Főkép

A negyedik nap már nagyon nehezen indult, ezért viszonylag későn sikerült kiérnünk a területre. Mivel nem tudtuk eldönteni, mi legyen, megnéztük, hogy mi újság a Furmint klub környékén. Itt a Folkfusion koncertjébe futottunk bele. Rockos magyar népzenét vagy valami ilyesmit játszanak, mint a nevük is mutatja a fúzió a lényeg. A nyíregyházi együttes lendületes, de alapvetően mulatós zenét játszik. Nem olyan béna mulatósat, hanem rendes mulatósat, ami láthatóan tetszik a jelenlevőknek, hiszen a kezdeti ötfős közönség a koncert közepére már több tízfős ugrándozó csoporttá duzzadt. A Suicide Silence is nagyjából ebben az időben kezdett, így otthagytuk a táncoló úri közönséget.

Úgy gondoltam, a fesztivál lezárására tökéletesen alkalmas lesz a Kiscsillag koncertje. Viszonylag régen láttam őket élőben, de az igencsak meggyőző és energikus fellépésük volt, reméltem most is valami hasonlóban lesz részem. Sajnos azonban akadt két dolog is, ami rontotta az összképet. Lovasi András és Leskovics Gábor a tőlük megszokott elánnal és vidámsággal léptek a színpadra és vágtak bele lecsóba. Az a pár ezer ember, akik velem együtt a Nagyszínpad előtt álltak, azonnal vette a lapot és – ahogy az a nagykönyvben meg van írva, utolsó nap ide vagy oda – táncolni, énekelni, csápolni kezdett. A hangulatot fokozandó a színpadképet négy nagy „kiscsillag” dobta fel, amelyek „részegységei” mindenféle fényekben villództak, ahogy azt az adott nóta megkövetelte.



Nagyjából a negyedik szám után jött számomra a fekete leves, amikor is megszólalt az első lassú dal. Nincs is ezzel semmi problémám, a srácok elöl „ölik” egymást, kell egy szusszanásnyi idő nekik, hogy rendezzék soraikat és aki akar, az menekülhessen. Na, de egymás után négy-öt „szomorú számot” lenyomni?! Ezzel sikerült olyan szinten leültetni a koncertet és lehűteni az addigi perfekt hangulatot, hogy jópáran a távozás mezejére léptek és csapot-papot otthagyva valami bulisabb történet felé vették az irányt. A lehűtött kedélyeket a „Mol-kútnál” című nóta diszkósított verziójával igyekeztek ismét felmelegíteni, illetve azzal a poénnal, hogy ezzel a számmal neveztek az Eurovíziós Dalfesztiválra, de megbundázták az egész történetet és nem ők nyertek, hanem a Compact Disco. Úgyhogy legyünk szívesek és támogassuk a Kiscsillagot a továbbiakban. Ez a dolog be is jött és innentől kezdve egymást érték a „slágerszámok”. A közönség is magára talált és ott folytatta, ahol negyed óra-húsz perce abbahagyta.

Azt már a Kispál és a Borz utolsó éveiben sem értettem, hogy miért kellett zongorakíséret bizonyos nótákhoz. Jelen koncerten is szerepelt zongora (sajnos a rajta játszó művész neve kiesett tegnap óta az agyamból), ami a produkciót volt hivatott feldobni. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem – biztos az én fejemmel van a baj – ez csak szétmossa a dalok lényegét; a gitárok által játszott dallam és szóló veszít az erejéből, a dalok mondanivalója pedig veszít az éléből. Mindenesetre azt szögezzük le, hogy a Kiscsillag nagyon is jó zenét csinál. És a legkevésbé sincsen színpadlázuk vagy valami hasonló. És a közönségnek be is jött, amit tegnap este láttak. Úgyhogy majd alakítok valamit ezen a hozzáálláson és szoktatom magam a gondolathoz, hogy bizony várhatóan lesznek nóták, amelyek ilyetén formában kerülnek majd előadásra. - Mezei Attila

A fesztivál legjobb koncertje – nekem persze – a Biohazard volt. Az ezüstérmet viszont egyértelműen ez a koncert vitte el. A Suicide Silence konkrétan kettő másodperc alatt letépte a fejemet, majd az így keletkezett lukon keresztül ordította bele az énekes a tüdőmbe, hogy „Fuck Everything”. Nem ők a deathcore csúcsa, de az élő produkciójuk vitathatatlan. Az énekesük hangja zseniális, a srác bejárja a színpadot, folyamatosan igyekszik kommunikálni a közönséggel. Lányokat kér a fiúk vállára, ez aranyos. Állandóan beszél, üvölt, hörög, sikoltozik, miközben a ritmus és a gitár pontosan követi minden megmozdulását. Nem az ő zenéjük a legbonyolultabb, amit életemben hallottam, de ügyesen váltanak ritmust és folyamatosan feszesen tartják a tempót. Irdatlan energiával játszanak – ez persze műfaji sajátosság – és a közönségtől is pont ugyanilyen tempót várnak vissza. Valahogy mostanában megint divat lett a circle pit, amit lassan a hazai közönség is egyre szívesebben művel. 5-6 évvel ezelőtt el nem tudtam volna képzelni, hogy négy nap alatt többet is látok. Ráadásul király a közönség, és mindenben együttműködik/dünk a zenekarral. Mondjuk a negyedik nap végén, a hidegben én már nem kiabáltam – mézes teát iszom éppen –, de akik jobban bírják a gyűrődést, még simán ordítják a számokat. Meg az „igen még”, meg „jól érezzük magunkat” meg ilyenek. Mindenki ugrál és headbangel és – ezen kicsit meglepődtem – szinte mindenki fújja kívülről a számokat. Persze ez annyira nem meglepő, mert ugyan a műfaj meglehetősen rétegzenének számít, viszont az együttes a lehető legfogyaszthatóbb formában műveli azt. Ez az ő titkuk. A bonyolult/egyszerű hányadost úgy lőtték be, hogy ne legyen unalmas, és a lehető legjobban lehessen rá tombolni. És persze szövegileg sem szeretnék megváltani a világot. Tényleg kifejezetten élőzenének való számaik vannak. Nem feltétlenül fogom széthallgatni a számaikat, de az biztos, hogy ha legközelebb erre járnak, megint megnézem őket.

