Főkép Egészen az elmúlt néhány évtizedig, mondhatni, általánosan elfogadott ténynek számított, hogy Johann Sebastian Bach zenei hagyatékát fiai nem ápolták, mi több, egyenesen elkótyavetyélték, és csupán Mozart majd Mendelssohn felújításainak köszönhetően kezdődött meg a nagy Bach-reneszánsz. Való igaz, hogy Wilhelm Friedemann, a legtehetségesebbnek tartott örökös egyrészt sajátjaiként adta elő apja nem egy kompozícióját (habár annak idején még nem volt ismert a plágium fogalma, és amennyiben valaki hozzáadott bármit is egy már létező műhöz – mint manapság a popdalok feldolgozásakor –, az már voltaképp ténylegesen saját alkotásnak mondhatta a darabot), másrészt tartozásai rendezésének érdekében több kéziratot is el kellett adnia, ugyanakkor épp az ő révén kerültek a Mendelssohn család birtokába a Máté passió kottái.
 
Vele szemben a legkésőbb született zeneszerző Bach gyermek, Johann Christian szinte minden tekintetben új utakra lépett, mind vallását, mind kompozíciós stílusát illetően. Az ő egyházi darabjait hallgatva első hallásra egyértelművé válik, hogy művészete sokkal inkább a bécsi klasszikát előlegezte meg (nem kevés itáliai hatást beolvasztva magába), mintsem az észak-német hagyományt vitte tovább. Nem így Carl Philipp Emanuel, aki keresztapja, Georg Philipp Telemann 1767-ben bekövetkezett halálát követően Hamburgban kapott a város fő templomában zeneigazgatói megbízatást, és így a Nagy Frigyes udvarában eltöltött évek és az alkalmazója által „megrendelt” kamarazenei művek után immár vokális és liturgikus darabokkal is rendszeresen kellett foglalkoznia.
 
Ennek az új kihívásokkal teli korszaknak egyik kiemelkedő, ha nem a legkiemelkedőbb produktuma a passió-jellegű, de oratorikus elemeket is tartalmazó „drámai kantáta”, a Jézus feltámadása és mennybemenetele, melynek első változata 1774-ből származik, bemutatójára négy évvel később, 1778. március 18-án került sor, nyomtatásban pedig, többszöri átdolgozás után, 1787-ben jelentette meg a lipcsei Breitkopf kiadó. Maga Emanuel Bach legjobban sikerült műveként említi a kantátát leveleiben, és vélhetően nem is tévedett, hiszen a kompozíció nem csupán a szerzőt követő nemzedékek tetszését nyerte el, hanem – amint azt a jelen felvétel is bizonyítja –, kiállta az idők próbáját is.
 
Egészen meglepő, hogy míg Johann Christian Bach művészete jól érezhetően előremutató, addig Carl Philipp Emanuelé ezúttal – saját, billentyűs hangszerre írt, szentimentális darabjaival és formabontó szimfóniáival szintén éles ellentétben – inkább a múltba tekint. Egyenesen mintha az apa, Johann Sebastian valamely kantátáját hallanánk a secco recitativókban, valamint az obligát trombitával kiegészített tételekben, ahogy a nagy Bach freskószerű megoldásai köszönnek vissza a monumentális, végtelen dicsőséget sugalló kórusokban is, az áriákban ugyanakkor nyomokban felfedezhető a korszak és mindenekelőtt Carl Philipp Emanuel tipikusan érzékeny stílusa, amit csak erősít Karl Wilhelm Ramler 1760-ból származó, lírai szövege. A zenei szentimentalizmus keveredik itt a késő barokk formalizmussal, és ugyan imitatív ellenpontot viszonylag keveset hallhatunk (a kórusokban, igaz, előfordulnak fúgaszerű részletek), a fiú alkotása egyértelműen méltó az apjáéhoz.
 
Az, hogy a Jézus feltámadása és mennybemenetelét az egyik legavatottabb és legihletettebb Bach-előadó tolmácsolásában hallhatjuk, ha lehet, még értékesebbé teszi a felvételt. Philippe Herreweghe értelmezéseit kivétel nélkül a túlzásoktól való szigorú tartózkodás, a tökéletes arányérzék és a művek és előadási gyakorlatuk rendkívül alapos ismerete, valamint a mindenki másénál érzékenyebb megfogalmazás jellemzi. Márpedig ami Johann Sebastian Bach műveinek megszólaltatásakor erény, az hatványozottan az az „Empfindungskeit”, vagyis az „érzékenység” korának jegyeit részben magán viselő egyik darab előadásakor. Ezt a lemezt lényegében mindenkinek érdemes meghallgatnia: a kuriózumok kedvelőinek ritkaságértéke miatt (még ha nem is ez a mű egyetlen fellelhető felvétele), a régizene rajongóinak a makulátlan megvalósítás miatt, aki pedig csupán valamely különösen szép zeneműben szeretne gyönyörködni, annak a megunhatatlanul csodálatos dallamok és magasztos harmóniák élvezete miatt.
 
Előadók:
Hillevi Martinpelto – szoprán
Christoph Prégardien – tenor
Peter Harvey – basszus
 
Choir of Collegium Vocale, Ghent
Orchestra of hte Age of Enlightenment
Philippe Herreweghe – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
Die aufstehung und Himmelfahrt Jesu Wq 240
1-12. Erster Teil
13-22. Zweiter Teil