Főkép

Nem kevés merészség kell ahhoz, hogy egy rockzenekar az AC/DC „TNT” című számával vezesse fel a buliját, hiszen az ausztrálok látszólag nem túlbonyolított szerzeményei a mai napig felülmúlhatatlan gyöngyszemei a műfajnak. Persze utánuk még a Sum 41 sem mert egyből belevágni a saját műsorába, hanem előbb betoldották még az „O Fortuna” tételt Carl Orff mára kissé elkoptatott művéből, a Carmina Buranából. Valamiért nagyjából öt-hatévente biztosan rátalál erre a hatásvadász indításra valamelyik keményebb zenét játszó csapat; talán azért, hogy – mint annak idején a regényírók, akik mottóként versrészletekkel fejelték meg a fejezetek – némi klasszikus beemeléssel igazolják művük létjogosultságát, komolyan veendőségét.
 
És hát a punk alapvetően egyszerű, mint a bot, és vegytiszta formájában legfeljebb a régi nagyoknak áll jól. Épp ezért az ifjabb nemzedékek többnyire külső hatásokkal keverik a stílust meghatározó elemeket, hogy számaik érettebbek és élvezetesebbek lehessenek, a Sum 41 pedig egyértelműen élen jár az efféle kísérletezgetésben. A legütősebbeknek számomra egyértelműen a thrash-közeli motívumokkal színesített nóták voltak, habár egy-egy rapcore-betétet, vagy a trendi elektronikus zenét utánzó kávaverést és tompított, perkusszív gitárhangokat is kifejezetten izgalmasnak éreztem. A műfajban szokatlannak mondható változatosság miatt azonban még a párakkordos, könnyen együtt énekelhető kőpunk opusok is elementáris erővel hatottak.
 
A nagy közönségénekeltetéshez azonban számomra kicsit mellbevágón – még ha előre tudni lehetett is róla – a „We Will Rock You”-t dobták be. Ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy gond lenne azzal, ha egy Queen-klasszikus feldolgozásával mozgatják meg a rajongóikat, főleg, hogy a számot jellegzetesen Sum 41-osra fazonírozták át, azért kicsikét tényleg fura a dolog. Lényegében bármelyik saját számukkal eljátszhatták volna ugyanezt, és a közönség mindenféle noszogatás nélkül énekelt is velük szinte folyamatosan, de a hagyományokhoz való efféle visszanyúlás sem állt rosszul nekik. Szóval nemcsak megbocsátható, hanem kifejezettem ügyes húzásnak éreztem a dolgot, ami még mozgalmasabbá tette a bulit.
 
Nem mintha a mozgásra, a zúzdában szinte folyamatos pogóra, az együtt ugrálásra egy pillanatig is panaszkodni lehetett volna. Avril Lavigne egykori hites ura, a nemrégiben még hátfájásra panaszkodó Deryck Whibley pedig az első pillanattól az utolsóig úgy pörgött, mint egy energiabomba, és a többiek sem cifráztak túl semmit, hanem nyomták keményen és rendíthetetlenül. De talán nincs is nagyobb dicséret annál, hogy ugyan használták a nagy kivetítőket, a színpadot pedig az ilyenkor szokásos fényárba borítottak a színes reflektorok, a Sum 41 különösebb körítés nélkül, kizárólag a zenéjükkel tudta élvezetessé tenni azt az effektíve egy órát, amíg ők uralták a színpadot, és egy pillanatra sem lehetett olyasmit érezni, hogy belassult vagy leállt volna a buli. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy az egész a nézőtér minden pontján eszméletlenül szólt, és még az AXE Rádió 1 Party Station előtt is nagyobb csoportokban álló közönség minden tagja maximális hangi-képi kényeztetésben részesült.
 
A gyors búcsúzás után, levezetésképp a banda jó szokása szerint a „So What?” Metallica-féle feldolgozására peregtek újra a koncert legemlékezetesebb pillanatai, kiemelt helyen persze a melltartómutogató lánnyal. Kanada kétségtelenül legkelendőbb és legeredetibb punkzenekara bizony elképesztően jó érzékkel építi fel a koncertjeit, és még ha rutinból játszanának is – amit nem hinnék, ilyesmi legalábbis egyáltalán nem érződött rajtuk, végig akkora elánnal nyomták a dalokat –, nem hagyják, hogy ne életre szóló élménnyel menjünk haza a buliról. Mert hogy a mostani szigetes fellépés is mindenkinek, aki ott volt, emlékezetes marad, az szerintem vitán felül áll.