Interjú: Baráth Katalin - 2012. június

Baráth Katalin két évvel ezelőtt varázsolta el az olvasókat A fekete zongora című regényével – melynek kotnyeles főszereplője, Dávid Veron, a bácskai amatőr nyomozó kisasszony igazi közönségkedvenccé vált az évek során. Azóta két újabb kalandját olvashattuk – a legújabb, A borostyán hárfa az idei könyvhétre jelent meg. Ennek aprópóján kérdeztük a szerzőt hangulatteremtésről, kisvárosi legendákról, kulisszatitkokról, és persze a legfontosabbról, hogy vajon hány Veron-regényre számíthatunk még.
 
ekultura.hu: Még mindig „szövegmegmunkáló kisiparosnak” tartod magad, és zsonglőrködsz a regényírás, a reklámszövegírás és a doktori tanulmányok között?
Baráth Katalin: Igen, ilyen alapon hívhatnám magam akár valami nagyon magasan kvalifikált menedzsernek is, mert ezt a zsonglőrködést megoldani nem könnyű - nem is szokott általában sikerülni. Úgyhogy inkább a szövegmegmunkálást választom, mint elnevezést.
 
ekultura.hu:  Hogy érted, hogy nem szokott sikerülni?
Baráth Katalin:  Én folyamatosan azt érzem, hogy el vagyok úszva valamivel. Általában egy határidőt tudok egyszerre betartani, és a másik kettő nem nagyon működik - ha az egyiket csinálom nagyon, akkor a másik kettő ennek kárát látja.
 
ekultura.hu:  Két év alatt két nagyon sikeres könyv van mögötted. Mennyiben változtatta ez meg az életedet? Érzed egyáltalán, hogy „minden felfordult”?
Baráth Katalin:  Semennyire nem változtatta meg az életemet. Olyan szempontból jó, hogy nem buktak meg a könyveim, hogy írhatok még. Valószínűleg ennek ez a legnagyobb hozadéka, ami magyar ponyvaírót érhet – aki nem a bestseller kategóriába tartozik – hogy lehetőséget adnak ezek az idézőjelben vett sikerek arra, hogy egyrészt írhassak, másrészt azt írhassam, amit én szeretek. Maximum annyiban változtatta meg, hogy nincs az a frusztráció, hogy idén is kell keresni valami kiadót és akkor megint el kell adnom magamat. Ez azért valamilyen szinten nyugalom, de alapvetően pontosan ugyanúgy élek, mint két évvel ezelőtt.

ekultura.hu:  Ez a siker – az olvasók imádják a könyveket, és a kritika is többnyire pozitívan nyilatkozik – inkább inspirál téged, vagy az elvárások, amik a következő könyvvel szemben mindig megvannak, azok azért nyomasztanak?
Baráth Katalin: Az a fura, hogy nem. Az én munkám az Agavéval olyan, hogy ha átmegy egyszer a szerkesztőn a kézirat, és – kisebb-nagyobb változtatásokkal, persze – de ő azt mondja, hogy elégedett, és szereti – és eddig minden könyvnél ez történt – akkor utána már nincs az a fajta nyomás. Én tudom, hogy itt az Agavén belül minek kell megfelelni, és ez szerencsére egybeesik azzal, aminek én meg akarok felelni – úgyhogy ezt a fajta nyomvonalat, amit eddig csináltam, tudom követni, és így nem érzem a nyomást. Meg érdekel ilyenkor még a következő regény előtt, meg közben a történet annyira, hogy az sokkal jobban foglalkoztasson, mint bármilyen elvárás.
 
 

