Thin Lizzy: Thin Lizzy (CD)
Írta: Galamb Zoltán | 2012. 08. 04.
1971 a hard rock végső előretörésének éve volt. A Deep Purple ebben az esztendőben adta ki a Fireballt, ám ami még fontosabb, a december 4-i montreaux-i tűzeset ihlette a csapatot a „Smoke on the Water” megírására. Ekkor jelent meg a Led Zeppelin negyedik cím nélküli lemeze, rajta a legendás „Stairway to Heaven”-nel. A Black Sabbath a Master of Realityvel sokkolta a közönséget, melynek sötét tónusú dalai később olyan csapatokra hatottak ihletően, mint a Soungarden, a Nirvana és a Smashing Pumpkins, a Uriah Heep pedig a Salisbury című albumával feszegette a műfaj határait. És ugyanebben az évben adta ki első nagylemezét minden idők legfontosabb ír hard rock zenekara, a Beano képregények egyik alakjáról tréfásan, egy H betoldásával elnevezett Thin Lizzy.
Persze első hallásra némileg furcsának tűnhet, hogy a Phil Lynott, Brian Downey és Eric Bell alkotta csapatot egy csoportba soroljuk a fenti nagyágyúkkal, mivel a „Friendly Ranger at Clontarf Castle” sokkal inkább tűnik Doors-féle pszichedelikus rocknak, amiből mindenféle durvaság hiányzik, mint a torzított gitárokkal és hatalmas hangerővel hódító zenekarokéhoz hasonlatos keménykedésnek. Ezt az első benyomást erősíti meg a himnikus szépségű, háromnegyedes ritmusával ugyanakkor szinte táncra indító „Honesty Is No Excuse”, valamint a borongós, kissé folkos „Diddy Levine”, melyekben ugyanakkor felfigyelhetünk már Brian Downey rendkívüli kifinomultsága ellenére kifejezetten rockos dobolására. Talán a dudazenekarban szerzett tapasztalat vitt bele némi harciasságot a stílusába, az egyéniséget és egyediséget mindenesetre nem hiányolhatjuk a játékából. És persze az utóbbi dal tisztán instrumentális átvezetése kellőképp be is keményedik, és itt már megérezhetünk valamit abból, miféle irányt véve változik aztán, pár évvel később a banda zenéje.
A „Ray-Gun” kétségtelenül Jimi Hendrix hatását mutatja mind az ének, mind a gitárhangzás tekintetében. Az eredetileg öttagú, ám hamar háromfősre fogyott együttes persze játszott is Hendrix-szerzeményeket a koncertjein, az ír-brazil származású Phil Lynottot pedig később fel is akarták kérni arra, hogy ő alakítsa a seattle-i gitármágust a róla készülő életrajzi filmben, ám erre végül nem kerülhetett sor a basszer szintén droghoz kapcsolható halála miatt.
Az eredeti nagylemez első oldalát záró, lendületes „Look What the Wind Blew In” után a banda első ír témájú dala, a sajnos rettenetesen rövidre sikerült, voltaképp befejezetlennek tűnő „Eire” következik. Bizony nem ártott volna valamivel több energiát fektetni ebbe a szerzeménybe, annyira gyönyörű témákból építkezik. Egyértelműen sokkal több volt ebben annál a 2 perc 10 másodpercnél, ami a lemezre végül felkerült. A „Return of the Father’s Son”-ban aztán, mintegy kárpótlásként, Brian Downey remekel Ian Paice-t idézőn a doboknál. Talán ez a szám a legkeményebb az egész lemezen, még ha sokkal inkább progresszív, mint hard elemekből építkezik is, ahogy a „Clifton Grange Hotel”-t is inkább valamiféle elborultság jellemzi a hard rockos lecsupaszítottság helyett.
A „Saga of the Ageing Orphan” háromnegyedes lejtésű, lassú ballada, amely leginkább Lynott összetéveszthetetlen éneke miatt nem sorolható a felejthető kategóriába. Az eredeti lemez végén az akkoriban divatba jövő, nagyobb lélegzetű, több témából összerakott szerzemények közé sorolható „Remembering Part 1” hallható, amiben mintegy sűrítve jelennek meg a Thin Lizzy már ekkor is egészen sajátos stílusjegyei, valamint a zenekar példaképeinek tekinthető csapatok hatásai: mintha a Doors, a Zeppelin, a Purple és Hendrix állt volna le jammelni a dublini trióval – legalábbis ami a szellemiséget illeti. A végeredmény izgalmas és előremutató, igazi progresszív zene.
A nagylemez CD-n megjelentetett újrakiadásához ajándékként „hozzácsomagolták” még a Thin Lizzy ugyancsak 1971-es EP-jének anyagát, rajta a „Dublin”-nal, Lynott első komolynak tartott szövegével; a makacsul ismétlődő akkordmenetből és fülbemászó refrénből álló „Remembering Part 2”-val; a jószerével Deep Purple lenyúlásnak érezhető (mindenekelőtt a Book of Taliesynt idéző) „Old Moon Madness”-szel és a „Things Ain’t Working Out at the Farm”-mal, vagyis az első hamisítatlan Lizzy-nótával, melyet álmunkból felébresztve is be tudnánk azonosítani.
Átlag rockereknek nem feltétlenül ajánlanám az albumot, vérbeli Lizzy-rajongóknak és a rock története iránt érdeklődő, a különlegességekre nyitott hallgatóknak azonban igazi csemegét kínál a lemez, az utolsó szám pedig beállítottságtól függetlenül mindenki számára kötelező.
Az együttes tagjai:
Phil Lynott – ének, basszusgitár, akusztikus gitár
Brian Downey – ütőhangszerek, dob
Eric Bell – szólógitár, 12 húros gitár
A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Friendly Ranger at Clontarf Castle
2. Honesty Is No Excuse
3. Diddy Levine
4. Ray-Gun
5. Look What the Wind Blew In
6. Eire
7. Return of the Farmer’s Son
8. Clifton Grange Hotel
9. Saga of the Ageing Orphan
10. Remembering Part 1
11. Dublin
12. Remembering Part 2
13. Old Moon Madness
14. Things Ain’t Wroking Out at the Farm
Diszkográfia:
Thin Lizzy (1971)
Shades Of A Blue Orphanage (1972)
Vagabonds Of The Western World (1973)
Nightlife (1974)
Fighting (1975)
Jailbreak (1976)
Johnny The Fox (1976)
Bad Reputation (1977)
Black Rose: A Rock Legend (1979)
Chinatown (1980)
Renegade (1981)
Thunder And Lightning (1983)