FőképFelesleges lenne túl sokat beleolvasni életrajzi eseményekbe, az azonban talán több mint véletlen egybeesés, hogy C. P. E. Bach közvetlenül monumentális életművet hátrahagyó édesapja halálát követően komponálta meg két fuvolaversenyét, melyek egyrészt billentyűs hangszerre, valamint csellóra átírt változatban is léteznek, másrészt egyértelmű továbblépést jelentenek a Vivaldi–Bach-féle concertóhoz képest. Ugyanakkor hiába tudjuk, hogy a legidősebb Bach fiú művei több szempontból is mintául szolgáltak Haydn és Mozart klasszicizmusához, e versenyművek nem annyira a preklasszika tipikus példái (szemben, például, a Vivaldi-tanítvány Tartini – vélhetően – késői hegedűversenyeivel), hanem a ritornell eljárást a szonátaformával ötvöző észak-német concerto voltaképp zsákutcát jelentő evolúciójának kiteljesedéséhez vezető mérföldkövek.
 
Azonnal szembetűnik a művek viszonylagos hosszúsága a hagyományos barokk concertóhoz képest, aminek csupán egyik oka a (Tartininál is gyakori) lassabb tempóvétel. Ám elég belehallgatnunk az 1750-ben született a-moll versenymű nyitó Allegro Assai tételébe, hogy rájöjjünk, sokkal inkább a sajátos szerkesztési mód a lehetséges magyarázata a jelentősebb időtartamnak. A szenvedélyes zenekari téma ugyan részben megfeleltethető a tradicionális barokk ritornellnek, folyamatos, a tétel előrehaladtával egyre karakteresebb töredezettsége és a motivikus munkának köszönhető kibontakozása határozott ellentétben áll a szépségét alapvetően az apró részletek míves megformáltságában elnyerő szólórészekkel – melyekben a zenekar mintegy visszavonul, többször is pengetve kísér –, ezzel együtt rengeteg virtuóz futamot is tartalmaz. A két téma párhuzamos, egymással felelgető, nem egyszer mintegy egymás szavába vágó kidolgozása egészen különleges módon gyönyörködtet, amihez foghatót sem előtte, sem utána nem produkált más zeneszerző.
 
Az Andante talán még inkább az irodalmi szentimentalizmus zenei előfutáraként is felfogható Empfindsamer Stil egymással erős kontrasztban álló érzelmeit példázza, persze a lassú tételekre jellemző visszafogottsággal. Az alaptónus magától értetődően meditatív, ami időnként rövid, szenvedélyes harmóniai vagy dallami kitörésekkel váltakozik. Ezzel ellentétben áll a harmadik, Allegro tétel táncosabb, ritmikailag mégis meglehetős felindultságot sugalló főtémája. A ritornellszerű zenekari téma hol beleolvad a szóló melódiáiba, hol átadja helyét a technikailag nem egyszer kifejezetten nehéz futamoknak, és szinte teljesen a háttérbe húzódik. A hirtelen, ám a C. P. E. Bach szimfóniáival ellentétben nem feltétlenül drasztikus dinamikai váltások, a motívumokat egymástól lényegében átmenet nélkül átvevő szólamok, a látszólagos homogenitása ellenére lenyűgözően változatos textúra rendkívüli és utánozhatatlan zenei élménnyel szolgálhat a váratlan, vagy épp rendhagyó megoldásokat kedvelők számára.
 
Az 1751-es keltezésű B-dúr concerto, ha lehet, még jobban eltávolodik a tipikus barokk formáktól, és a tempóból is még inkább visszavesz. A zenekari főtéma ezúttal határozottabban összeolvad a fuvolaszólammal, amely itt kevésbé játékos, jóllehet technikailag éppoly komoly felkészültséget igényel, mint a másik darabban. A tétel elején még mintha kiérződne, hogy néhány kifejezetten fuvolaszerű futamtól eltekintve az ifjabb Bach inkább billentyűs hangszernek szánhatta azt, a tétel közepétől fogva azonban, ahogy egyre izgalmasabbá válik a kidolgozás, több olyan megoldást és futamot is hallhatunk, amelyek a komponista munkaadója, a fuvolán kifejezetten jól játszó Nagy Frigyes porosz fejedelem gyönyörködtetését szolgálhatták.
 
A második tétel ismét az érzékeny hangulati ábrázolás, a széles dallamok és a finom megoldások zenei terepe. A fuvolát előbb csak continuo kíséri, majd fokozatosan bekapcsolódnak a vonósok is, a textúra azonban mindvégig áttetsző marad. A valódi ellentét a témát lassanként kibontó zenekari passzusok és a nem egyszer elcsukló hangra emlékeztető, énekszerű szólók között tapasztalható. Ezt váltja a két concerto összességében legelevenebb tétele, amely talán a legközelebb áll a jellegzetes C. P. E. Bach-i szimfóniához, főképp a zenekari témák megszólalásakor. Egy ponton ténylegesen meg is áll a darab, mégsem érzünk törést, inkább valamiféle előkészületnek, nekirugaszkodás előtti összpontosításnak hat a lényegében váratlan, ám nem hirtelen cezúra. A visszatérő motívum eközben egyre kisebb részletekben, egyre széttagoltabban hangzik fel, egyre felfokozottabbnak tűnik a párbeszéd, mígnem a zenekar kis időre végleg át nem veszi a szót, hogy lezárja a darabot.
 
Stephen Preston fuvolajátéka a lehető legtöbbet hozza ki C. P. E. Bach muzsikájából; a fájdalmas, borongós magába fordulástól az önfeledt örömig az érzelmek és hangulatok rendkívül széles skáláját fedi le, és minden frázisa, minden hangja önmagában is rendkívül sokatmondó és túlmutat önmagán. Ráadásul a Trevor Pinnock vezette English Concertnél kiválóbb partnert nem is kaphatott volna. A zenekar csodálatos érzékenységgel szólaltatja meg a drámai erejüknek és változó dinamikájuknak köszönhetően senki máséval össze nem téveszthető bachi témákat, alázattal, mégis egyenrangú félként kísér, amikor pedig arra van szükség, tündököl és ragyog, elsőrangú élményben részesítve a hallgatót. Jóllehet e két fuvolaverseny nem több – persze a legmagasabb szintű – szórakoztatásnál, hiszen szerzőjük egyáltalán nem törekedet mélyreható mondanivalót elrejteni a concertókban, a zene rendkívüli változatossága és a felülmúlhatatlan előadás miatt a lemez a mai napig egyik kedvencem, és egyértelműen bekerülne a tíz album közé, melyeket egy lakatlan szigetre magammal vinnék.
 
Előadók:
Stephen Preston – fuvola
The English Concert
Trevor Pinnock – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Flute Concerto in A minor, Wq 166
4-6. Flute Concerto in B-flat, Wq 167