ekultura.hu:  Ha már említetted a szerkesztődet – Varga Bálint –, milyen vele együtt dolgozni?
Baráth Katalin: Ez most szinte provokatív kérdésnek hangzott… Valószínűleg ezt a kérdést most azért teszed fel, mert nagyon markánsakat szokott nyilatkozni mindenütt. Mi abszolút jól tudunk együtt dolgozni. Amennyire én látom – nekünk csak munkakapcsolatunk van, tehát én csak úgy ismerem őt, mint szerkesztőt –, ez annak köszönhető, hogy a szerkesztésmódjában és abban is, ahogy olvassa a regényeimet, van határozottság, és én ezt relatíve jól állom. Általában azok a dolgok, amikbe ő belenyúl, indokoltan javítandók, és meg is szokta őket indokolni, amihez viszont ennek ellenére én ragaszkodom, azok mindig benne maradnak. Mert azért ez elsősorban mindig is az én könyvem marad, és én tudom érte vállalni a felelősséget, bármennyire is voltak változtatások – de ezek nem voltak nagyon nagyok. Meg az a jó, hogy Bálint nemcsak magához a „szövegmegmunkáláshoz” ért, azt is tudja, milyennek kell lennie egy jó kriminek, és ebben a véleményünk nagyon sokszor egyezik – innentől kezdve meg könnyű a munka.
 
 ekultura.hu:  Milyen olvasót képzelsz a könyveidnek? Van elképzelésed arról, hogy kik olvassák a Veron-könyveket? Van „célcsoportod”?
Baráth Katalin: Amikor elkezdtem ezeket írni, akkor az elsődleges „célcsoport” saját magam voltam – olyan könyvet akartam írni, amit én szívesen olvasnék. Ez volt az irány – saját magamat képzeltem magam elé, mint olvasót, hogy ez engem szórakoztatna-e, és próbáltam így alakítani a dolgokat. Ha vannak hozzám hasonló emberek – akiket érdekel a történelem, de szívesen olvasnak szórakoztató irodalmat, ami relatíve igényesen van megírva –, akkor ők az én célcsoportom. Arra nagyon büszke vagyok, hogy férfiak is olvassák ezeket a könyveket, ami a történetekből adódna is, attól függetlenül, hogy nő a főszereplőjük – ennek ellenére tudom, hogy nehezebben veszik a kezükbe. A másik dolog, hogy anyukám korosztálya különösen szereti ezeket a könyveket – csomó barátomtól hallom azt, hogy az anyukája kérdezi, hogy mikor lesz a következő. Azt gondolom, hogy az ötvenes-hatvanas korosztályt nekem nem lenne törvényszerű tudnom megszólítani – és ez mégis sikerült, erre nagyon büszke vagyok.
 
ekultura.hu:  Érdekes ez a dolog, hogy valóban vannak férfi olvasóid, és rajongóid is, ami nem meglepő, lévén hogy krimi – viszont mégis csak egy nő a főhőse, és inkább nőies a stílusa. Azt el tudod képzelni, hogy férfi főhőssel, vagy nagyobb részt férfiakról írj?
Baráth Katalin: El tudom képzelni, és mint írónak ez egy sokkal érdekesebb kihívás is – nehezebbnek, meg idegenebb terepnek tűnik, de el tudom képzelni. Ami visszatart ettől, hogy szerintem ez nem egy könnyen elfogadható dolog az olvasóközönségnek, hogy van ez a nő, aki nőkkel foglalkozó krimiket ír, és hirtelen lett neki egy férfi főhőse – nem vagyok benne biztos, hogy ezt könnyen le tudnák nyelni. Ezt most nem azért mondom, mert bármiféle feminista gondolat akarna kijönni belőlem – de az ember legyen realista. Én olyan könyveket akarok elsősorban írni, amiket elolvasnak. Ha nagyon nagy az ellenállás – bár lehet, hogy ez csak az én prekoncepcióm –, akkor nem írom meg.
 
