatos csörgése. Sok idő telt el, a percek órákká nyúltak, bár még ebben se lehetett biztos, mivel minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Nem. Ő ennél okosabb. Az ösztöneire hagyatkozva arra tippelt, hogy nagyjából fél órája halad felfelé.
Furcsamód azt érezte, hogy a félelme elszáll, mint egy szúnyograj a szélben, és helyét átveszi a kíváncsiság. Tudni akarta, hol van, és mi történik vele.
A fém felnyögött, és a felvonó éles csattanással megállt, a hirtelen fékezés keményen a földhöz vágta Thomast. Talpra ugrott, és érezte, hogy a fülke kilengése fokozatosan csillapodik, majd megszűnik. Minden elcsendesedett.
Eltelt egy perc. Kettő. Bármerre nézett, csak sötétséget látott. A kijáratot keresve végigtapogatta a falakat, de semmi mást nem talált, csak hideg fémet. Csalódottan felnyögött, amit a visszhang kísérteties sóhajjá erősített fel. Aztán csend lett. Kiabált, segítséget hívott, az öklével ütötte a falat. Semmi.
Thomas visszahátrált a sarokba, kezét összefonta a mellén, és megborzongott: a félelem visszatért. A mellkasa riadtan összehúzódott, mintha a szíve szabadulni, menekülni akarna.
– VALAKI!… SEGÍTSÉG! – kiáltotta. A szavak szinte feltépték a torkát.
Hirtelen hangos csattanást hallott maga felett, s lélegzetét visszafojtva felnézett. Egy fénycsík jelent meg a plafonon; Thomas figyelte, ahogy egyre tágul. A dupla tolóajtó széthúzását erős súrlódó zaj kísérte. A sötétben töltött hosszú idő után a fény bántotta a szemét; félrenézett, kezével eltakarta az arcát.
Zajt hallott fentről – hangokat –, és a félelem összeszorította
a mellkasát.
– Nézd a kis bököttet!
– Hány éves ez?
– Olyan, mint egy trikós plotty.
– Te vagy a plotty, tökfej.
– Héló, odalenn minden csupa lábszag!
– Remélem, élvezted az egyirányú utadat, vacadék.
– A visszaútra már nem szól a jegyed, tesó.
Thomason zavar és kétségbeesés lett úrrá. A hangok furcsák, visszhangosak voltak; a szavak némelyike teljesen idegennek tűnt, másokat ismerősnek érzett. Hunyorogva a nyílás, a hangok felé fordult, hogy szemét hozzászoktassa a hirtelen jött fényhez. Először csak mozgó árnyakat látott, ám azok hamarosan alakot öltöttek: a plafonon támadt rés fölé görnyedő, őt bámuló, rá mutogató emberek alakját.
Aztán, mintha egy fokuszáló fényképezőgép lencséin nézne át, az arcok kitisztultak. A rést körülállók mind fiúk voltak, egészen fiatalok és idősebbek egyaránt akadtak közöttük. Bár maga sem tudta, mire számított, a látvány meglepte Thomast. Csupa tizenéves kölyök. A félelme javarészt elpárolgott, bár annyi azért maradt belőle, hogy továbbra is vadul verjen a szíve.
Valaki leeresztett egy kötelet a végén egy nagy hurokkal. Thomas először habozott, majd egyik lábával átlépett a hurkon, és megragadta a kötelet, ami aztán az égbe rántotta. Kezek nyúltak felé, sok­sok kéz, megragadták a ruháit, felhúzták. Forgott körülötte a világ, minden a fények, színek és arcok örvényévé olvadt össze. Megrohanták az érzelmek, összeszorult a gyomra; kiáltani akart, sírni, okádni. A hangzavar elcsendesedett, de amikor a sötét doboz éles peremén átrántották, valaki odaszólt neki, és Thomas tudta, hogy ezeket a szavakat többé nem fogja elfelejteni: „Örvendek, bökött”, mondta a fiú. „Üdv a Tisztáson.”


