Főkép

Némi ténfergés közepette - hogy akkor mi is legyen most - a PASO közepét sikerült elcsípnünk. Szegény énekes, vagy napszúrást kapott a kalap ellenére, vagy fáradt volt, vagy mindig ilyen, mert majdhogynem unottan sikerült énekelnie. Miközben azért lenyomott egy szolid aerobik órát a színpadon. Kicsit féltettem is, mert valahol azt hallottam, hogy ugrálás közben elaludni fokozottan balesetveszélyes. Nem igazán szoktam PASO-t hallgatni, habár már láttam őket koncerten, még a régi Gödörben többször is. Kifejezetten fesztiválkompatiblis, ska zenét játszanak, vidáman, aranyosan. Most is ez történt, volt „Gagarin”, meg „Budapest” és egy csomó olyan szám, amit tettestársam, A. felismert, meg énekelt. A közönség szintén ugrált, meg énekelt meg vidámkodott, a Nagyszínpad előtti árnyékban. A koncert végén nem haboztunk átmenni a Hangmásra, mert A. szerint jó zenét játszanak.



Kellemesnek ígérkezett a mai nap, nem volt elviselhetetlen hőség és még némi légmozgás is segített javítani a hőérzetünket. Ugyan a meteorológia délutánra esőt mondott, ennek semmilyen jele nem látszott délután öt körül. Ha már az idő optimális volt, gondoltam bemelegítésnek a Nagyszínpadon fellépő PASO (Pannonia Allstars Ska Orchestra) pont optimális lesz. Az alapvetően a tradicionális ska, reggae, dub, dancehall elemekből építkező együttes a magyar népzene felé is nyitott, így nem kell azon meglepődni, hogy a megszokott könnyűzenei hangszerek mellett pl. hegedű is szerepet kap a zenéjükben. Nem is volt ez másként most sem. G. Brown hegedűs játéka egzotikus fűszerként hatott azokban a nótákban, ahol eleddig nem kapott szerepet ez a hangszer.

Viszont hiába a némi újítás, a remekül szóló zenekar, valami számomra nem volt kerek. Vagy nekem volt még korán (bár ezt délután öt-hat felé erősen kétlem), vagy valami front volt, vagy a fene se tudja, de az énekes – KRSA – nagyon enerváltnak tűnt. És bár hozta a szokásos és bevált színpadi elemeket – végig mozogta/ugrálta a tempósabb számokat, folyamatos kapcsolatban volt a közönséggel –, valahogy most nem látszott rajta, hogy száz százalékban odatenné magát a produkcióba. Ez kihatott a többiekre is és a koncert végére kicsit langyos, kicsit lagymatag összebenyomás alakult ki bennem, pedig valahol arra vártam, hogy majd jól felpörget a PASO muzsikája. - Mezei Attila

Némi várakozás után el is kezdődött a koncert annak a kb. 10 embernek, aki a színpad előtt állt. Igazán jó fejek a Hangmásék, mert kb. három perc alatt túltették magukat a helyzeten és már úgy játszottak, mintha többen lettünk volna, ami a koncert végére gondolom igaz is lett. Az énekes nagyon lelkesen odatette magát, igazi popsztárosan nyomta, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy hozzá már a belső hangok beszéltek a számok alatt és között, de ez mit sem von le a produkció értékéből, amit nem tudtam végignézni, mert mennem kellett Ektomorfra.

Hogy a PASO-s csorbát kiköszörüljem, átsétáltam a Furmint Klubba, ahol a Hangmás éppen a beállás fázisában leledzett még. Elég nehéz egyetlen szóval – vagy kettővel – besorolni őket valamelyik zenei irányzatba. Zenéjükben megtalálhatók a disco, az elektro, a punk, a korai new wave, a garázs-rock, a rock ’n roll elemei, amelyeket egészen mesteri módon vegyítenek egymásba és hoznak ki belőle valami egyedülálló és igencsak izgalmas – nem kevéssé mozgalmas – dalokat. Mindehhez társul egy igazi energiabomba a frontember, Minda Endre személyében, aki olyan szinten teszi oda magát a színpadra, mintha az élete függne tőle. Iszonyatos erejű energialökések áradnak belőle a közönség irányába és van annyira szuggesszív előadásmódja, hogy a nagyérdeműt úgy csavarja az ujjai köré, ahogy akarja.

Azt nem lehetett – sajnos – mondani, hogy telt házas lett volna a koncertjük, de így egy meglehetősen családias, „emberközeli” élményben volt része annak harminc-ötven embernek, aki megnézte a Hangmás produkcióját. Az már a koncert elején feltűnt, hogy a közönség soraiban többen vannak a „Press” munkatársak, mint a fesztivállátogatók. Hogy ez mit jelent – ha jelent egyáltalán valamit –, annak eldöntését az Olvasóra bízom. Mindenesetre azért a koncert derekára megérkeztek a T. Látogatók is. Hogy miért voltak csak ennyien? Lehet a Hangmásnak is kell még pár év, hogy olyan mennyiségű ember látogassa fellépéseiket, mint mondjuk történt az tegnap a Fish! esetében. Erre – úgy gondolom – minden esélyük megvan, ha így folytatják tovább tevékenységüket. - Mezei Attila