ekultura.hu:  Könyvhéttől könyvhétig születik egy könyv – így gondolja az olvasó. Mi ennek a folyamata? Amint megjelenik az előző, elkezdesz dolgozni a következőn, vagy kihagysz egy nagyobb időintervallumot, és hirtelen nekiülsz? Hogy születik meg az újabb Veron-regény?
Baráth Katalin: Ennek most már nagyon jól bevált menete van. Az szokott történni, hogy február végén leadom a kéziratot, addig készülök el nagyjából a regénnyel, onnantól kezdve szerkesztés van. De miközben folyik a szerkesztés – van ugye szerkesztő, olvasószerkesztő, korrektor, akiknek a kezén átmegy –, közben még egyszer-kétszer visszajön, szóval összesen vagy hatszor olvasom el a kéziratot, mire ebből regény születik – és még akkor is találok benne valamit, aminek nem úgy kéne lennie. De a szerkesztés közben én már általában tudom, hogy miről fog szólni a következő regény. Ennek a következő lépése, hogy valamikor nyáron írok belőle egy viszonylag részletes, 7-8 oldalas szinopszist, amiben azért nagyjából össze van foglalva a történet, a főbb szereplőkkel – ezen dolgozni kell nyáron, de azért a nyár az, ami a legkevésbé intenzív ilyen szempontból. Ősszel aztán nekiállok olvasni, finomítani a részleteket, meg a történelmi részét próbálom rendesen összerakni, és decemberben van az, amikor általában elkezdem írni. Azért is akkor, mert nekem kell nagyjából két üres hét ahhoz, hogy egy nagyobb darabot először megírjak a könyvből, így esik kézre – hogy ha már megvan mondjuk ötven százaléka, és azt így egy svungra írtam meg, akkor már látom a végét, és utána már könnyebb befejezni.
 
ekultura.hu:  És akkor ebben a két hétben reggeltől estig írsz?
Baráth Katalin: Igen, ebben a két hétben reggeltől estig írok. Ez fizikailag elég megterhelő, de ez a módja – ebben nincsen választás, nekem így megy.
 
ekultura.hu:  Beszéltetek a könyvbemutatón is a nyelvezetről, ami már nagyon sajátod, és a regények egyik legnagyobb varázsa a hangulattal együtt, amiben annyira otthonosan mozogsz, hogy arra újra meg újra rácsodálkozunk – munka még így három könyv után megteremteni és fenntartani ezt a hangulatot?
Baráth Katalin: Most már nem. Ez érződik szerintem ebben a harmadik könyvben – legalábbis a visszajelzések alapján – hogy nem érezni ki, hogy nagyon nagy munka van mögötte, és hogy néha jobban sikerült, néha meg nem. Van valami igazság abban, hogy az embernek egyszerűen többet kell írni, és jobban fog menni. Ez törvényszerűen működik. Magán a hangján meg a mondatokon most már sokkal kevesebbet kell gondolkodnom, utána sokkal kevesebbet javítok, mint az első két könyvben – főleg az elsőben. Már a másodikban is éreztem, hogy ez meglesz, és most gondolom azt, hogy ez megvan, és nem kell azzal foglalkozni külön, hogy ennek így kell szólnia, vagy ilyen hangulatú legyen, hanem ez egyszerűen most már jön természetesen.
 
ekultura.hu:  És akkor teljes erőbedobással a krimire tudsz koncentrálni.
Baráth Katalin: Igen, ilyenkor arra tudok koncentrálni, hogy mi történjen.
 
ekultura.hu:  Veron óriási közönségkedvenc lett az évek során. Te azért többször elmondtad, hogy számítottál rá, és törekedtél is a sikerre, de arra számítottál, hogy Veron, mint szereplő ilyen nagy közönségkedvenc lesz?
Baráth Katalin: Nagyon reméltem. Nem véletlenül találtam ki őt – és őt találtam ki, nem mást. Ezer helyen elmondtam, hogy azért is lett ő olyan, mert azt gondoltam, hogy sokáig úgy lehet valakivel együtt élni – márpedig egy regénysorozatban a főszereplővel gyakorlatilag együtt élsz –, hogy szereted. Ezért lett ő annyira szeretetreméltó, és olyan fajta figura, akivel én azt gondolom, hogy jól kijönnék. Szerintem ez át is jön a regényekből, hogy én szeretem őt, és szívesen foglalkozom vele, és ha ilyen viszony van a szerző meg a főhőse között, az érződik kívülről is – örülök, hogy neki sikere van, és azt gondolom, ő meg is érdemelte.
 
