Főkép

A hazai könyvkiadásban bőven vannak zavarba ejtő pillanatok, melyek mindenféle előzmény és „utózmány" nélkül kincsekkel ajándékozzák meg az olvasni szerető vásárlókat. Az egyik ilyen mindenképpen Mark Helprin eredetileg 1983-ban írt, magyarul hat évvel később megjelent regényének a kiadása volt. A Téli mese ugyanis nem csak szépirodalom, kalandregény és vallomás egy városhoz fűződő kapcsolatról, hanem fura szereplők bámulatos panoptikuma. Például van köztük egy öregasszony, aki főállásban szavakat gyűjt!
 
Műkedvelő módon ezt a szokást azóta is folytatom, csak sajnos mindig elfelejtem a gyűjtésem régebbi tagjait. Sebaj, hiszen Borisz Akunyin új könyvében megörvendeztetett egy általam korábban nem ismert kifejezéssel, ami nem más, mint az ördögtucat, ami gyakorlatilag a 13-as számot jelenti. Hogy mik vannak. Természetesen a történetben ennél jóval több ismeretlen szó, illetve kifejezés szerepel, lévén történelmi regény, és az 1600-as években értelemszerűen a maitól eltérő szókincs birtokában beszéltek az oroszok. Igen, ezúttal nem Fandorin kalandjait élvezhetjük, hanem párhuzamos idősíkon nézelődve hol a családalapító von Dorn kapitány ismerkedését a cár birodalmával, hol pedig a napjainkban élő Nicholas Fandorine családi kutatását.

Mindkét történetszál kellőképpen izgalmas, kis túlzással azt mondom, van olyan jó, mint Dan Brown túldicsért főműve. Csak éppen Akunyin olyan eleganciával idézi a múltat, hogy az több puszta spekulációnál, vagy egyszerű „fiction” regénynél – van benne stílus és művészet. Elég, ha csak a fejezetcímekre utalok. Nicholasnak rendre egy sor jut, ellenben von Dorn kora szokásainak megfelelően egyfajta zanzásított tartalomjegyzékkel kezd. Vagy az is szerfölött dicséretes, hogy a sváb lovag istenessége mennyire szerves része viselkedésének. Továbbá nem csupán a család férfitagjait övező szerencse jellemzi a két főszereplőt, hanem azok az életveszélyes helyzetek is, melyekbe akaratukon kívül kerülnek. Legyen szó egyszerű útonállásról, banditaháborúról vagy politikai torzsalkodásról, nekik „muszáj” a középpontban lenniük.
 
Aztán az a gondolat is megérne egy misét, akarom mondani pszichológussal eltöltött szeánszot, amikor az ember hivatásáról van szó, arról a tevékenységéről, amire teremtetett, amihez tehetsége van. Ezen szerintem mindenkinek érdemes elgondolkodnia az életben – mondjuk valamelyik kerek születésnapján –, hogy valóban azt csinálja-e, amihez legjobban ért? Az már persze egészen más kérdés, hogy a megvalósításra mennyi az esély, de elmélkedni ettől még nem árt.
 
Nem csupán azért szeretem ezt a könyvet, mert Fandorine-nak hívják a főszereplőket, hanem mert ismét Oroszországban játszódik, annak olyan arcát mutatja be, amelyet a hírlapi szörnyhírek alapján elképzel az ember magában. S nem utolsó sorban izgalmas, érdekes, szellemes – de még legalább ördögtucatnyi jelzőt tudok társítani a címhez. A rajongók számára jó hír, hogy ezzel nincs vége a történetnek, van még pár kiadásra váró Nicholas Fandorine kötet.