Beszámoló: 20. Sziget Fesztivál – 2012. augusztus 12.

Elérkezett az utolsó nap. Érdekes módon nem éreztem úgy, hogy az energiáim végén járnék és ma csak a túlélésért kell küzdenem. Ahogy elnéztem a Szigetlakók jelentős része is hasonló cipőben járt; nem akadtam kialvatlan, szétcsúszott arcokba, mindenki összeszedetten és céltudatosan járt kelt Szigetszerte.

Úgy gondoltam, hogy a Világzenei Nagyszínpad – szinte lassan a második otthonommá vált – programja a mai napra nekem bőven jó lesz. Aztán persze Z barátom rábeszélt, hogy ne az olasz Figli Di Madre Ignota koncertjével kezdjünk, hanem a Nagyszínpadon fellépő The Subways lesz a jó kezdés. És megint csak igaza lett.

A 2005-ben debütált angol indie rock band olyan koncertet nyomott, hogy csak na. Hiába a délután három óra – az időre nem lehetett végre panasz, pont megfelelő hőmérsékleti viszonyok uralkodtak –, több ezer embert gyűlt a Nagyszínpad elé. A zenekar pedig nem viccelt, egymás után ontották a néhol punkos, néhol metálos, néhol rockabilly-s számaikat.
A Billy Lunn (gitár, ének), Charlotte Cooper (basszer, ének) és Josh Morgan (dob) alkotta trió nem első alkalommal látogatott el hazánkba. Nem tudom anno vagy most iratkozott be egy magyar nyelvi gyorstalpalóba az énekes, de az nagyon-nagyon szimpatikussá tette őket, hogy az egyszerű és megszokott „koszonom” helyett igencsak sokminden hangzott el tőle magyarul. Ráadásul odafigyelt a kiejtésre, tehát volt „köszönöm”, „ugrálj”, „üljetek le”, „tapsolj”. Sőt, az egyik nótájuk közben két sort magyarul énekelt el nekünk. Ugyan mindenféle nemzet képviseltette magát a koncerten, de az ilyen megnyilvánulásokra mindenki hangos ovációval reagált.
És hogy mekkora „bemelegítő” buli volt a nézőtéren? Egy srácot kerekes székestül emeltek fel társai, hogy jobban lásson. A színpad két oldalán – középen most is ketté volt választva a nézőtér biztonsági okok miatt – egyszerre két hatalmas circle of pit képződött. Az énekes pedig nem szórakozott, nekifutásból beugrott a tömegbe jobb oldalon, majd aztán a balon is. A közönség pedig mindvégig táncolt, ugrált, csápolt és énekelt. Napkezdésnek soha ennél rosszabbat.

A román illetőségű Fanfare Ciocarlia szintén nem először látogat hozzánk. A köztudatba 1996-ben berobbanó moldvai rezesbanda repertoárjában nem csak török, macedón, román és bolgár népzene található meg, hanem mindenféle filmsláger vagy éppen toplistás nóta.
Számomra meglehetősen lenyűgöző volt, ahogy a basszus szekció tagjai tekintélyt parancsoló méretű hangszereikkel álltak fent a második sorban a színpadon, miközben a többiek szinte eltörpültek az előttük. Amikor pedig egy-egy nóta erejéig valamelyikőjük előre jött, kicsit mókás volt, ahogy kerülgette a többieket és ahogy a többiek próbáltak utat adni neki.
A közönség igencsak hálás volt a Fanfare Ciocarlia-nak, már az első percekben átadták magukat a színpadról áradó muzsikának és végig táncolták az egész előadást.

A következő együttes a két berlini emigráns által alapított, azóta német-magyar-ukrán „vegyes vállalattá” bővült Rotfront volt. Ebből eredően zenekar hol orosz, hol angol, hol magyar, hol német nyelven adta elő számait – akár egy nótán belül is – ami még inkább kiemelte a hallgatóság számára, hogy a tagok a világ minden tájáról csatlakoztak a bandába. A Rotfront zenéjében nagyon sikeresen ötvöz különféle népzenéket a klezmerrel, a ska-val a punkkal, a reggae-vel és a rockkal. Így egy olyan elementáris erejű „anyag” áll össze a kezeik között, ami minden pillanatában mozgásra készteti az embert. Most is ez történt; ugráltatták, táncoltak csápoltak a közönség tagjai. Csak kapkodtam a fejem honnan van még ennyi energia a népekbe, egy hete csináljuk ezt nap mint nap és fáradtságnak nyoma sem látszott senkin. Volt egy nagyjából tízfős olasz „különítmény”, ők a régi szép Szigetes időkre emlékeztető módon, egymásba kapaszkodva és így kört formálva táncoltak, majdnem az egész koncert alatt. Nekem csak az volt a bajom, hogy minden koncert véget ér egyszer és sajnos most is ez történt. Pedig tudtunk volna még egy-két órát bulizni a Rotfrontra. És ahogy néztem, ezzel a zenekar is így volt.

Ezzel a koncerttel nekem nagyjából véget is ért az idei Sziget. Összességében azt tudom mondani, hogy a végrehajtott változtatások nagyobb része negatív fogadtatásban részesült. Elég sok mindenki panaszkodott arra például, hogy nem talál semmit a  megszokott helyén vagy ha meg is találta, akkor az meglehetősen eldugott helyen volt. Az árakra csak azt tudom mondani, hogy nem mentek lejjebb a tavalyiakhoz képest és bizony egy bizonyos fajta sör itt „csak” tíz forinttal volt olcsóbb, mint a Hungaroringen. A porról más beszéltem, csak annyit fűznék hozzá, hogy sokak szerint ez volt eddig a legporosabb Sziget.

De hogy ne csak panaszkodjak; úgy gondolom, hogy aki akarta, az meg tudta találni most is a neki való szórakozási formát idén is és ez kárpótolhatta minden esetleges kellemetlenségért. És azt gondolom, hogy ez a lényeg.