FőképA Szöktetés a szerájból minden kétséget kizáróan Mozart legtündöklőbb, legbájosabb és legbohóbb operája – már ha egységesen ezzel a szóval illethetjük azokat a dalműveket, melyek között az olasz opera seria és opera buffa hagyományait továbbvivő művek váltakoznak a német Singspielekkel, vagyis a prózai betétekkel előadott és kizárólagosan zárt számokból álló daljátékokkal. Ez utóbbi, sajátosan német, jobban mondva osztrák megnyilvánulási forma különösen fontos szerepet játszott Mozart művészi fejlődésében, hiszen a salzburgi csodagyerek (egy intermezzót leszámítva) nem csupán ebben a műfajban próbálta ki először tehetségét a zenés színpadon a K 50 jegyzékszámú Bastien und Bastienne-nel, hanem az érett komponista egyik utolsó nagy művében, A varázsfuvolában is a Singspiel egészen kiemelkedő példájára ismerhetünk rá. A Christoph Friedrich Bretzner eredeti librettóját Johann Gottlieb Stephanie adaptációjában zenébe átültető Szöktetést ráadásul az első olyan darabként adták elő 1782-ben, melyet a német nemzeti daljáték megteremtését anyagilag és erkölcsileg is támogató II. József megbízására vitt színre a bécsi Burgtheater társulata.

A Szöktetés sikere részben az akkoriban még mindig különösen divatos, a janicsár katonazenekarok hangzását imitáló török stílus alkalmazásának köszönhető. A Szöktetést megelőzően Mozart előbb a K 219-as A-dúr hegedűverseny fináléját, majd a K 331-es zongoraszonáta híres rondóját komponálta meg „alla turca” , azaz törökösen, legteljesebben mégis ebben az operában jelennek meg az egzotikus, indulószerű jegyek. Már a nyitányban megszólalnak a jellegzetesen törökös piccolók és nagydobok, később pedig cintányérok és fafúvósok is erősítik a harcias benyomást, a finálé rövid, de annál hatásosabb kórusában pedig végleg kiteljesedik a török elem.

Mozart zsenijét dicséri, hogy noha a Singspiel alapvetően könnyed, játékos műfaj, a Szöktetés zárt számai közül nem egy rendkívüli technikai felkészültséget kívánó bravúrária, a zenekar pedig kifejező színeivel festi alá a hangulatokat és a karaktereket. Sokan kritizálták persze a művet, amiért szereplői nem plasztikus alakok, hanem sokkal inkább típusok, ám az igazi vígjátékokban – gondoljunk csak az állandó karaktereket alkalmazó commedia dell’artéra – aligha találkozhatunk jellemfejlődéssel, ezért aztán Mozartnak sem felróható a hús-vér szereplők lényegében teljes hiánya. Annál fontosabbak viszont az eredeti társulat, különösen pedig az Osmint alakító Ludwig Fischer kivételes hangi adottságait, mindenekelőtt ambitusukat maximálisan kiaknázó áriák, melyek díszítettségüket és hangterjedelmüket tekintve is komoly kihívás elé állítják a mai énekeseket.

Az 1990-es évek elején Christopher Hogwood és John Eliot Gardiner is lemezre rögzítette az operát, és historizáló előadásukkal új alapokra helyezték annak értelmezését. Elsősorban a Gardiner-féle Szöktetés az, amely egyértelműen etalonnak tekinthető: mindenekelőtt a zenekar tökéletes kézben tartásával, ám tempóvételeiben és arányaiban is felülmúlhatatlan azinterpretációja. Ezek után nem kevés merészség kellett ahhoz, hogy bárki belevágjon egy újabb autentikus hangszerekkel előadott hangfelvétel elkészítésébe, William Christie azonban nem riadt vissza a feladattól, és 1999-ben az Erato ki is adta az Arts Florissants újabb mérföldkövet jelentő albumát.

Gardiner fényes, eleven hangzását persze nem sikerült felülmúlnia, még ha valamivel áttetszőbbnek és sokhelyütt vidámságot sugárzóbbnak érződnek is a szólamok, az énekesek kiválasztásában viszont szerencsésebbnek bizonyult. Konstanzeként a szlovák Luba Oronašovánál talán némileg halványabb Christine Schäfer hangja, ám mindketten elsőrangú koloratúr szopránok, a mélyebb – szopránszerephez mérten néha kifejezetten ijesztő – regiszterekben azonban az utóbbi énekesnő teljesítménye mellett tenném le a voksomat. Ian Bostridge Belmontéjánál meggyőzőbb előadást elképzelni is nehéz, hangja emellett csodálatosan simul bele a tercettek és négyesek harmóniáiba. A felvétel igazi nagyágyúja mégis az Osmin szerepét éneklő Alan Ewing, akinek, úgy tűnik, nem okoznak nehézséget az „O, wie will ich triumphieren” (CD 2:11) D-jei, melyek éppoly határozottan szólalnak meg, mint az ária koloratúrái, és ezzel az operaéneklés aranykorának legkiválóbb előadóival veszi fel a versenyt. Éneke ugyanakkor, ahogyan társaié is, mentes a felesleges vibrátótól – még ha nem is olyannyira egyenes, mint például Emmy Kirkby szopránja –, ami, igaz, eleve a historizáló előadások sajátossága, ám szólisták esetében a karmester kevésbé szólhat bele az egyéni megoldásokba.

William Christie Szöktetése tehát egyértelműen az opera – vagyis Singspiel – legkiemelkedőbb felvételei közé tartozik, több szempontból pedig egyenesen a legjobbnak számít, és ha nem is feltétlenül kizárólagosan favorizált interpretációként, jobb gyűjteményekben mindenképp ott a helye. Akinek pedig csupán egyetlen Entführungra futja a zsebpénzéből, annak már csak a kiemelkedő ár-érték arány miatt is érdemes megfontolnia, hogy ezt az újra kiadott és szerencsésen kis helyet foglaló lemezt szerezze be.

Előadók:
Christine Schäfer – szoprán (Konstanze)
Patricia Petibon – szoprán (Blonde)
Ian Bostridge – tenor (Belmonte)
Iain Paton – tenor (Pedrillo)
Alan Ewing – basszus (Osmin)
Jürg Löw – prózai szerep (Selim, Bassa)

Les Arts Florissants
William Christie – karmester

A lemezen elhangzó művek listája:
Die Entführung aus dem Serail, Singspiel in drei Akten K 384
CD 1
1. Overtüre
2-14. Erster Aufzug
15-22. Zweiter Aufzug No. 8 – No. 11

CD 2
1-8. Zweiter Aufzug No. 9 – No. 16
9-17. Dritter Aufzug