ekultura.hu:  Mindig előkerül – itt is a könyvbemutatón, és szerintem még ezerszer elő fog – hogy a második kötetben Veron eljött Budapestre, majd elment Füredre, onnan Abbáziába, és most, a harmadik kötetben visszamegy Ókanizsára. Aminek szerintem nagyon sokan örülünk – én egy picikét azt éreztem a második kötetben, hogy Veron kicsit „elveszett lány” a nagyvárosban. Valóban az?
Baráth Katalin: Valóban az, és ezért is volt szükségem, nekem főleg, meg szerintem neki is a második kötet történéseire, hogy kiderüljön, hogy mi az ő igazi terepe. Mert már az első könyvben is voltak ambíciói, a korban relatíve karrierista lány volt, határozott, művelt, aki azt gondolja magáról, meg egyébként is azt gondolja róla az ember, hogy ő akár a főváros ünnepelt csillaga is lehetne. A második könyv tényleg arra volt jó, hogy megnézzem – megnézze ő és megnézzék az olvasók is –, hogy Veron mennyire van otthon a nagyvilágban. És az derült ki szerintem abból a történetből, hogy bármennyire is feltalálja magát – mert azért nem mondanám rá, hogy elveszett –, nagyon idegenül mozog, nem érzi magát otthon ezeken a nagyvilági helyszíneken. Miután erről megbizonyosodtunk, Veron törvényszerűen térhet vissza Ókanizsára.
 
ekultura.hu:  Neked is inkább Ókanizsa a tereped? Könnyebben írod az ott játszódó részeket, mint amik például Budapesten játszódtak?
Baráth Katalin: Nagyon más a két dolog. Olyan szempontból írom könnyebben, hogy sokkal többet tudok róla. Ilyenkor nem kell utánanéznem annyira a dolgoknak – persze csomó minden a pesti helyszínről is magától értetődő volt, de azért ott is nagyon sok mindennek utána kellett néznem, meg utána Abbáziának is, meg Fürednek is, ez a fajta munka sokkal könnyebb az Ókanizsán játszódó részek esetében. Eleve egy kisváros, sokkal kevesebb dolog van, amire figyelni kell a környezetet illetően – jobban fókuszálhat tán az ember arra, hogy mi történik, meg hogy miféle emberek élnek ott. Meg alapvetően én is kisvárosi vagyok – és ugyan elég sok éve élek már Pesten, de bizonyos szempontból ez nem változtatott meg. Valószínűleg ez is tükröződik ezekből a könyvekből, hogy még mindig sokkal jobban érdekel a kisváros, sokkal jobban szórakoztat, és sokkal inkább otthon érzem magam egy ilyen átláthatóbb miliőben.
 
 
 
ekultura.hu:  Írtál – úgymond – kisvárosi legendákat bármelyik könyvbe Magyarkanizsáról?
Baráth Katalin: Konkrétan nem tudok erre igent mondani, de el tudom képzelni, hogy beszivárogtak dolgok – az első könyvben szereplő Vili, aki ugye nagyon korán elhalálozik, őt például nem tudtam volna másként hívni, mert mindig van Magyarkanizsán egy bolond figura, aki általában Vili. Lehet, hogy ez csak az én képzetem, de mintha ez is egy ilyen mindenki által ismert kisvárosi elem lenne – más legendákról én nem nagyon tudok. Ez azért is lehet, mert Kanizsának a múltja elég forgalmas, azért ott elég sok minden történt az elmúlt száz évben, nagyon sok fájdalmas dolog is, és én azt vettem észre, hogy ennek az a gyógyulási módja, hogy erről nem szívesen beszélnek. Mert hogyha nem beszélünk róla, akkor nem létezik – és nem akarják a következő generációkra ráhagyni ezt a tragikus tudást, ami a város múltjából adódik, mert azért az első világháború után is, meg a második világháború után is történtek dolgok. Én mint történész ez ellen egyébként ágálnék, hogy felejtsük el a múltat, de azt is be kell vallanom, hogy amikor találkozom tényfeltáró munkákban azzal, hogy milyen tragikus dolgok történtek, amikor bejöttek az oroszok, meg bejöttek a partizánok, és ezekkel az emberekkel hogy elbánt a sors és a mindenkori hatalom, az annyira húsbavágó élmény, hogy elgondolkozik az ember, hogy tényleg akar-e erre emlékezni. Visszatérve a kérdésre, ezt azért is mondtam el, mert a legendaképződésnek ez egy gátja, hogy egy ilyen nagyon erős felejtési mechanizmus működik ezen a vidéken.
 
