Főkép1725-ben az amszterdami Roger-Céne kiadó (pontosabban: Michele Carlo Le Céne, az akkori tulajdonos) publikálta nyomtatásban Antonio Vivaldi (1678–1741) ötödik versenymű-gyűjteményét, Il Cimento dell’ Armonia e dell Inventione op. VIII. címen. A kollekció érdekessége, hogy az egyes koncerteket a zeneszerző programcímekkel látta el: La Tempesta di Mare (A tengeri vihar), La Caccia (A vadászat), Il piacere (A gyönyörűség), valamint a kiadvány darabjai között található Vivaldi talán legismertebb versenymű-sorozata, a Le Quattro stagioni (A négy évszak) is, melynek első megjelenése jóval keletkezése után történt meg. Az op. VIII-at, melynek első négy darabja a Quattro stagioni, Vivaldi a kor szokásainak megfelelően egy patrónus, ez esetben Morzin gróf figyelmébe ajánlotta.  
 
Vivaldi életművének egyik fő részét a közel 450 különböző hangszerre írt versenymű teszi ki. Quantz – aki fuvolaversenyeit később a potsdami udvarban Nagy Frigyes királynak írta – 1714-ben találkozott először Vivaldi műveivel, s ahogy írja: „... akkortájt merőben újszerű zenedarabok”-ként ismerte meg. Arcangelo Corelli és Giuseppe Torelli concerto grossói után Vivaldi – operái mellett – egyéni hangzású, továbbfejlesztett versenyműveivel lett egyre híresebb Európa-szerte. Az említett zeneszerzők játéktechnikájából is kiindulva saját, senki máséval össze nem vethető zenei világot alakított ki. Az 1710-es években Vivaldi kiemelkedő hangszeres játékáról, fejlett és fölényes technikai tudásáról korbeli leírások emlékeznek meg. Hegedűjére hosszabb fogólapot szereltetett fel, s az addig nem használt 12. fekvésben, a legmagasabb hangterjedelemben és sokszor extrém állásokban alkalmazta a vonós hangszert.
 
Több mint 200 hegedűversenyéből a Le Quattro stagioni nemcsak az egyes versenyművek címadása miatt számít a programzene előfutárának: a sorozat négy versenyműve egy-egy szonettel kezdődik, amely a concertókban ábrázolt képeket vázolja fel. A szonettek szerzőjét nem ismerjük, ám az a tény, hogy a komponista nem nevezi meg őt, valószínűvé teszi, hogy ez maga Vivaldi lehetett, akinek festői, leíró zenéje megelőzi Liszt, Debussy vagy Richard Strauss programzenéit – annak ellenére, hogy időben és zenei téren is óriási a távolság közöttük.
 
Négy évszak címmel több zeneszerző írt többtételes művet, de a Quattro stagioni zenei leírásai, a tételeket átható ritmikai feszültség, dallami feszítettség kifejeződései az évszakok legszebb, legtökéletesebb zenei megjelenítését tárták és tárják a mindenkori hallgatók elé. A La primavera (tavasz) a természet ébredésének, a rügyfakadásnak; a L’estate (nyár) az életörömnek, a felszabadultságnak; az L’inverno (ősz) az év munkájának, termésének; a L’inverno (tél) a szélviharnak, hidegnek és a velencei sirokkónak a festői képeit formálta meg Vivaldi.    
 
A velencei zeneszerző dallamvilága főként ritmikai alapokra épül, témái sokszor egyszerűbbnek, profánabbnak tűnnek más francia vagy német barokk szerzőkhöz képest, de nála a hangszerek – esetünkben a hegedű – nagyobb íveket, szabad kibontakozást kap, s szerephez jut a virtuozitás. A zenekari részek ritornelljei természetesen, arányosan illeszkednek a kiemelt hangszerek játékához. Vivaldi kétségkívül a hangszínek mestere is volt, hisz számtalan hangszín-kombinációt alkalmazott. Mindez nála ízléssel és végtelen eleganciával párosul, még annak ellenére is, hogy témafejei sokszor egy hármashangzatból, vagy – egy akár kommersz tucatárunak is minősíthető – skálából indulnak ki. De Vivaldi ezeket az egyszerű felbontásokat, skálákat, motivikus figurációkat felhasználva alakította ki a ritornelleket, melyekkel az egyes kompozíciók alapvető karakterét adta meg.
 
Vivaldi műve már a zeneszerző életében hihetetlen népszerűségre tett szert, számos átirat készült belőle; Michel Corrette 1765-ben Laudate Dominium de Coelis című művének alcíme például (Motet á Grand Choeur arangé dans le Concerto de Printemps de Vivaldi – Motetta kórusra, Vivaldi Tavasz koncertjének témájára).
 