Második fejezet

A segítő kezek nem nyugodtak, amíg Thomast fel nem állították, és a ruhájáról le nem söpörték a port. A fény még mindig bántotta a szemét, nem állt biztosan a lábán. Majd megette a kíváncsiság, de még túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy közelebbről is szemügyre vegye a környezetét. Újdonsült társai szótlanul nézték, ahogy jobbra-balra kapkodja a fejét, hogy mindent felfoghasson.
Lassan körbefordult, míg a többi gyerek csak bámult és kuncogott, egyesek az ujjukkal bökdösték. Legalább ötvenen voltak: magasak és alacsonyak, kövérek és soványak, hosszú és rövid hajúak, fehér és színes bőrűek egyaránt. Mindannyian koszos, átizzadt ruhát viseltek, mintha mindeddig keményen dolgoztak volna. Thomas megszédült, ahogy tekintete a fiúk és a környező táj elemei között cikázott.
Egy hatalmas, több focipályányi méretű udvaron álltak, amelyet szürke kőből épült óriási, dús foltokban borostyánnal borított falak határoltak. Ezek a falak legalább száz méter magasra nyúltak fel, és egy tökéletes négyzet alakú teret vettek körbe. Minden fal közepén egy merőleges nyílás húzódott végig, amely Thomas sejtése szerint további átjárókhoz és folyosókhoz vezetett. 
– Nézd ezt a zöldfülűt! – mondta egy reszelős hang, amiről Thomas nem tudta, honnan jön. – Mindjárt beletörik a nyaka, úgy nézi az új kecót.
A fiúk nevettek. 
– Fogd be, Gally – válaszolt egy, az előbbinél mélyebb hang.
Thomas figyelmét most az őt körülvevő több tucatnyi idegenre fordította. Tudta, hogy nagyon kilóg közülük. Még mindig rettenetesen kába volt. Egy magas, szőke hajú, szögletes állú srác kifejezéstelen arccal megszaglászta. Egy alacsony, pufók, idegesen toporgó fiú tágra nyílt szemmel meredt rá. Egy izmos ázsiai, akinek feltűrt ingujja látni engedte a bicepszét, keresztbe tett karral tanulmányozta őt. Egy másik, sötét bőrű fiú – az, akit először megpillantott – fintorgott. A többiek csak bámultak. 
– Hol vagyok? – kérdezte Thomas, és meglepődött a saját hangjától, amelyet emlékfoszlányai szerint most hallott először. Furcsának érezte, magasabbnak tűnt, mint képzelte. 
– Egy olyan helyen, ahol semmi jóra nem számíthatsz – mondta a sötét bőrű fiú. – Csak húzd meg magad szép nyugodtan.
– Melyik Elöljáróhoz kerül? – kérdezte valaki a hátsó sorokból.
– Már megmondtam, tökfej – válaszolt egy éles hang. – Ez egy plotty, belőle mindenképp Lögybölő lesz.
Úgy nevetett, mintha ez lett volna az évszázad vicce.
Thomast ismét hatalmába kerítette a zavar fájdalmas, nyomasztó érzése. Rengeteg új szót, kifejezést hallott, amelyeknek nem volt semmi értelme. Vacadék. Plotty. Elöljáró. Lögybölő. E szavak olyan természetesen hagyták el a fiúk száját, és Thomas furán érezte magát, amiért nem ért belőlük semmit. Mintha az emlékezetkiesés elvette volna a nyelvtudása egy részét is. Ez összezavarta.
Különféle érzések csatáztak a fejében és a szívében. Zavar. Kíváncsiság. Pánik. Félelem. Mindezeket pedig átitatta a teljes reménytelenség sötét gondolata, mintha a világ megszűnt volna számára – valaki kitörölte az agyából, és valami iszonyatosat ültetett a helyébe. El akart menekülni, el akart bújni ezek elől az emberek elől.
A reszelős hangú fiú magyarázott: 
– …még azt is megtenné, a májamat rá.
Thomas még mindig nem látta a beszélő arcát. 
– Azt mondtam, pofa be! – kiáltotta a sötét bőrű fiú. – Ha tovább jártatod a szád, a következő szünetet rövidebbre szabom!
Ő a vezér, gondolta Thomas. Mivel elege volt abból, hogy mindenki őt bámulja, inkább a helyet kezdte el tanulmányozni, amit a fiú Tisztásnak nevezett.
