FőképFülszöveg:
Az álomfogók után most itt folytatódnak Gergő kalandjai, a bűbájketrecben. Ismét mesés tájakra révül Gergő, a farkas-sámán, és Zsófi, a Vajákos Lányképző tanulója.

Részlet a regényből:
A szekrény hirtelen megfordult, kilökte egyik fiókját, és öt, süvítve röppenő zoknigolyót lőtt áldozata felé. Gergő azonban már számított a támadásra. Három emelet magasságban repülve fürgén oldalra dőlt, bal kezével a Kölyökfarkast irányítva, míg jobbjában nagyot durrant a bűbájostor. Zöld fényhullámok áradtak szerte, s mikor elérték a zoknigolyókat, azok szétbomlottak, majd megszelídülve libegtek le a mélybe.
A szédítő sebességgel száguldó ellenfelek tovább kergetőztek. Fölöttük a fekete bársony égen millió csillag sziporkázott, a Hadak útja halvány sávja hívogatóan szelte át a mindenséget. Alant, a hófödte táj mérhetetlen messzeségében fáklyák lobogtak, mint tucatnyi meleg, barátságos jel. Gergő osztálytársai, a Rejtezés Táltoskollégium sámántanoncai hátravetett fejjel, tátott szájjal bámulták a tiszta égbolton száguldó ruhásszekrényt, s nyomában a Kölyökfarkast biztos kézzel irányító fiút.
A megvadult bútor kezdett kifogyni a lövedékként használható ruhadarabokból. Menekülni próbált, vad hurkokat, orsókat mutatott be, s még azt sem bánta, hogy az egyik fiókja csikorogva kicsúszik a helyéről, hogy két perccel később ízzé-porrá törjön valahol a révülőtér szélén. Gergő ráhajolt a Kölyökfarkas bundás nyakára, és a süvítő szelet túlkiabálva utasította:
– Kapjuk el végre! Elegem van ebből az ostoba vizsgából!
Segítő szelleme helyeslőn mordult, izmait megfeszítette, s ha lehet, még annál is gyorsabban repült, mint mikor a Sárkánnyal küzdöttek Álomföldén. A ruhásszekrény megérezte, hogy üldözője a végső támadásra készül, és ettől pánikba esett. Felső fiókjából elszórta az utolsó ruhadarabokat, de célzásra már nem pazarolta az idejét. Gergő dühösen kerülgette a pizsamafelsőket, ingeket, végül egy pár házi papucsot, mely valóban veszélyes közelségben zúgott el a füle mellett.
Végre elég közel ért a szekrényhez, hogy újra használhassa a bűbájostorát. A varázsfegyver csomózott bőrszíja körül szikrák pattogtak, amint gyakorlott mozdulattal a feje fölé lendítette, és kimondta a szükséges bűbájigét.
– Csitulj, veszett, hőkölj meg!
A szekrény, amint a bűbájostorból kipattanó apró villám elérte, megtorpant a levegőben. Hangosan reccsent, minden eresztéke fájdalmasan, elkeseredetten nyiszorgott. Gergő kénytelen volt a levegőben hármas csavarba vezetni a Kölyökfarkast, hogy elkerüljék az ütközést. Mire a szédült forgásból sikerült kikeverednie, és megfordult, a szekrény már a föld felé zuhant, résein keresztül hangosan süvöltött a hókásás szél.
– Ez nem nyerő! – kiáltott a sámántanonc, és előrenyomva a Kölyökfarkas fejét, a bútor után zuhant. A levegő szinte vágta az arcát, szemébe könnyeket csalt a légáramlat, de hiába igyekezett, a magatehetetlen bútort már nem volt képes megállítani. A bűbájostorral utána küldött lebegtető -varázslat elkerülte a szekrényt, hogy a zúzmarával fedett révülőtér mögötti erdő egyik fáját találja el. A vén tölgy méltatlankodó levélrezgéssel, lassan elvált a talajtól, pedig gyökereivel próbált kapaszkodni.
A ruhásszekrény hátborzongató dörrenéssel tört pozdorjává a gyepen, úgy harminc lépésre a döbbent sámánosztály diákjaitól. Gergő visszafogta a Kölyökfarkas zuhaná  sát, majd némi tétovázás után leereszkedett a roncsok mellett. A révü  lőtérre nyomasztó csend telepedett; még az addig vidáman cirpelő éjszakai jégtücskök is elhallgattak. A sámántanoncok csoportja néma jelnek engedelmeskedve kettévált, a kezükben tartott fáklyák fénye így rövid folyosót világított meg, amin most egy magas, szikár alak közeledett. Gergő beharapta az alsó ajkát, majd dacosan felszegte fejét, hogy a Rejtezés Táltoskollégium legrettegettebb oktatójának, Suhanó Botondnak a szemébe nézzen. A totemrepülés-tanár testhezálló szabadidőruhát, nyakában bűbájsípot, és álla alatt megköthető baseballsapkát viselt. Csontos kezében falapra tűzött papírlapról ragyogott vissza a néhány nap múlva kiteljesedő hold ezüst fénye.
