Főkép

Egy ősi legenda szerint Szuszanoo no Mikoto, a haragos viharisten egyszer akkora dühvel dúlta a földet, hogy még napistennő húga, Ameteraszu Omikami is egy barlangba rejtőzött előle. A nap nem kelt fel, s az éjszakát dúlták a gonoszok. Az istenek hiába gyűltek a barlang köré, mígnem egy töpörödött anyóka-istennő (nem törődvén a többiek gúnyolódásával) egy hordó tetején vad táncba nem kezdett; amihez hamarosan a többi isten is csatlakozott. Amateraszu hallván a dobajt előjött a barlangból – s íme, a nap keltével egyszerre megszületett a taiko dobolás.
 
No persze a mai formája, az együtt zengő dobok színpadi showja erősen huszadik századi – Ogucsi Daihacsi japán dzsesszdobos alakította ki magát a taiko stílust, amikor a hagyományok dobos technikáit modern ritmusképletekkel keverte. Hiszen a hadászattól az udvari muzsikáig, a falvak közti „távkommunikációtól” a színpadi előadásokig valóban évezredeken át használták a taiko dob akár három kilométerre is elhallatszó, erős hangját – bizonyos időszakokban a kolostorok egyetlen „hivatalos hangszere” is a taiko dob volt. De Daihacsi együttese, az Osuwa Daiko 1955-ös megalakulásától számítható a ma ismert stílus születése; s az külön érdekes történet, hogyan nőtt ki pár év alatt több ezer együttes a semmiből – hogyan lett ez a kvázi-tradicionális kulturális termék ekkora siker. Annak is remek illusztrációja ez a történet, hogyan ötvözik a saját hagyományaikat a japánok akár idegen eredetű, modern hatásokkal. Hogy hogyan vált nagyon hamar a japán identitás részévé a hagyományokhoz visszanyúló, de az újat zökkenők nélkül magába fogadó taiko dobolás, az a hagyomány „éltetésének” sajátosan japán modelljéről is mesél.
 
Ami azt illeti, a Gocoo vezetője, „első dobosa”: Kaoly Aszano mintha a legenda töpörödött anyókaistenének lenne a hús-vér reinkarnációja: egyáltalán nem csodálnám, ha alkalomadtán napistennőt keltene. Kirobbanó energiája elárad a színpadon, vezeti-viszi az egész együttest – s csak igen ritkán engedi ki kezéből a ritmikai gyeplőt. Az első pillanatoktól kezdve mellbevágó az energia, ami a színpadról árad; amikor a tizenegy zenész egyszerre mozdul bizony a ritmussal együtt rezeg a hallgató rekeszizma is. A koncert kezdeti lendülete szédületes. Olyannyira, hogy szinte jól esett a középső blokk nem kicsit meditatívabb, mesélőkedvvel és játékos színi ötletekkel, maszkban előadott „rókaszellemtánca”. S nemcsak itt, a lassúbb szcénákban érezni, hogy az előadott darabok mögött történetek laknak - még ha a kikódolásukhoz jobbára túl nagy is a kultúrák közti távolság. Hogy aztán e beiktatott „pihenő” után újfent ömöljenek a jobbnál jobb, olykor szinte agresszív ritmusképletek egészen a koncert zárásáig - a dinamika jegyében.
 
A Gocoo 1997-es megalakulása óta számos hazai és nemzetközi fesztivál sztárjaként adta elő sajátos zenei-látványprodukcióját – fellépve tradicionális és modern fesztivál-keretben egyaránt. Sőt, az együttes a Mátrix-filmek bizonyos jeleneteihez, és számítógépes játékokhoz is készített kísérőzenéket. 2009-ben az együttes felkerült a japán Newsweek „100 ember, aki átlépte a kulturális határokat és a világban tündököl” nevű listájára. Világsztárokról van hát szó. Nem először járnak Magyarországon, 2007-ben például már felléptek a Szigeten – csodálkoztam is, hogy mindennek fényében a Parkbéli koncertjükre viszonylag kevesen voltak kíváncsiak. A kicsi, de lelkes közönség viszont teljes produkció élményét vihette haza: a Gocoo most sem spórolt magával. A fesztiválokba szédült ifjak idén is találkozhatnak velük a legnagyobb magyar fesztiválon – aki jót akar hallgatni, az ne hagyja ki azt az estét. A rajongók úgyis ott lesznek. És nemcsak azért, mert kicsi hazánkban ilyet nem hallani minden nap.