A Kiscsillag után úgy gondoltam, hogy az utóbbi évek egyik nagy nevének kikiáltott Enter Shikari Pepsi Nagyszínpados koncertje felé veszem az irányt. Eleddig nem foglalkoztam velük, gondoltam itt az ideje az ismerkedésnek. Eddigi életem során voltam már pár koncerten, láttam ezt-azt, meg persze hallottam másoktól is ezt-azt, úgyhogy a roadok tevékenységét elnézve elindult bennem felfelé a pumpa, hogy hülyére vesznek és csúnya időhúzás zajlik a színpadon. Kicsit röhejes volt, hogy az egyikük kihozott egy darab törölközőt, letette az egyik gitáros cuccához, majd lement hátra és megjelent még eggyel a kezében. A szerencséje az volt, hogy a hóna alatt ott volt a cucc a többi zenésznek is. Aztán persze ment a mikrofonok csekkolása a végtelenségig. Aztán roadok le, egy-két perc szünet, majd az összes road balról jobbra keresztül a színpadon, majd egy perc múlva mindegyikük vissza. Na, ekkor már agyvérzés közeli állapotban voltam, lassan negyed órája el kellett volna kezdődnie a koncertnek. Hála az égieknek, ez volt a roadok utolsó megmozdulása és megérkezett – inkább berobbant – a színpadra a zenekar.

Nemrég voltam a kötelező, éves üzemorvosi vizsgálaton, ahol megállapították, hogy semmi baj a hallásommal, minden frekvenciát tökéletesen hallok. Hát, én itt most legjobb esetben is foszlányokat hallottam, néha meg egy nagy katyvaszt. Pedig a keverőpult mellett dekkoltam. Tiszta röhej volt, hogy a keverő mellett tizenöt méterre lévő neves skót rövidital promóciós pultjából áradó – enyhén szólva kritikán aluli – zenének csúfolt valamit tisztán lehetett hallani a koncert kellős közepén. Nagyjából két-három számot szenvedtem végig így – előrébb jutni nagyjából képtelenség volt, mert a színpad előtt igencsak nagy tömeg gyűlt össze –, aztán kibányásztam magam a keverő mellől és a Furmint Klub felé vettem az irányt. - Mezei Attila

Pihiprogramként még meg tudtam hallgatni a Kiscsillag utolsó két számát, majd megnéztük, ahogy beáll az Enter Shikari. Aztán elkezdtek játszani. Halkan, nagyon halkan. Szétfeszültek a színpadon, de a Suicide Silence után nem tudtam mit kezdeni a produkciójukkal. Más körülmények között nem hagytam volna ki, de így, hogy száguldozott bennem az adrenalin, nem volt elég az ő produkciójuk, nyugtatónak meg sok volt. Átmentünk tehát a Naprára kicsit tényleg pihenni. Nem tudom említettem-e már, hogy mennyire király volt a Suicide Silence koncertje? A Napra alatt végig arra gondoltam, hogy egyszer csak az énekeslány elkezd sikoltozni, majd leszakad a feje és mindenhol fröcsköl a vér. Ettől még tök kellemes zenét játszanak és ülni is jól esett. Sokan be is gyűltek a színpad elé. Következett Szabó Balázs Bandája. Itt sem volt vér meg hörgés, ezért gondoltam megnézem a Subscribe-ot, hátha levezethetek egy kicsit. Beálltak, végre sikerült mindent behangolniuk, majd az első szám után rájöttem, hogy ma már nem tudnak nekem emberhalált mutatni és visszamentem Furmint klubhoz. És azt már mondtam, hogy milyen jó volt a Suicide Silence?

Ekkor már egy kicsit dühöngtem, kellett valami, ami igazán jól sikerül végre a mai napon. Úgy gondoltam Szabó Balázs Bandája lesz a megfelelő választás és nem is kellett csalódnom. Szabó Balázst színpadon a Suhancossal láttam utoljára, még Érden. Idén tavasszal meg a Banda is teljesen kicserélődött, úgyhogy elég izgalmasnak ígérkezett a koncert. A magyar népzene, funk, blues, rock keverékéből álló zene igazán varázslatosan hangzott. Igazán megkapó látvány volt egy csellót látni a színpadon, az előbb sorolt stílusokban nem igazán szokványos hangszer. Viszont itt nagyon is jól „muzsikált”. Aki ismerte Szabó Balázs Bandájának előző két lemezét, az egy kicsit csodálkozhatott, mert a dalok szinte mindegyike át lett hangszerelve és így néha teljesen új hangzásvilággal csendült fel. Bár én úgy vettem észre, nem nagyon csodálkozik senki sem, az a talán kétszáz ember, aki erre a koncertre jött a Furmint Klubhoz, az első pillanatoktól kezdve végigbulizta, énekelte, táncolta a koncertet. Balázsék pedig igencsak kitettek magukért, úgyhogy immáron teljesen kisimult arccal és idegekkel, nagy megelégedettséggel zártam a 2012-es Hegyalja Fesztivált. - Mezei Attila