ekultura.hu:  Azt mondtad a bemutatón, hogy a családod nem „sztárol” téged – mégis, hogy viszonyulnak ehhez? Mert egy kicsit ilyen Veron-szituáció, hogy Kanizsáról Budapestre jöttél, és akárhogy is nézzük, híres írónő lettél.
Baráth Katalin: Nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a kifejezéssel, hogy „híres írónő”, amikor ezt mondják – de azt hiszem, ez így van rendjén. Én mindig anyukámnak a lánya leszek, a testvéreimnek a húga leszek, és otthon, a városban én Karcsi bácsinak – aki az apukám – a lánya vagyok. Engem ott így ismernek, és ez a dolog soha nem fog változni, ameddig élek, és ez így is van rendjén. Az, hogy én most könyveket írok, egyébként viszonylag törvényszerűen következik abból, hogy milyen voltam már gyerekként is. Mert otthon azt is mindenki tudja, hogy az iskolából engem küldtek mindenféle stréberversenyre, és én mentem is, a matekversenyektől a szavalóversenyeken át az olvasónapló-akármikig, tehát ami éltanulós esemény történt a városban, abban én részt vettem. Ennek a láncnak egy következő eleme, hogy az ember milyen stréberséget tud elkövetni felnőttként – hát ír egy könyvet. Szóval ebből a szempontból az íróskodás az én élettörténetemben nem olyan különleges dolog.

ekultura.hu:  Mennyi Veron-könyvre számíthatunk még?
Baráth Katalin: Egyre biztosan – az nagyjából már összeállt a fejemben, azt mindenképpen meg akarom írni, mert most még érdekel, aztán majd meglátjuk, hogy januárban mennyire fogok vele küzdeni. Azért is érdekel, mert vannak benne olyan klasszikus krimiszituációk, amik már régóta érdekelnek, és meg akarom őket csinálni egy ilyen általam teremtett – újszerűnek mondható – környezetben. Hogy utána mi lesz, nem tudom, mert ugye haladunk előre az időben. A borostyán hárfa végén már 1913-ban vagyunk – jön az első világháború, utána Trianon, ott azért lesznek történelmileg súlyosabb dolgok, amikben megint az lehet a kihívás, hogy úgymond alulról, helyi, családias szemszögből hogy lehet megmutatni.  Hogy ez mennyire tűrné el azt a fajta hangnemet, stílust, amiben én írok, hogy nem lesz-e ez nagyon disszonáns. Mert ezek olyan események ugye, amiket a közösségi emlékezet tragikusként könyvel el – megint az a kérdés, hogy el tudom-e képzelni, hogy ezt a fajta elképzelést valamennyire lebontsam, vagy ezzel szembemenjek. Mert a Veron-regények, bármennyire is krimik, azért nem túl tragikus hangvételű dolgok, és kérdés, hogy nem lesz-e az olvasókban valamiféle disszonancia, ha ezt a hangot megtartom, márpedig szeretném megtartani – hiszen ezért szeretik, meg én is ezért szeretem. Úgyhogy a negyedik után lesz ez érdekes kérdés igazából, hogy mit fogok vele csinálni. De az a jó Veronban, hogy bármikor le lehet tenni, és akár évek után föl lehet venni megint, mert azért elég fiatalon kezdte ő a pályafutását az irodalomban.
Közben meg törjük a fejünket Bálinttal együtt egy másik sorozaton is. Alapvetően ez egy saját kezdeményezés, hogy szeretnék valami teljesen mást is csinálni – úgy teljesen mást, hogy azért legyen krimi, és most azt próbáljuk kitalálni, hogy mi legyen, meg hogy mikorra tudok abból valamit csinálni. Ez jó is, mert megakadályozza azt, hogy bármennyire is belefásuljak ebbe a századfordulós világba.
 
ekultura.hu:  Szerintem ettől nem kell félni, de kíváncsian várom, hogy mi lesz a következő.
Baráth Katalin: Én azért viszonylag könnyen megunok dolgokat, és azt semmiképp nem akarom, hogy az olvasók igyák meg annak a levét, hogy én már más iránt érdeklődöm. Mert általában ez szokott előfordulni, hogy ha erősen foglalkoztat valami más, az óhatatlanul beszűrődik abba, amit éppen csinálok.
 
ekultura.hu:  Köszönöm szépen az interjút.
Baráth Katalin: Én is köszönöm.