Főkép

Ma viszonylag hamar a tett helyszínére értem, mert hát a Beatrice-t kihagyni vétek lett volna. Ugyan egészen kora délutánig úgy nézett ki, hogy ismét leszakad az ég, de mire a Nagyszínpadhoz értem, már ragyogó napsütés – és persze izzasztó meleg – várt. Kicsit megijedtem, mert talán még százan se toporogtunk a színpad előtti árnyékban, amikor Laczik Fecó belekezdett a „XX. század”-ba. Nem is nagyon figyeltem, mi zajlik a hátam mögött, hiszen a többiekkel és persze Nagy Feróval együtt énekeltem, izé… üvöltöttem végig a nótát. A dobok mögött Nagy Hunor Attila (Feró fia) nyúzta a bőröket, de valami olyan elánnal, mint Vad tette ezt a Muppet Show-ban. Aztán egy igazi régi darab következett, a „Nagyvárosi farkas”. Persze ezt is énekeltük lelkesen. Na, ekkor már megfordultam, mert kezdtünk sűrűn lenni elől, hogy mi van hátrébb. A keverőig állt már a tömeg és javában áramlottak még az emberek idefelé. Ez igencsak megnyugtató volt számomra, hiszen ez azt jelentette, hogy a Beatrice továbbra is egy nagyon kedvelt és szeretett zenekar a mai fiatalok körében. És az, hogy nem csak a régi motorosok ismerik a régebbi számokat (amelyek sok esetben idősebbek náluk), azt mutatja, hogy nem csak a „slágerek” vonzzák őket egy Ricse koncertre.

Mivel nem vagyok már egy mai csirke, és féltem az életem, na meg bakancs sem volt rajtam, ezért inkább visszavonulót fújtam, mielőtt véletlen balesetet szenvedek egy teljesen „véletlenül” kialakuló pogóban. Így pontosabban láthattam, hogy pár ezren vagyunk már a koncerten. Feró egyszerűen fenomenális formában volt. A nóták közti átkötő szövegein néha könnyesre röhögtem magam. Hihetetlenül közvetlen stílusával mindenkit levett a lábáról és bármire rá tudta volna venni a hallgatóságát. A rendelkezésre álló idő rövidsége miatt egymásnak adták a kilincset a „slágerek”; „8 óra munka”, „Pancsoló kislány”, „Mielőtt végleg elmegyek” (gy. k. ezt a nótát Feró írta anno a Bikininek), de sajnos így sem fért bele minden ebbe a negyvenöt percbe. Pedig igazán nyomhattak volna még egyszer ennyit, mindenki legnagyobb örömére.

A bemelegítés a Ricsével tökéletesen sikerült (nem úgy, mint tegnap sajnos a PASO-val), így kellemesen feldobott állapotban sétáltam át a Pepsi Nagyszínpadhoz, ahol a Rómeó Vérzik fellépése kezdődött. Nagyon reméltem, hogy perfekt lesz ez a koncert is és nem kellett csalódnom. A Kovács Koppány vezette, leginkább dirty rock-ban utazó banda kegyelmet nem ismerve mozgatta meg a közönséget a kora esti napsütésben. Sallangoktól mentes, a nótákra és a közönség szórakoztatására koncentráló produkciót kaptunk, amelyen mindenki kitombolhatta magát vagy az első sorokban pogózva vagy – ahogy ezt a mellettem álló hölgyek is tették – őrültesen headbangelve.

