Beszámoló: Campus Fesztivál 2012 - Első nap

A csütörtököt zene helyett egy kis irodalommal kezdtem, de persze kiderült, hogy annak is köze van a zenéhez. Délután ötkor érkeztem a Nagyerdőre, és mivel épp nem volt olyan koncert, ami nagyon-nagyon érdekelt volna, a KULTer sátrába mentem, ahol Herczeg Ákos beszélgetett Simon Márton költővel és slammerrel. Simon Mártont egyszer ajánlotta nekem valaki, úgyhogy gondoltam, jó lesz őt meghallgatni személyesen is. A beszélgetésen szó esett a költő mindennapi tevékenységeiről, a 2010-ben megjelent első kötete (Dalok a magasföldszintről) fogadtatásáról, és napirendre kerültek olyan nehéz kérdések is, mint hogy mitől lesz valami irodalom, és hogy mi választja el egymástól az írónak személyesen fontos, ámde giccses/gagyi „valamit” a művészettől. Nem csigázom az olvasókat, ez utóbbi kérdésekre Simon Márton nem tudott válaszolni, úgyhogy az igazi irodalom meghatározása továbbra is kérdés marad – szerencsére. Aztán szó volt a slam poetryről is, amiről én semmit nem tudtam, és mint kiderült, a kérdező is csak most ismerkedik vele, úgyhogy nem került sor mélyreható irodalmi elemzésekre, és egy fesztiválon szerintem ez pont így van jól. Nos, a slam poetry olyan költészet, amiben egyáltalán nincsenek szabályok: annyi kell hozzá, hogy az embernek legyen valami mondanivalója, és ezt el tudja mondani úgy, hogy az mások számára is érdekes legyen. Egyszerű, nem?

Simon Márton azt is elmondta, hogy rengeteget tanult például az Akkezdet Phiaitól. Volt felolvasás is, amely során ilyen zseniális mondatok hangzottak el: „Már nem rágom a körmöm, csak kétpercenként vágom.” (Remélem, jól idéztem.) Ezek után nem is volt kérdés, hogy hova menjek következőnek: ha már Simon Márton ilyen remek mondatokat tud írni, és azt mondja, hogy sokat tanult az Akkezdet Phiaitól, akkor egyértelmű volt számomra, hogy meg kell néznem a költő „mestereit” is, akik hatkor léptek fel a Telekom Teraszon.

Amikor odaértem, már javában folyt a koncert, elég nagy és – úgy tűnt – értő közönség előtt. A hip-hop nem az én világom, és most sem váltam rajongóvá, sőt nagyon idegennek éreztem magam ezen a koncerten. Mindenesetre kitartottam. Azt gondoltam, ebben a műfajban különösen fontos lehet a szöveg, úgyhogy próbáltam arra figyelni, de jó háromnegyed óra feszült fülelés alatt sem tudtam kivenni mást, mint néhány mondatfoszlányt, amelyek aztán nyomtalanul távoztak is a fejemből. Viszont úgy láttam, a felkészült rajongók kívülről tudták a szövegeket, együtt énekeltek/beszéltek a zenészekkel és a megfelelő helyeken a magasba emelték a kezüket és bólogattak – úgyhogy szerintem aki már ismerte a zenekart, annak jó móka lehetett ez a koncert is.

Ezután a Paddy and the Rats koncertjére mentem. Őket egészen tudományos módszerrel választottam magamnak: tetszett a nevük, úgyhogy gondoltam, megnézem, mit művelnek. Eredetileg úgy terveztem, belenézek ebbe a koncertbe, aztán ha nem tetszik, visszamegyek a KULTer sátrába meghallgatni, hogy hogyan slammel Simon Márton és Závada Péter Újonc, hátha egy kicsi sátorban majd megértem, amit mondanak, nem úgy, mint egy nagyban. Ebből aztán semmi nem lett, mert a Paddy and the Rats teljesen elcsavarta a fejemet.

