Főkép

Nagyjából tíz perccel a kezdés előtt még alig pár tucatnyian lézengtünk az Aréna sátrában, de hamar kiderült, hogy hajlamos vagyok elfeledkezni arról: a Szigeten minden másképp működik. Amikor ugyanis a svédek a húrok közé csaptak, ha kissé szellősen is, de legalább háromnegyedéig megtelt a nézőtér, igaz, a lányokat leszámítva legfeljebb annyi hosszú hajú készült hozzá köztünk a headbangeléshez, ahányat fent, a színpadon is láthattam, egyszóval a közönség összetétele mindenképp megváltozott. Voltaképp nem is olyan nagy csoda ez, hiszen – amint azt Johan Hegg is megjegyezte – a mai napon egyedül a svédek képviselték a metal műfaját, szóval miért is lepték volna el a Szigetet a metalfejek seregei.
 
Féltem a helyszíntől, mivel korábbi tapasztalataim alapján a zárt tereket többnyire a még épp elfogadható hangzás jellemezte eddig a Szigeten. Ezúttal viszont, talán éppen azért, mert nem metalos koncertekre alakították ki a helyet, ha nem is pöpecül, azért határozottan jól szólt a csapat. Mivel pedig a benti tér egyértelműen esti buli hangulatát keltette, még a fényeknek is jelentős szerep jutott, így egészen úgy érezhettük magunkat, mintha valódi nagykoncerten lennénk, az Amon Amarth pedig ehhez igazodva apait-anyait beleadott a műsorába. Hegg ráadásul majdhogynem akcentus nélkül köszönte meg a tapsot, üdvözölte a Szigetet, és kívánta mindenkinek egészségére a sörét, ezzel is kedveskedve a magyaroknak.
 
Aki ismeri a zenéjüket, annak nem okozhatott meglepetést az az energia, amivel az asgaardi istenek és a viking harcosok életét némi tolkieni elemmel vegyítve elénk varázsoló dallamos death metal csapat végignyomta a bulit, a hajukat együtt, szinte megkoreografálva rázó énekes és gitárosok látványa mégis minden alkalommal egészen lehengerlő volt, különösen amikor Hegg óriási szakálla ellenfázisban pörgött a loboncával. A zenéjük persze alig változott az évek során, és ha létezne olyan stílusskatulya, amely az Iron Maiden egyfajta hörgős, kevésbé felpörgetett, viszont jóval mélyebb és nyersebb változataként lenne elkönyvelve, az Amon Amarthot jó eséllyel ebbe a kategóriába sorolnánk be. Az ugyancsak svéd Hammerfalltól kétségtelenül fényévekre van az, amit játszanak, valahol mégis ugyanaz az ősi erő érződik ki az ő zenéjükből is, mint jóval hagyományosabb, helyenként klasszicizáló metallal nyomuló honfitársaikéból.
 
Azért a sörényrázás mellett is akadtak jócskán emlékezetes látványelemek. A koncert első felében a legújabb album, a Surtur Rising lángszínű borítójából vett részletek adták a hátteret, amit sokáig kizárólag különféle zöld árnyalatú fények ellenpontoztak, hogy a kavalkádhoz előbb a halványvörös (mondhatnánk: rózsaszín, ám az egy keménykötésű death metal bandához nem kifejezetten illene, szóval maradjunk a híg vér vörösénél), később pedig a spektrum egyéb főbb színei is csatlakozzanak, végül pedig minden árnyalatot elnyomjon a fehér. A háttérváltáskor pedig megdöbbentő felfedezésre jutottam. Egy magasba tartott piros plüssmacska körvonalai egyértelművé tették számomra, hogy amit eddig ördögvillának hittem, az valójában cicafül. Lehet, hogy át kell értékelnem mindazt, amit eddig a metal és az alternatív istenségek kapcsolatáról véltem?
 
Hallhattunk új és régebbi számokat, és hogy megvédje a metal becsületét, az Amon Amarth hihetetlenül kitett magáért ebben az egy órában. Nyilván nem voltak annyian a meglehetősen elbújtatott bulin, mint Paolo Nutini – egyébként remek, de mégiscsak inkább hipsztereknek és nyuggereknek való – nagyszínpados koncertjén, de nem Sziget a Sziget egy kis zúzós-hörgős keménykedés nélkül, és erre a svédeknél alkalmasabb csapatot nehezen lehetett volna találni. Annak mindenképp örülök, hogy a mainstream mellett még mindig van némi kereslet a nem mindenfelé nyomatott zenék iránt is, így számomra egyértelműen jól zárult a jubileumi fesztivál, és remélem, hogy lesz még hasonló élményben részem itt.