A „tornaóra” után – mintegy levezetésképpen, bár nagyon nem az lett belőle – a Bëlga következett a színpadon. Nagyjából egy éve láttam őket utoljára Szolnokon az EFOTT-on, ezért úgy gondoltam, hogy itt az ideje megnézni/meghallgatni a műsorukat. Jelentem, a srácok igen erőteljesen a bulira helyezték jelen esetben a hangsúlyt és a repertoár jelentős részét a gyorsabb nóták tették ki, kiegészítve olyan közönségkedvenc dalokkal, amelyeket mindenki torkaszakadtából énekelt a zenekarral. Azon személy szerint egy kicsit meglepődtem, hogy a „Nemzeti hip-hop” is előadásra került. Még évekkel ezelőtt voltam egy koncertjükön, ahol a bekiabáló közönségnek azt mondták, hogy többet nem fogják elnyomni ezt a nótát és ahogy rémlik, azóta nem is hallottam tőlük élőben sehol. De persze, azért örültem neki, hogy ismét hallhatom, mint ahogy az egyik személyes kedvencem második traktusa is felcsendült („Fehérlófia 2.rész”). Az első rész csak azért nem, mert az pár napja máshol játszották el.

Persze a Bëlga odafigyel a részletekre, így a koncertet egy nemzeti színű szalag átvágásával kezdték – melynek darabjait aztán a koncert alatt bedobálták a közönségnek szuvenír gyanánt –, valamint folyamatosan hűtötték az izzadva táncoló tömegeket szódavizes palackok segítségével. - Mezei Attila

Kipihenten érkeztem a Bëlga koncertjének utolsó három számára. A Bëlgában az a jó, hogy szinte mindenkinek a környezetében van legalább egy ember, aki szereti őket – az én környezetemben nem kifejezetten én vagyok az –, ezért sosem megy az ember egyedül. Valahogy nem tudnám elképzelni magam, ahogy magányosan ordibálom az „1-2-3” szövegét. Kell a társaság, mert egyedül rettentően ciki. De mindegy is, mindenki kitombolhatta magát aki akarta, így átvonultunk a Furmint klubhoz, hogy együnk. Persze, ha előbb a programfüzetet nézem meg, és nem A.-t hívom, akkor rögtön ott kezdek, mert mire odaértünk már javában zajlott a Rudán Joe & Póka Egon Experience. Nagyon kiráy Deep Purple-re enni és teli hassal az élet is szép, úgyhogy a Hollywood Rose-ig ott is maradtunk. Bajban vagyok, hogy mit írjak róluk, mert elég nehéz Led Zeppelint úgy játszani, hogy az ne tessen bárkinek is. Meg persze a zenészek kiválóak – nyilván nem tegnap kezdték el megtanulni egyik számot sem –, saját értelmezésük pedig pont egyezett a közízléssel, úgyhogy remek móka kerekedett a dologból.



Következett a Hollywood Rose, akik Guns ’n’ Roses-t játszanak többnyire. Kiskoromban nagy rajongó voltam, ezért nehéz nekem nem eladni bármilyen formában a Guns-t.  Most sem történt másképp, Vilkóék remekül interpretálnak még mindig. Tényleg, még nem is voltam rossz Hollywood Rose koncerten. És azért az nem csak a Guns-on múlik. Sajnos nem emlékszem a setlistre (józan voltam, csak kicsi az agyam), de az biztos, hogy a „Civil War” környékén már indulnom kellett Sonata Arctica-ra.

Magyarország pár dologban méltán (világ)híres. Ezek közé tartozik jó pár tribute zenekar is, mint például a Hollywood Rose, akik Guns N’ Roses számokat játszanak (2008 óta saját számos lemezeket készítenek). Aki hallotta már őket, az tudja, hogy nem véletlen ez a hírnév. A bandában igencsak tehetséges zenészek találhatók és Jesse – a frontember – hangja szerintem messze a legjobb, ha Guns számok énekléséről van szó. Mindezek után nem csoda, hogy szívemnek kedves a zenekar, anno a Guns elég markánsan az életem része volt.