Valamikor a hangolás vége felé értem a Dreher Arénába, ahol akkor már meglepően nagy tömeg várta a zenekart. Én szokás szerint megálltam valahol a színpadtól biztonságos távolságra és kíváncsian vártam, hogy mi fog történni. A zenekar kalózos logójából és a zenészek külsejéből arra következtettem, hogy valami szórakoztatót fogunk látni, de nem gondoltam, hogy ez a zene ennyire rettentően szórakoztató lesz. A Paddy and the Rats íres-punkos ugrabugrálós zenét játszik (benne skót dudával, harmonikával meg efféle hangszerekkel), mit mondjak, eszméletlenül. Én nagyjából a harmadik számig tudtam megőrizni a viszonylagos hidegvéremet, aztán nekem is muszáj volt ugrálnom. Az előttem állóknak meg még ennyi bemelegítés sem kellett, a közönség nagy része az első daltól kezdve vad kocsmatáncot folytatott. Itt aztán nem volt szükség biztatásra, mint előző nap az Anna and the Barbies koncertjén: kérés nélkül is vetkőztek a férfiak, és ment a pólólengetés, önfeledt fejrázás és lufidobálás.

Remek móka volt, na, számomra az eddigi két nap legvidámabb, legbulisabb koncertje, és mivel valamikor menet közben az énekes felhívta a figyelmet arra, hogy késő este jön a hasonló zenét játszó The Real McKenzies, meg is jegyeztem magamnak, hogy arra majd feltétlenül visszatérek.

De addig még hátravolt egy kis idő, úgyhogy gondolkodtam, hogy most akkor mi legyen. A Paddy and the Rats után elhaladtam Péterfy Bori & Love Band koncertje mellett, de éppen valami búvalbélelt-szerelmes szám szólt, én meg az öt perccel korábban véget ért hatalmas vidámkodás után nem voltam éppen búvalbélelt hangulatban, úgyhogy inkább a Telekom Teraszra mentem pihenni egy kis Anima Sound Systemre. Persze, persze, az Anima muzsikája sem feltétlenül az a pihenős zene, de a táncban ezúttal nem vettem részt, csak élveztem a hangokat. A zenekar gond nélkül megtöltötte a sátrat, folyt a tánc is, nekem meg megvolt a napi nosztalgiaadagom az olyan számokra, mint a „Még, még” vagy a „Tedd a napfényt be a számba”. Annak idején, amikor sokat hallgattam a zenekart, sosem voltam a koncertjükön, mindig csak az albumokat hallgattam. Az általam ismert verziókhoz képest most mintha kevésbé „elektronikusan” szólt volna pár szám – nekem mondjuk az elektronikusabb hangzás jobban bejön az ő esetükben, na de mindegy, pihenni-nosztalgiázni így is nagyon jó volt ez a koncert.

Ezután még mindig volt némi idő a The Real McKenzies fellépéséig, úgyhogy félúton a Telekom Terasz és a Dreher Aréna között megálltam egy fél órára a Quimbyt hallgatni. Amit láttam és hallottam, az most is tetszett, de hát kicsit elfogult vagyok a Quimbyvel kapcsolatban. Jó volt nézni a közönséget is – rengeteg embert érdekelt ez a koncert, és ahogy körbenéztem, mindenhol csupa átszellemült arcot láttam. Azért nem esett nehezemre továbbmenni egy újabb kocsmazenés buli kedvéért, a pár órával korábbi Paddy and the Rats-koncert által kiváltott jókedvem még egyáltalán nem múlt el, de ezt szívesen megfejeltem volna még egy hasonló bulival.

Ez csak részben sikerült, de ez igazán nem a zenekaron múlt. Sajnos kicsit kevesen voltunk a sátorban, valószínű, hogy az ezzel párhuzamosan futó Quimby és Bëlga jobban érdekelte az embereket (a Quimby biztosan, a Bëlgára nem néztem be). A zenekar viszont kitett magáért: olyan lendülettel, a számok között sokszor egy rendes tapsolásra való szünetet sem tartva játszottak, hogy azt nem lehetett hosszú ideig passzívan álldogálva bírni. És bár úgy éreztem, ez a buli nem olyan észvesztően vidám, mint a Paddy and the Rats bulija volt, azért egyáltalán nem volt rossz benne lenni. A végén pedig, amikor az énekes megkérdezte, ki szeretne The Real McKenzies pólót venni, vagy százan rohamozták meg a backstage bejáratát, ami szerintem egész szép szám.

A rohamból én kimaradtam, lassan hazafelé indultam. Kifelé menet még elhaladtam az egyik kisebb programhelyszín mellett, ahol épp a múlhatatlanul népszerű Dévényi Tibi bácsi versenyeztette egy labdáért a (különben hatalmas) közönségét, és belestem a Telekom Teraszra is, ahol meg a Brains kezdte épp a teltházas koncertjét. Fél egy fele tehát szerencsére még semmi jele nem volt annak, hogy az emberek fáradnának.