Főkép

Igen nagy várakozással tekintettem a mai nap elé, hiszen a The Pogues fellépése nem mindennapi esemény. Hogy miért nevet az egyik és miért sír a másik szemem? Mert nem vagyok teljesen elégedett azzal, amit láttam. Na, de ne szaladjunk a dolog elejibe, vegyük szépen sorra a történéseket.
 
Kezdjük mindjárt azzal, hogy rém hideg volt egész nap. Egy kis esőnek csúfolt valami is hullott az égből, nyoma semmi nem maradt, maximum a sátrakon látszott, hogy csepegett rájuk valami. A Nap is csak párszor sütött ki, végig szinte jéghideg szél fújt, ami kavarta megint a port rendesen illetve vacogásra késztetett mindenkit.
 
Ilyen fázós napon leginkább a mozgás segített volna, de a Világzenei Nagyszínpadon fellépő, görög illetőségű Imam Baildi nem igazán hozott lázba. Alapvetően a rembétikora építkeznek, ami népzenei hagyományokra építkező, városi zene volt; fénykorát a XX. század ’30-as éveitől az ’50-es évekig élte. Ezt az alapot spékelték meg elektronikával, buzukival, fúvósokkal valamint némi rappel. Az eredmény számomra egy elég nyugis, felpörgetésre nem igazán alkalmas valami lett. Z barátommal azon is elkezdtünk gondolkodni, hogy vajon mennyire tartalmaz a zenéjük görög népzenét, mert ezt nem igazán véltünk felfedezi a muzsikában, még akkor sem, amikor a buzuki szólót játszott. Arról nem is beszélve, hogy olasz és nem görög nyelven szólt az ének. A rap betéteknél meg angolul.
 
Így kicsit csalódottan vártuk Sergent Garcia-t, hogy bemutassa nekünk az általa kitalált stílust, a salsamuffin-t. Ez nem másból áll, mint punk, reggae, raggamuffin, salsa és hiphop keverékéből. Én néha mambót is felfedeztem benne, de nem vagyok latinzene szakértő. Azt tudtam, hogy nem pörgős valamit fogok hallani, hanem sokkal inkább középtempóra építkező, könnyed tánczenét. Nos, valóban ez történt, és bár kezdett szép számmal gyűlni a közönség a színpad előtt, nyoma nem volt a korábbi fergeteges bulihangulatnak. Gyanítom a jéghideg szél elég rendesen lehűtötte a kedélyeket és csak az igazán elszántak mentek a tömeg elejére táncolni és ugrálni, a többieknek nem igazán akaródzott megmozdulni. Maga a koncert egész kellemesre sikeredett és kicsit el is varázsolódtunk a latin ritmusoktól.
 
Ez után az a magyar zenekar következett, akik immáron tizenkettedik alkalommal léptek a Világzenei Nagyszínpad deszkáira, azaz amióta ez a programhelyszín létezik, ők itt vannak. Ez a zenekar a Besh o droM. Az alkalom ünnepi volt és ennek megfelelően a zenekar két kiváló énekessel kiegészülve – Szalóki Ági és Juhász Miczura Mónika – készítettek nekünk egy Best of műsort. No, erre végre meg lehetett mozdulni és be-, aztán megjáratni a hidegtől elgémberedett izmokat. Az 1999-ben alakult együttes román  és balkáni cigány illetve közel-keleti tradicionális zenét ötvözi magyar népzenei elemekkel. Mindezekből egy igen lendületes és nagyon szerethető zenét csinálnak, amire az embernek óhatatlanul is „bugi áll a lábába”. És mindez megfejelve két régi énekesnőjükkel igazi „fesztiválhangulatot” teremtett végre a színpad elé. A műsorból kiemelnék egyetlen nótát – annak apropóján, hogy ezt soha nem játszotta a zenekar, pedig évek óta létezik –, az Illés együttes „Amikor én még kissrác voltam”-ját. Ez anno egy Illés tribute lemezre készült abban az esztendőben, amikor a legendás zenekar a Szigeten lépett fel. Talán ez a legjobban sikerült fel- vagy átdolgozás az albumon és ezért is tartom örvendetesnek, hogy felvették a repertoárba.
 