Úgy tűnt, az udvar földjét hatalmas kőlapok fedik, melyek repedéseiből gyom és magas fű nőtt ki. A tér sarkában egy roskadozó faház állt, ami nagyon furán hatott a szürke kőrengetegben. Néhány fa magasodott mellette, gyökereik göcsörtös kezekként ástak le a kövek közé tápanyagot keresve. Az udvar másik sarkában egy kert zöldellt, és onnan, ahol állt, Thomas felismerte az ott növő kukoricát, paradicsomot és gyümölcsfákat.
A kerttel átellenben faólakat látott, bennük bárányokat, disznókat és teheneket. A negyedik sarkot nagy, erdős liget foglalta el. Thomasnak úgy tűnt, hogy a hozzá legközelebb álló fák csonkák, csenevészek, sorvadófélben vannak. A feje felett a felhőtlen ég kéken ragyogott, de a nappali világosság ellenére Thomas a napnak nyomát se látta. A falak hatalmas árnyékából nem lehetett kiolvasni sem az időt, sem bármiféle irányt. Akár kora reggel, akár délután is lehetett. Ahogy mélyeket lélegzett, hogy lenyugodjon, orrát szagok sokasága töltötte meg: frissen szántott föld, trágya, fenyő, valami rothadó és valami édeskés. Valahogy tudta, hogy ezek egy farm szagai.
Thomas visszanézett a fogvatartóira. Kínosan érezte magát, de kérdések gyötörték. Fogvatartók, gondolta, miért épp ez a szó jutott az eszembe? Végignézett az arcokon, megfigyelve és értékelve minden egyes arckifejezést. Az egyik fiú gyűlölettel teli tekintetétől egészen megdöbbent. A srác olyan dühösnek tűnt, hogy Thomast még az se lepte volna meg, ha hirtelen késsel támadt volna rá. Fekete haja volt, és amikor a tekintetük találkozott, a fiú megrázta a fejét, elfordult, és elindult egy olajosan csillogó vasrúd felé, ami mellett egy fából készült pad állt. Az oszlopon egy sokszínű zászló lógott ernyedten, szél hiányában nem látszott a mintázata.
Thomas zaklatottan nézte a távolodó fiút, amíg az meg nem fordult és le nem ült. Thomas gyorsan elkapta róla a tekintetét.
Egyszer csak előrelépett a csoport vezetője, aki talán tizenhét éves lehetett. A ruházata átlagosnak tűnt: fekete póló, farmer, tornacipő és egy digitális karóra. Öltözéke valamilyen okból meglepte Thomast. Arra számított, hogy mindenki valami fenyegetőbb, börtönruhához hasonló szerelést visel. Mogorva tekintetét leszámítva, a sötét bőrű, rövid hajú, frissen borotvált arcú fiú nem tűnt ellenségesnek. 
– Ez egy hosszú történet, vacadék – mondta a fiú. – Apránként majd mindent megtanulsz. Holnap mindent elmondok a körbevezetésen. Addig is… ne nyúlj semmihez. – Kinyújtotta a kezét. – Alby vagyok.
Nyilván arra várt, hogy kezet rázzanak.
Thomas erre nem volt hajlandó. Valami ösztön vehette át az irányítást az énje felett, egy szót se szólt, csak elfordult Albytől, odasétált egy közeli fához, és hátát a durva kéregnek támasztva leült. Megint elöntötte a kétségbeesés, szinte elviselhetetlen fájdalmat érzett. Mély levegőt vett, és megpróbálta rávenni magát, hogy elfogadja a helyzetét. Gyerünk, alkalmazkodj, gondolta.
Nem fogsz megérteni semmit, ha engedsz a félelemnek. 
– Akkor gyerünk – szólt Thomas. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne remegjen a hangja. – Mondd el ezt a hosszú történetet.