Akárcsak a Ricse esetében, a Guns-al kapcsolatban is elmondható, hogy a mai fiatalok nagyon is vevők erre a muzsikára, így igencsak szép számmal gyűltünk össze a Furmint Klubnál. A Hollywood Rose pedig most sem okozott csalódást. A „Nightrain”-el indítottak, ami azonnal meg is alapozta azt a fergeteges bulit, ami koncert alatt szépen kialakult a színpad előtt. Ahogy a nóták követték egymást, úgy fokozódott a hangulat a közönség soraiban. Ez persze tovább spannolta a zenekart is, akik szívüket-lelkület beletették ebbe a koncertbe is, hogy megidézzék ezen a péntek estén azt a „valamit”, amit Guns N’ Roses nyújtott a közönségének anno. Egy igazán hibátlan, profi koncerttel sikerült zárnom így a mai napot. - Mezei Attila

Úgy látszik, a tegnapi a nem teljes koncertek napja, mert persze a kezdésről itt is lemaradtam. Nagyon régen nem hallgattam Sonata Arctica-t és őszintén be kell valljam, nem az időhiány miatt, hanem mert már valahogy nem az én zeném. Beálltam tehát tisztes távolba a hangafalaktól, de azért egész közel ahhoz, hogy kiderítsem, mit ettem rajtuk annyira jó pár évvel ezelőtt. Aztán kb. a negyedik lábdobbanásnál elkezdett fájni a kulcscsontom – pedig sosem sérült – és rájöttem, hogy ez annyira hangos, hogy arrébb kell mennem, különben megsüketülök. Leültem hát és kényelmesen, lazán relaxált állapotban sikerült végignéznem a koncertet. Ha már szabadságon vagyok. Hogy mit szerettem rajtuk annyira? Nem jöttem rá, de értem, hogy miért ekkora a rajongótáboruk. Nekem már tényleg nem jönnek be ezek az epikus témák, de az biztos, hogy az énekes hangja ezt nagyon bírja. Tényleg. Fenn áll pár srác a színpadon, smink és extrafelszerelés nélkül, tök szerényen. Aztán valami monumentális jellegű jön ki a dologból, ami dallamos meg élvezhető. És nem 10 percig, hanem a koncert majdnemelejétől a végéig tartják a tempót és folyamatosan próbálják beszippantani a közönséget. Elég sikeresen.

A finn power metal után A. után néztem, mert gyanúsan eltűnt. A Furmint klub backstage-ében találtam rá, ahol Vilkótól bezsebeltünk egy-egy ölelést, majd a Doors emlékzenekar pár számát figyeltük oldalról. Itt sikerült lefényképeznem a világ talán legkedvesebb hegyomlását is, erős hátfényben – nem látszik belőle semmi sem sajnos. Ugyanis, miközben ő pakolt én meg fényképeztem, türelmesen megállt a cumóval a kezében, megvárta míg elcsattan – mozdulatlanul – majd egy mosoly kíséretében dolgozott tovább.

De mennem kellett, hiszen a Biohazard ekkor már őrjítette a népet a nagyszínpad előtt. Mekkora királyok már. Az első pillanattól mosolyogtam, bólogattam, ugráltam meg egyáltalán. Ezek állatok. De tényleg. Basszus még most is nevetek, ha a tegnapi koncertre gondolok. Mindenki bejárja a színpadot jobbról balra majd vissza, mindkét oldalt megmozgatva rendesen és a tempó végig feszes igazi HC. De komolyan, milyen már, hogy a frontember elesik a színpadon, de a hátán fekve még játszik egy kicsit, majd ugrál tovább mit sem zavartatva magát. Szerencsétlen technikusok meg kétpercenként futnak be, hogy helyrehozzák, amit a zenekar tagjai leamortizáltak a színpadon. Nem meglepő történetek ezek, csak jó látni, hogy a Biohazard nem tűnik kiöregedett nagyapók gyülekezetének. Nyilván HC-t nehéz is lenne ülve játszani. Amikor azt kérik, hogy legyen egy nagy pogo, akkor egy nagy pogo lesz. Ha azt kérték volna, nézzünk meg egy pónis rajzfilmet, szerintem az is pont ilyen lelkesedéssel végbemegy. Valahogy lehet, hogy a világos hajszínnek eddig fel nem fedezett hipnotikus hatása van, vagy a háttérben voltak rejtett tudatalatti üzenetek, mindenesetre hipnózisban töltöttem azt az időt a nagyszínpad előtt. De nem csak én. Ezek állatok nincs jobb szó.