A magyarok után a mexikói Molotov nevű banda lépett színpadra. Azt nem értettem teljesen az elején, hogy miért ide, de aztán beugrott, hogy a rock és metál zenének nincs külön helyszíne. Merthogy a Molotov bizony rockot, metált és rappet vegyít. Azt mondják, hogy leginkább a Beastie Boys, a Suicidal Tendencies és a Rage Against The Machine keveréke amit csinálnak. Nos, az tagadhatatlan, hogy a Molotov zenéjében fellelhető ezen nagynevű bandáknak a lenyomata, de ők nem másolnak, hanem valami nagyon is eredetit alkotnak. Nem véletlenül kaptak eddig négyszer „Latin Grammy Award”-ot.
Azon kívül, hogy néha nagyon „piszkosan” szóló és mozgásra készetető zenét hallhatunk tőlük, van még egy érdekessége az együttesnek. Minden tag, minden hangszeren tud játszani és koncert alatt össze-vissza cserélgetik is a hangszereket, attól függően, hogy melyik dal ki adja elő. Bár ez azért kicsit furcsa, mert mind a négyen énekelnek és az eredeti dobos, ha a hangszere mögött ül, akkor is énekel a többiekkel együtt. Látványnak viszont nem utolsó dolog és ezért igencsak hálás is volt a közönség.
 
„Ez lesz életem koncertje…”
Gondoltam én naivan mindaddig, amíg meg nem szólalt a The Pogues. Szeretem őket évek vagy inkább több mint egy évtized óta. Úgy gondolom mindenki számára alap – aki az ír és skót népzene elemeit akarja felhasználni zenéjében –, amit anno a múlt század ’80-as ’90-es éveiben csináltak. Természetesen itt voltam a Szigeten, amikor Shane MacGowan énekes a saját bandájával jött ide. És most végre sikerült az évente csak néhány koncertre összeálló zenekar idehozni Magyarországra.
Szóval megszólalt a zenekar és a csoda számomra elmaradt. A színpad előtt álltam, a térség kellős közepén és alig hallottam mi történik a színpadon. Shane-ből meg szinte semmit. Borzasztó volt végignézni és hallgatni négy-öt dalt, hogy a hangmérnök a kisujját sem mozdítja a hangzás javítása érdekében. Aztán végre, szép lassan megjött a hangerő, de Shane éneke majdnem végig csapnivalóan szólt. Érdekes módon azoknál a nótáknál nem nagyon volt probléma, amiket Spider Stacy furulyás dalolt el nekünk.
Ahogyan az lenni szokott a zenekar most is az első három albumáról játszott, mindenki legnagyobb örömére. A már említett Stacy igazán elemében volt, nagyon-nagyon odatette magát az egész koncert alatt. És bár nem „hergelte” a közönséget, előadásmódja mégis magával ragadta a hallgatóságot. Persze Shane is hozta a formáját, néha – szokás szerint – elrontotta a belépéseket, de ezeket már észre sem lehet venni, annyira hozzászokik az ember. Azt nem merném állítani, hogy józan volt, de azt hiszem ez is megszokott már tőle.
A közönség egyébként nagyjából megőrült a The Pogues-ért, végig táncoltak, énekeltek vagy éppen csillagszórót gyújtottak a „Dirty Old Town” alatt. Azonban nem voltunk olyan nagyon sokan. Nem tudom, hogy a borzasztó hideg, vagy mi okozta a dolgot, de olyan fél házzal kezdtünk és háromnegyeddel végeztünk. Simán lehetett ki-be járkálni a nézőtérről.
 
Szóval kicsit felemás lett a koncert és felemás az élmény is. Azzal a reménnyel indultam a sátram felé, hogy talán látom majd még őket valahol, és az lesz majd életem koncertje.