Alby a hozzá legközelebb álló barátaira nézett, a szemét forgatta, Thomas pedig újra a tömeget tanulmányozta. Eredeti becslése helyesnek bizonyult, a fiúk nagyjából ötvenen­hatvanan lehettek, voltak köztük kamaszok és Albyhez hasonló fiatal felnőttek is, bár ő tűnt az egyik legidősebbnek. Thomas ebben a pillanatban jött rá, hogy kétségbeejtő módon fogalma sincs arról, hogy ő hány éves. Elszorult a szíve. Megdöbbentőnek találta, hogy még a saját korát se tudja. 
– Most komolyan – kérdezte feladva színlelt bátorságát. – Hol vagyok?
Alby odasétált, és keresztbe tett lábbal leült mellé. A fiúk falkaként követték. Fejek bukkantak fel jobbra és balra, ahogy mindenki jobb rálátást keresett. 
– Ha nem félsz – mondta Alby –, akkor nem vagy ember. Ha máshogy viselkednél, már lehajítottalak volna a Szikláról, mert az azt jelentené, hogy elmebajos vagy.
– A Szikláról? – kérdezte Thomas, és kiszaladt a vér az arcából. 
– A francba! – Alby megdörzsölte a szemét. – Nem is tudom, hol kezdjem. Mi itt nem öljük meg a vacadékokat, erre a szavamat adom. Csak ne ölesd meg magad, maradj életben, oké?
Szünetet tartott, és Thomas rájött, hogy az utolsó mondatot meghallva csak még inkább elsápadhatott. 
– Figyelj – mondta Alby, majd nagyot sóhajtva kezével végigsimított rövid haján. – Én ehhez nem értek. Te vagy az első zöldfül, mióta Nicket megölték.
Thomas szeme elkerekedett, amikor egy másik fiú előlépett, és játékosan fejbe vágta Albyt: 
– Várd ki a francos körbevezetést, Alby – mondta fura akcentussal. – A kölyköt már így is a szívroham kerülgeti, pedig még semmit se hallott. – Eztán lehajolt, és kezet nyújtott Thomasnak.
– Newt vagyok, Zöldfül. Minden okés lesz, csak ne hallgass az agyatlan, új főnökünkre.
Thomas kezet fogott vele – sokkal rokonszenvesebbnek találta, mint Albyt. Newt magasabb volt Albynél, de úgy egy évvel fiatalabbnak tűnt. Hosszú, szőke haja a pólójára omlott, izmos karján csak úgy dagadtak az erek. 
– Pofa be, tökfej – morogta Alby, és magához húzta Newtot.
– Ő legalább megérti a szavaim felét. – Gyér nevetés hallatszott, és mindenki Alby és Newt köré gyűlt, egyre szorosabbra vonva a kört, hogy mindent halljanak.
Alby felfordított tenyérrel kitárta a karjait. 
– Ez a Tisztás, nem? Itt élünk, itt eszünk, itt alszunk. Mi vagyunk a tisztársak. Ez minden, amit...
– Ki küldött engem ide? – tudakolta Thomas, amint a félelem utat engedett szívében a dühnek. – Hogy ju...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Alby keze előrelendült, s lerántotta Thomast a földre. A vezér a fiú fölé hajolt. 
– Kelj fel, bökött, kelj fel! – Alby felsegítette Thomast.
A fiú felegyenesedett, de ismét elöntötte a félelem. A fához hátrált, próbálva minél távolabb kerülni Albytől, aki azonban végig a nyomában maradt. 
– Ne szakíts félbe! – kiabálta Alby megmarkolva Thomas mellén az inget. – A francba, ha mindent elmondanánk, akkor itt helyben plottyos nadrággal halnál szörnyet. Elvisznek a Zsákolók, úgy meg nem fogjuk sok hasznodat venni, vagy tévedek?
– Azt se tudom, miről beszélsz – mondta Thomas, kissé meglepődve a hangja nyugodtságán.
Newt megragadta Alby vállát. 
– Alby, nyugi. Többet ártasz, mint segítesz.
Alby elengedte Thomas ingét, és zihálva hátralépett. 
– Nincs időm jópofizni, Zöldfül. A régi életednek annyi, kezdődik az új. Tanuld meg a szabályokat minél gyorsabban, figyelj, és ne beszélj. Értve vagyok?
Thomas segítségkérőn Newtra nézett. A gyomra görcsben állt, mindene fájt. A még ki nem csordult könnyei égették a szemét. Newt bólintott. 