Suhanó Botond megállt Gergő előtt, de nem a fiút, inkább a ruhásszekrény szomorú maradványait szemlélte hosszú perceken át. A háttérben várakozó sámántanoncok, s mellettük totemállataik mind lélegzetvisszafojtva várták, hogy kitörjön végre az oktató viharos haragja. Suhanó Botond azonban most még az ordításhoz is túl dühös lehetett. Jobbjával beletúrt nadrágja zsebébe, s onnan borzas lúdtollat vett elő, majd annak hegyét a papír egy pontjára koppintotta.
– Réti Gergely, sámánnevén Farkas – hangzott fel végre a totemrepülés-tanár hangja. Máskor a nedvesen cuppanó szavak (Botondnak ugyanis egyetlen foga sem volt rég!) titkos mosolyra késztették diákjait, most azonban senkinek nem jutott eszébe nevetni. – Itt a téli szünet előtti utolsó vizsga eredménye. Téma: átokverte bútor felismerése, átok azonosítása, becserkészés, elfogás.
Gergő úgy érezte, most jött el a pillanat, hogy kísérletet tegyen saját védelmére.
– A szekrényt  trehányság- átokkal verték meg. Azonnal felismertem a bűbájt, mikor koszos zoknikat kezdett köpködni. És nem is lett volna semmi baj, ha el nem menekül…
– Az a fránya bútor, mi?! – Suhanó Botond gúnyosan csóválta a fejét, hatalmas sasorrának árnyéka veszedelmes szörnyetegként vándorolt ide-oda a havon. – Nem elég, hogy átok sújtja, még kellemetlenkedik is a mi kedvenc tanítványunknak. Micsoda szekrények vannak manapság!
Gergő megértette, hogy hiba volt megszólalnia. A harag egyre nőtt benne, belülről feszítette a mellkasát, és kiáltássá akart válni. Szerette a totemrepülés-órákat, az egyik legjobb révülőnek hitte magát a Rejtezésben, de hogy egy megveszett ruhásszekrényt kergessen a csillagos éjszakában… Hát mikor lesz neki ilyesmire szüksége, ha valaha sámánként dolgozik majd? Amint a menekülő bútor után vetette magát, folyton csak arra tudott gondolni, hogy odalenn az osztálytársai mind rajta röhögnek.
– Becserkészés rendben, bár lehettél volna gyorsabb is – szólalt meg ismét Suhanó Botond, továbbra is a papírlapot tanulmányozva. – Elvégre csupán egy buta fiókos szekrénnyel volt dolgod!
Gergő beletörődve biccentett. Érezte, hogy a Kölyökfarkas hátrébb húzódik, mint aki nem akar közösséget vállalni a megszégyenülésben.
– A szekrény egyébként a Rejtezés Táltoskollégium leltári tulajdona – emelte fel hangját ingerülten a totemrepüléstanár, jelezve, hogy a vizsga tragikus vége bosszantja leginkább. – Addig nem révülhetsz a Valóságba, amíg rendbe nem hozod. A többieknek kellemes szünetet kívánok!
A táltoskolesz elsőéves sámántanoncai megkönnyebbült sóhajjal vették tudomásul, hogy indulhatnak haza. A fáklyák ingadozva a révülőtér túloldalán magasodó, óriási sulijurta épülete felé imbolyogtak, melyből átjárók nyíltak a Valóságba. Suhanó Botond követte a diákjait, s talán épp ez volt Gergő számára a legmegalázóbb: tőle el sem búcsúzott. Amint a társaság izgatott beszédhangjait elnyelte a hideg éjszaka, hirtelen ijesztővé vált a révülőtér, s az azt körülvevő Öreg Erdő.
Gergő bűbájostora könnyed legyintésével fáklyalángot bájolt a levegőbe, ami néhány percig úgy is képes volt világítani, hogy nem tartozott hozzá valódi nyél. Ezután sóhajtva leguggolt a bútor roncsai mellé, utálkozva megbökte az egyik letört fiókgombot, majd tekintetével a totemét kereste.
– Bolhafészek, igazán segíthetnél! – szólt a fénykörön túli sötétségbe. – Repülhettél volna gyorsabban, és akkor nem kellene vacakolnunk ezzel a…
Gergőnek hirtelen rossz érzése támadt. Lassan kiegyenesedett, megszorította a bűbájostor nyelét, és körbefordult. A Rejtezés Táltoskollégium a Világfa Lombszintjén helyezkedett el, amit a Hetek uraltak, s így semmi veszedelmes nem révülhetett erre. Az ifjú sámántanoncokra egyébként is különös gonddal ügyeltek az idősebb varázstudók, nehogy a Gyökérszintről átlopakodó bármilyen rossz a közelükbe férjen. A sulijurtánál talán csak a szigorúan titkos Álomfölde volt jobban védve a gonosz vagy kártékony varázserőktől.
