FőképAz élet – pár, az egyénre végzetes eseményt leszámítva – mindig megy tovább, és nincs ez másként kedvenc Conan képregénysorozatomnál sem. A soron következő, harmadik kötetben az 1977-78-as évben megjelent, számozás szerint a 25 és 36 közötti füzetek Conan történetei szerepelnek. Ez azért fontos, mert a cím ellenére (The Savage Sword of Conan) hol Red Sonja, hol Solomon Kane, hol Kull király kalandjai bővítették a kínálatot. Ami elsőre érthetetlen, másodjára meg szomorú, mert azokat is megnéztem volna. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen népszerű hős egyedül eladja a lapot – ezek szerint nem.
 
A mostani ismerkedés nem a legszerencsésebben kezdődött, mivel rögön az indító képversnél (Cimmeria) elakadtam, egyszerűen nem tetszett. Barry Windsor-Smith értelmezésében sem a szöveg, sem a kivitelezés, sem rajzok nem hatottak meg, ez az a rész, amit mindig gyorsan átlapozok majd a jövőben. Egyébként érdemes sietni, mert nem sokkal ez után következik a kedvenc Conan rajzolóm, John Buscema a megszokottnál hosszabb adaptációja, ami egyben a legjobban sikerült darab a kötetben. Ez nem más, mint a „Túl a Fekete-folyón” (Beyond the Black River), amelyben a gyarmatosító telepesek és a helyi őslakók (piktek) csapnak össze életre-halálra. Ennek képi hátteréül Buscema azt a korszakot választotta alapul, amit mindenki jól ismer Cooper indiánkalandjaiból. Az ábrázolt erőd, a csónakok, a telepesek házai gyakorlatilag mind-mind erre hasonlítanak. Az időnként felbukkanó mágia és középkori felszerelést viselő harcosok meglepő módon nem lógnak ki az összképből, kis túlzással mintha Orson Scott Card Termető Alvin sorozatának conanosított változatát látnám. Természetesen nem marad el a számtalanszor idézett zárógondolat sem, ami a civilizáció és a barbárság viszonyát taglalja.

Amennyire meg tudom ítélni, Roy Thomas tartotta magát az eredeti szöveghez, dicséret érte, de ami ennél fontosabb, hogy sikerült Howard szellemiségét képregényre átültetni, az izmos barbár tettei mellől a mondanivaló sem marad el. Ezt a szintet a későbbiek során nem sikerül felülmúlni, pedig a „A vörös citadella” (The Scarlet Citadel) történetileg nagyon erős, és Frank Brunner rajzai felérnek Buscema kockáival. Valami mégis hiányzik belőle, annak ellenére, hogy Conan itt már királyként küzd ármánykodó szomszédokkal, no meg elvetemült varázslókkal.
 
A harmadik kötet újítása, hogy nem csak eredeti Howard sztorik vannak benne, hanem feltűnik L. Sprague de Camp neve is a szerzők között (The Flame Knife). Őt az egyik legjobb Howard utánzóként (vagy minek nevezzem) tartják számon, de a sorozatban történő bemutatkozásához nem saját történetet választott, hanem Howard egy másik hősének (El Borak, vagy más néven Francis Xavier Gordon) kalandját írta át Conanra. Az asszasszinokra emlékeztető orgyilkosokon kívül sikerült Conan régi ellenfelét/haragosát is beleírni a történetbe (Olgerd Vladislav), valamint pár lengén öltözött hölgyet, élőhalottakat, bestiát – egyszóval van itt minden, mint a búcsúban.
 
Ehhez képest a következő kaland (Curse of the Monolith) egyszerűségével tűnik ki a többi közül. Pedig érdekességekben nem szűkölködik, kezdve azzal, hogy Conan ezúttal a távoli Khitai (Kína) földjére megy követként, de az út igazából hazafelé válik izgalmassá. Persze a korábbi vérontásokhoz képest ez délelőtti matiné, illetve egy egészen más szinten igyekszik borzongásra késztetni az olvasót, viszont ez annyira távol áll Howard szellemiségétől, amennyire csak lehet. Cseppet sem meglepő módon ezt a sztorit L. Sprague de Camp és Lin Carter jegyzi – teljesen megalapozottnak tartom a vélekedést, miszerint ez Lovecraftosra sikerült. Persze a kötetben megtalálható többi sztori sem rossz, sőt a „Black Tears” és a „Hawks over Shem” feldolgozás mivoltuk ellenére kifejezetten tetszet – egyébként is muszáj az efféle megoldásokhoz hozzászoknom, hiszen később az ilyen történetekből lesz több.
 
Grafikailag ez a szám meglepően erős (persze a sorozathoz mérve), egy-két gyengébb megmozdulást (Cimmeria) leszámítva Dick Giordano, Ernie Chan, Gene Colan és mondjuk Vicente Alcazar hozza azt a szintet, amit Buscema képvisel. Carmine Infantino esetében nem tudtam eldönteni, hogy a rajzokkal, vagy csak a kihúzással van baj, a végeredmény túl hangsúlyos az én ízlésemnek. A legjobb – véleményem szerint – természetesen Buscema. Aki tudja, nézze meg például, hogy miként oldja meg az éjszakai sötétséget vagy a félhomályt a „The Ghouls of Yanaidar” lapjain. Tetszetős. Az előző kötethez képes most nem annyira dinamikus az oldalak felépítése, kevesebb a keret nélküli, mozgalmas kocka. Viszont most már szép számmal szerepelnek a füzetek „üres” lapjait kitöltő egész oldalas képek, melyeken többnyire bestiák törnek izmos barbárunk életére, akinek lábánál vagy háta mögött általában a megmentésre váró nő remeg. Sajnos tudtom szerint arra nem került sor, hogy ezeket a szemlekötő kompozíciókat történetté hízlalták volna – pedig egyik-másik kifejezetten ígéretes alapnak tűnik. További érdekesség, és ezért mindenki figyelmébe ajánlom a kötetet záró térképet, ami kicsit nagyobb, mint az idehaza megszokottak, és így Kithai (a Nagy Fallal) vagy Vendhya is megtalálható rajta, valamint a Fekete Királyságokból is több fért rá.
 
Akiben eddig volt némi kétség, hogy a sorozat ifjaknak vagy felnőtteknek szól, az a harmadik kötetben egyértelmű választ kap, mivel a történetekben feltűnően sok alulöltözött leányzó látható. Nem is értem, ez miként kerülte el a korabeli cenzúra figyelmét, pedig több ponton is ütközik az 1971-es módosított Comics Code Authority elveivel.
 
Az angol nyelvű kötet Magyarországon nem kapható, de rendelésre beszerezhető – a szerk. megjegyzése.
 
A kötetben szereplő történetek:
Cimmeria
Jewels of Gwahlur!
Beyond the Black River
The Children of Jhebbal Sag
The Blood of the Gods
Child of Sorcery
The Scarlet Citadel
The Flame Knife
The Ghouls of Yanaidar
The Curse of the Monolith
The Lair of the Ice Worm
Black Tears
Hawks over Shem
The Hyborian Age (térkép)
 
Részlet a kötetből