– Megértetted, amit mondott, Zöldfül?
Thomas bólintott. Rettenetesen dühös volt, legszívesebben megütött volna valakit, de csak annyit mondott: „Ja.”
– Rendben – mondta Alby. – A mai az első napod, bökött. Jön az éjszaka, nemsokára visszatérnek a Futárok. Ma későn jött a Doboz, nincs idő a körbevezetésre. Majd holnap, rögtön ébresztő után. – Newt felé fordult. – Keríts neki egy ágyat, és valahogy vedd rá, hogy aludjon.
– Rendben – mondta Newt.
Alby összevont szemöldökkel Thomasra nézett. 
– Pár hét alatt mindenbe beletanulsz, bökött. Egyikünk se tudott semmit az első napon. Holnap kezdődik az új életed.
Alby sarkon fordult, és keresztülnyomakodott a tömegen, majd a sarokban álló, düledező faépület felé vette az irányt. A kölykök szétszéledtek, de előtte mindegyikük végigmérte Thomast.
Thomas keresztbe fonta a karját, becsukta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. Belül az üresség rágta, de hamar úrrá lett rajta a szomorúság és a megbántottság érzése. Egyszerűen túl sok volt ez neki. Hol van? Mi ez a hely? Valamiféle börtön? Ha igen, miért küldték őt ide, és mennyi időre? Ezek a fiúk mind olyan furcsán beszélnek, és úgy tűnik, egyiküket sem érdekli, hogy ő életben marad­e, vagy meghal. A könnyek megint elő akartak törni a szeméből, de visszatartotta őket.
– Mit követtem el? – suttogta csak úgy magának. – Mit követtem el, miért küldtek ide?
Newt megpaskolta a vállát.
– Zöldfül, ezen a sokkon mindannyian átestünk. Mindnyájan túl vagyunk az első napon, mindannyian abból a sötét dobozból bújtunk elő. A helyzet tényleg szörnyű, és nemsokára még rosszabb lesz. De az idő előrehaladtával igazi harcos lesz belőled. Én látom rajtad, hogy nem vagy kis pisis.
– Ez egy börtön? – kérdezte Thomas. Az agyát burkoló sötétséggel birkózott, próbált hozzáférni a múltjához.
– Már eleget kérdeztél – mondta Newt. – Nincsenek jó válaszok, legalábbis egyelőre nincsenek. Maradj csendben, fogadd el a helyzetet. Mindjárt jön a holnap.
Thomas nem felelt, csak lehajtotta a fejét, és tekintetét a repedezett, köves talajra vetette. Az egyik kőtömb széle mentén apró levelű gyomok vékony csíkja futott végig, kis sárga virágok ácsingóztak a nap után, amely már rég eltűnt a Tisztás hatalmas falai mögött. 
– Chuckkal jól kijössz majd – mondta Newt. – Pufók kis bökött, de azért jó arc. Maradj itt, mindjárt visszajövök.
Alig fejezte be Newt a mondatot, amikor hirtelen egy metsző sikoly hasított át a levegőn. A magas, éles, emberi hanghoz alig hasonlító kiáltás fülsértően visszhangzott a kőudvaron, és minden kölyök tekintete a hang irányába fordult. Thomas ereiben szinte megfagyott a vér, amikor tudatosult benne, hogy a hang forrása a faépület volt.
Még Newt is összerezzent, és gondterhelten ráncolta a homlokát.
– A redves bökőjét! – morogta. – Tíz percre sem hagyhatom ott ezeket a nyamvadt Kóroncokat a kölyökkel. – Megrázta a fejét, és finoman megrúgta Thomas lábát. – Keresd meg Chuckie­t, mondd meg neki, hogy ő felel az ágybeosztásért.
Ezzel Newt elfordult, és futni kezdett az épület irányába.
Thomas hátával továbbra is a fa durva kérgének támaszkodva lecsúszott a földre, és ott maradt, mozdulatlanul ülve; becsukta a szemét, és azt kívánta, bárcsak felébredhetne ebből a szörnyű rémálomból.

A Kiadó engedélyével.