A Holdat azonban most sötét felhő takarta el, a csillagok pedig szinte semmi fényt nem adtak. A bűvös fáklyaláng remegni kezdett, hajladozott, néha sercenő szikrát hányt, pedig a szél nem fújt. Gergő megborzongott, amint az Öreg-erdő komor, hóruhás fái felé fordult.
– Jobb lesz gyorsan végezni – biztatta önmagát, s észre sem vette, hogy hangosan beszél. – Szürkebundás, segíts!
Éppen vissza akart fordulni a bútor roncsaihoz, hogy bűbájostorával helyrehozza a zuhanás okozta károkat, mikor a fáklyaláng fénykörében megjelent a Kölyökfarkas. Gergő nyomban látta, hogy segítő szellemével valami baj történt. A szürke bundás valahogy nagyobbnak, erősebbnek tűnt, mint máskor, ami attól lehetett, hogy minden szál szőre felborzolódott. Már ez is elég ijesztőnek tűnt, de a Kölyökfarkas ráadásul felhúzta ínyét, agyarai szikráztak a fényben, és sűrű nyál csorgott az álláról.
Aki tanult a totemállatok viselkedéséről, az tudhatta, hogy a farkasok csak akkor viselkednek így, ha ölni készülnek. Gergő önkéntelenül hátralépett, s majdnem elbotlott a szekrény roncsaiban.
– Bolhás, mi ütött beléd? – kiáltotta a fiú. – Csak nem te is megvesztél, mint ez az idétlen kaszni?
A Kölyökfarkas lassan lépve, lesunyt fejjel, vicsorogva közelített. A morgás, ami a torka legmélyéről tört fel, egyértelművé tette, hogy hamarosan támadni fog. Tekintetében, mely máskor bársonyos barnán simogatta gazdáját, most vad villanások cikáztak, meg-megtörve a fáklyaláng fényét.
– Tanár úr, ez nagyon rossz vicc! – kiáltotta a sötétségbe Gergő, miközben maga elé tartotta a bűbájostort, és lassan tovább hátrált, megkerülve a szekrény maradványait. – Ígérem, a szünet után kijavítom a jegyemet, de a segítő szellememet mégsem kéne…
Valójában egyetlen pillanatig sem hitte, hogy Suhanó Botond keze van a dologban. A Kölyökfarkas megveszett. Talán a bútor egyik szilánkja karcolta meg, vagy a téli szünet előtti vizsgák mentek a farkas idegeire. Gergő jól ismerte a segítő szellemét, és a táltos kolesz  ban is eleget tanult a varázstudók világáról ahhoz, hogy most ne kételkedjen: pillanatokon belül életre-halálra fognak küzdeni.
A Kölyökfarkas elérte a szekrény roncsait, majd óvatosan megkerülte azokat. Gazdája ekkor lépett a sötétségbe, s most, hogy már nem zavarta látását a fáklyaláng, egészen különös dolgot fedezett fel. A Kölyökfarkas mögött nem azt látta, aminek ott kellett lennie. Mintha a totemállatot egy képeskönyvből tépték volna ki: vele együtt napfényes, buja erdő került a zúzmarás révülőtér háttere elé, bár annak látványa nagyon halványan derengett. A megvadult Kölyökfarkas egyébként is úgy nézett ki, mintha hetek óta tüskés bozótosban csörtetne. Bundája tépett volt, tele bogánccsal, elszáradt falevelekkel, s bal szeme alatt friss seb vöröslött.
Gergő hirtelen megértette, hogy most épp egy másik világba, vagy talán a múltba, a jövőbe lát.
Nem maradt ideje tovább töprengeni a jelenésen. A háta mögött éppen olyan vad, elszánt morgás csapott fel, mint amilyet a szemből közeledő Kölyökfarkas hallatott. A fiú fülét nem lehetett megtéveszteni, így mikor az új hang irányába pillantott, már meg sem lepte, hogy ott is a Kölyökfarkast látja. A két állat megtorpant, egymást figyelte, s mielőtt Gergő bármit tehetett volna, fület tépő acsarkodással rontottak össze.
A harc azonban elmaradt. A nyári erdő halvány hátterét magával vonszoló farkas tátott pofával repült a levegőben… Majd hirtelen eltűnt. A  másik Kölyökfarkas, mivel nem volt ellenfele, akit megragadhatott volna, a hóba zuhant, és fájdalmas nyüszítéssel bucskázott néhányat. Gergő nyomban mellette termett, végigsimítva a segítő szellem puha bundáját, akinek azonban csak a büszkesége sérült meg.
Ezután mindketten némán töprengve ültek az egyre halványodó bűbájfáklya fényében, hogy végül elhatározzák: a látomásokról jobb hallgatni, ha nem akarja az ember gumijurtában végezni.

A Kiadó engedélyével.