A Deutsche Grammophon Virtuososorozatának újra megjelentetett felvételein (1963, 1964, 1981, 1990) a Quattro stagioni Gidon Kremer (hegedű) és a London Symphony Orchestra közreműködésével hallható, Claudio Abbado vezényletével. Kremer karakteres és művészi hegedűjátéka és Abbado Vivaldi-eszményképe világos, hihető. A zenekar concerto játéka pontos, kiegészíti és alapozza a szólista hangszeres terét. Vivaldi, aki műveiben sokszor fittyet hányt az ellenpont szabályainak, s partitúráiban gyakran fölényesen kioktató bejegyzéseket tett a muzsikusoknak hangjegyei mellé, még Johann Sebastian Bach csodálatát is kivívta. Bach számos átiratot készített a „lombard” Vivaldi darabjaiból, s több témáját átemelte saját műveibe.
 
Érdemes még megemlíteni a Concerto for solo Violin, Violin „per eco in lontano”, Strings and Continuo in A major, RV 552ritkábban hallható művet. Walter Prystawski (hegedű) és Herbert Höver (hegedű) remek összjátéka a velencei San Marco osztott kórus (cantar lontano) hagyományához viszi vissza a hallgatót, mely még Adrian Willaert velencei tevékenységéhez köthető. Vivaldi szimmetrikus forte dallamaira piano, echo-szerű hegedű visszhangok válaszolnak. Leleményes, egyszerű és mégis zseniális ötletek sora a zenében, mint mindig. Ez Vivaldi.
 
A záró mű a Flautino Concerto in C major, RV 443a Kammerorchester Emil Seiler és Hans-Martin Linde (flute) kitűnő interpretálásában hangzik el. Vivaldi különösen kedvelte a különböző hangolású barokk furulyákat, ezeket előszeretettel alkalmazta versenyműveiben. Vagy egy másik, szinte elfeledett hangszerre, a mandolinra és zenekarra írt művei napjainkban megmutatják, hogy milyen is volt a barokk sokszínű zenekara, a barokk zenekari hangszerelése. A magas fekvésekben a virtuóz kicsi flautino hangszer átszól egy egész zenekart és remek hangszínekkel gazdagítja a hangzást. Ezeket a műveket mindenképp érdemes megismerni. A lemez legfőbb értéke a patinás zenei megformálás, mely napjainkban is érdemessé teszi, hogy meghallgassuk a felvételeket. Bár a kiadó több előadó és zenekar felvételeit válogatta össze, mégis kellemes összképpel gazdagodik a hallgató.
 
S most térjünk vissza egy pillanatra Vivaldi utolsó velencei időszakára, amikor utolsó útja előtt áruba bocsájtja temérdek koncertjét, kottáit, partitúráit, ahogy írják „szinte súlyra, vastagságra lehet kapni a concertókat, a »sinfoniákat«.” Ezután elhagyja Velencét – sikerei és kudarcai helyszínét – s elindul a szász drezdai udvarba. Bécsig jut, ahol elfeledetten hal meg 1741. július utolsó napjaiban. Óriási életművet hagyott hátra. A zenében oly eltérő francia és német stílustól markánsan különböző olasz barokkot Vivaldi művészete jelentős mértékben gazdagította. Vivaldi művészete összeforrott Velencével – a karneválok hazájával –, zenéje pedig ma is megfogja, gyönyörködteti a hallgatót.
 
Előadók:
Gidon Kremer – hegedű (1-12)
Walter Prystawski – hegedű (16-18)
Herbert Höver – brácsa (16-18)
Hans-Martin Linde – flautino (19-21)
 
London Symphony Orchestra (1-12)
Orpheus Chamber Orchestra (13-15)
Festival Strings Lucerne (16-18)
Kammerorchester Emil Seier (19-21)
 
Claudio Abbado – karmester (1-12)
Rudolf Baumgartner – karmester (15-18)
Wolfgang Hofmann – karmester (19-21)
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Concerto for Violin and Strings in E, Op.8, No.1, RV 269 „La Primavera”
4-6. Concerto for Violin and Strings in G minor, Op.8, No. 2, RV 315 „L’estate”
7-9. Concerto for Violin and Strings in F, Op.8, No.3, RV 293 „L’autunno”
10-12. Concerto for Violin and Strings in F minor, Op.8, No.4, RV 297 „L’inverno”
13-15. Concerto grosso in B minor, Op.3/10, RV 580
16-18. Concerto in A for solo Violin, Violin „per eco in lontano”, Strings, and Continuo, RV 552
19-21. Flautino Concerto in C, RV 443