Nem a kifinomult komplexitása miatt szeretem az Ektomorfot. Viszont, amikor csak tehetem megnézem őket, mert nem voltam még unalmas, vagy rossz vagy akárcsak kicsit nem jó koncertjükön. Nyoma sincs bennük a tegnapelőtt az Arch Enemy-nél tapasztalt precizitásnak. Nem mintha nem játszanának pontosan, csak valahogy néha – tegnap különösen – sikerül némi spontaneitást is beletenniük a koncertjeikbe, ami a nagy fesztiválfegyelem közepette határozottan üdítő. Totál felszabadultan játszanak, minden allűr nélkül, nem igazán láttam még őket – tegnap sem – rágörcsölni semmire. Természetesen az igazi dühös attitűd – ami miatt mindenki megszereti őket – most is végig megvolt. Imádom az énekes – Farkas Zoltán – hangját. Nem tudom, hogy bírja, de végig tisztán és hangosan ööö… énekelt, ha a telefonkönyvet adná így elő, azt is meghallgatnám. Az akusztikus számok alatt viszont tényleg énekelt, amit én a helyében nem erőltetnék, vagy nem így. Tudom, hogy a „Who Can I Trust” kiállt az ilyesfajta előadásért, de most valahogy nekem nem tetszett. De vissza az elejére. Az „Ambush In The Night”-ra értem oda, ami majdnem verőfényes napsütésben azért érdekes. Persze senki nem zavartatta magát, a koncert második percében már gyakorlatilag mindenki tombolt. Az Ektomorf meg lenyomott egy best of-ot, ami azért jó, mert már ennyi számuk van, hogy simán csak a legnépszerűbbekből kijön egy koncert. Volt ökölmutogatás („Show Your Fist”), „Fuck You All”, „Outcast”, „I Choke”, „Gipsy”, „Redemption”, „God Will Cut You Down” meg még sokan mások. Azt meg persze pont nem jegyeztem meg, hogy melyik számot adták elő Danko Jones-szal. Merthogy ez is megtörtént. Szokás szerint egy kifejezetten pörgős, nagyon jó Ektomorfon lettünk túl a végére. Persze A. folyamatosan ki volt akadva - a végére ő is odaért -, hogy rövidek a számok, de ő Dream Theater dalain szocializálódott, úgyhogy ezen nincs is mit csodálkozni.


Ektomorf után végül a Danko Jones mellett döntöttem, ha már ilyen ajánlója akadt. Hibátlan rock and rollt játszanak, és én pont a „First Date” című slágerszámukra értem oda. Az énekes gitáros folyamatosan gondoskodott róla, hogy két szám között ne unatkozzon a közönség, rövid magánszámokkal szórakoztatott minket, ugyanis a Pepsi színpad viszonylag szerencsétlen helyen van, ezért ha éppen nem üvölt a zene, simán odahallatszik a szomszédos tüctüc, ami szinte mindegyik előadót frappáns mondatok megfogalmazására késztet. Beleértve Danko urat is. A fenti úr egyébként ha éppen nem ünnepelteti magát, vagy énekelteti a közönséget, igazán dögös rockzenét játszik, és ahogy ő fogalmazott, ők a sajt az Ektomorf – Hatebreed sajtburgerben. A koncert végére maradt „Cadillac” tényleg zseniális, a „Mountain” pedig – amit a héten elhunyt Jon Lord-nak is ajánlott – így ars poetica-ként tökéletes befejezése a koncertnek. Sajnos a Hatebreedről lemaradtunk és a Danko Jones a nap lezárása is volt, mert egy kisebb vihar is ellátogatott a fesztiválra.

Az egyik kollegám még a múlt héten közölte, mekkora mázlista vagyok, mert a Hegyaljára jövök és a lelkemre kötötte, hogy feltétlen nézzem meg Everlast (született Erik Schrody) fellépését. Ennek a kérésnek eleget téve, a remekül sikerült Hangmás koncert után visszaindultam a Nagyszínpadhoz.

Be kell vallanom, hogy eleddig nem kísértem figyelemmel az úriember szóló karrierjét és a House of Pain sem volt kifejezettem a kedvencem, mindössze pár nótát hallgattam tőlük anno. Így talán nem is meglepő, hogy mennyire meglepődtem, amikor Everlast és társa, egy-egy szál akusztikus gitárral megkezdte a koncertet. Úgy érzem, ekkor kezdődött a varázslat. Mert egyelőre nem tudok logikusabb magyarázatot találni arra, mi vagy ki vette rá a szervezőket arra, hogy este tíz felé a Nagyszínpadra tegyék ezt a koncertet. És arra sincs magyarázatom, hogy mi késztetett több ezer embert arra, hogy ezt a koncertet nézze meg. Csak valami mágia lehet a dologban, aminek igen erős köze van a zenéhez, ami a színpadról szólt. Mert az biztos, hogy Everlast produkciója, ez a country-blues-rock-rap keverék akusztikusan hangszerelve mindenkit elvarázsolt és levett a lábáról. Nagyon egyszerű, sallangoktól teljesen mentes koncertet láthattunk/hallhattunk az este folyamán.

Sajnos a varázsnak tizenegy felé vége szakadt. Egyrészt lejárt a kiszabott idő, másrészt megérkezett az a vihar, amit délutánra ígértek be a szakemberek. Az volt a szerencsénk, hogy az eső nagyját fedett helyen sikerült elkerülni és így csak kicsit elázva indultunk hazafelé. - Mezei Attila