Főkép

Nagy örömmel vettünk részt a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításait záró finisszázsán, július elsején; nos, nem azért, mintha örömmel töltene el, hogy nem élhetők át immár a St. Gallen-i kalandok, nem nézhetők a Múmiák testközelben, avagy bezárta kapuit A fotóművészet születése – a piktorializmustól a modern fotográfiáig reprezentatív és tanulságos kiállítása – hanem mert megint sikerült egy szolid, összművészeti jellegű kultúrélménybe kóstolnunk ezen az estén, s én a magam részéről szeretem ezeket a szemlélettágító, akár a résztvevők szubjektivitásával is bátran terhelt rendezvényeket. Három gyökeresen más műfajban alkotó ember: Pálmai Anna színművész, Háy János költő, író és Fekete Kovács Kornél trombitaművész választott a fotókiállítás anyagából két-két képet, indokolta meg a választást és osztotta meg velünk és egymással a benyomásait; rendelt a képekhez felolvasást, írásokat és zenét az Eszéki Erzsébet által moderált esten.
 
Ahol maga a moderátor is kilépett egy kép erejéig a szerepéből – és milyen jól tette. Örültem, hogy az eddig jobbára a kérdései mögé bújó ötletgazda is vállalt egy választást, s ezzel megajándékozott egy személyes történettel is. Eszéki Erzsébet annak idején harminchét interjúalannyal járt körül harminchét festményt az Így látunk mi című könyvében, ahol színészek, festők, zenészek, művészettörténészek választhattak, ajánlhattak figyelemre méltót a világ művészeti kincseiből – elárulva magukról is sokat, a saját szemléletükről és értékrendjükről, személyiségükről e választással. Jellegében hasonló, de élőben kialakuló, sokkal több egymásra hatásra lehetőséget adó műfaj a könyvhöz képest az ilyen pódiumbeszélgetés, akkor is, ha a „választható” intervalluma értelemszerűen szűkebb, hiszen egy-egy kiállítás anyagára korlátozódik – innen kell kiválasztani a lelket megérintőt.
 
Mondjuk, volt miből. A múzeum kínálatából jellemzően ezeket az áttekintő jellegű, rendkívül informatív kiállításokat szeretem a legjobban, ahol egy-egy világhírű alkotó, reprezentáns mellett mindig komoly hangsúlyt kap az oda vezető út, s a következmény, a nagy hagyatékok tovább alakítóinak munkái is. A fotóművészet születése ráadásul a fényképezés történetének talán legizgalmasabb negyven évét reprezentálta, azt a rendkívül sűrű időszakot, amikor egyáltalán felmerült a friss médium művészi megközelítéseket hordozó aspektusa, amikor a friss művészeti ág fokozatosan rátalált identitására – a megközelítésre, amely csak rá jellemző. A több mint tíz kölcsönző intézmény kincseiből szerkesztett anyag meglehetősen hatásosan illusztrálta az utat a piktorializmus „festői hangulatokhoz” illeszkedő, impresszív megközelítésétől – amely a médiumot úgymond művészeti rangra emelte az ítészek és a közönség szemében – a tárgyilagos, akár dokumentarista képi nyelvezeten át a kollázsig. A hasonlítás vágyától az eltéveszthetetlenül egyediig.
 
Egy-egy ilyen est akkor szikrázik fel, ha a résztvevők benyomásai és képzettársításai egymással is beszélgetni kezdenek. Ez olykor akár konfrontációt is jelent: Pálmai Anna két választása, Robert Demachy festményi finomságú lányfeje és Alfred Stieglitz Dorothy true-ja például nem tetszett Háy Jánosnak, aki ezt a maga módján meg is indokolta – megfogalmazva, miért nem szereti a piktorializmust. A hölgyek védték a képeket, a Demachy-kép a semmibe vesző figyelmi fókuszát, a dacos tartású leányfejjel – nekem története lett egyből, ahogy ránéztem, az elsőbálozóé, akit nem kértek fel; történet a háttérben nem látszó táncolókkal; és Stieglitz cipőreklámját – amely nekem erőszakos, vamp „itt vagyok!” kiáltás, igazi női portré egyetlen láb képre kerülésével.
 
  
Az átgondolt vélemény tükrében nem volt furcsa aztán, hogy épp a költő, író Háy János választott a legkevésbé érzelmi alapon – ahogy mondta, fontos volt a számára, hogy André Kertész képeiről mindenképp szó essen, ezért (is) választotta a Meudon-t. S szuggesztív ereje mellett fényképészettörténeti jelentősége okán is kihagyhatatlannak ítélte Man Ray elképesztő portréját Casati grófnőről. Számomra két gyökeresen különböző képi szemlélet terméke a kompozíció teljességét sugárzó Meudon-i viadukt a vonattal, illetve Casati grófnő őrületes Medúza-feje – az eszelős tekintet, amely (ha nem is változtat kővé) garantáltan felzaklat. Az író képzettársításul elhozta A szeplő című írását, amit Pálmai Anna tolmácsolt.
  

Fekete Kovács Kornél választása kézenfekvő volt – de kellemesen megleptek a zenék, amelyeket a képekhez rendelt. A St. Louis-i „drótokhoz” rendelt Miles Davis hommage annyira nem, mint amennyire Eugéne Atget Utcazenészek című, szinte szociografikus erejű képéhez „csatolt” improvizáció – a trombitaművész finoman járta körül azt, amit durván szólva így foglalhatnék össze: a hajdani verklis mai „rokona”a DJ. Hiszen egy a mienknél jelentősen „zenétlenebb” kor, az élőzenélés korának egyedüli „gépzenéje” szólt a verkliből, az utcai méretre növelt zenedobozból – és a létező zenék előre programozott szerkesztésén alapult az is. Atget egyébként kora Párizsát dokumentálta erős nívón, fotósorozata csak halála után vált ismertté.
 
 
A legszemélyesebb választás mégis Eszéki Erzsébetnek jutott az est folyamán. Alfred Stieglitz Fedélköz című képe személyes, családi emlékeket ébresztett benne. A korábban piktorialista, majd amerikai tartózkodása alatt az általa is formált Straight Photography jegyében alkotó osztrák fotóművész szinte a bölcsőtől hatással volt erre a friss művészeti ágra, nagy mértékben köszönhető neki, hogy a fotográfia esztétikai értelemben magára talált. E képén bevándorlók láthatók, de a visszaúton - olyan emberek, akik nem tudtak gyökeret verni az „új hazában”.
 
 
Az est után, a finisszázs meghosszabbított nyitva tartásával élve mi is bevetettük magunkat a képek közé. Megvoltak nekünk is a magunk személyes választásai – de ez a cikk nem erről szól. Bizony ránk sötétedett, mire előkerültünk a fotók közül. Kár lett volna kihagyni ezt az estet, ezt a kiállítást – remélem, ennek a sorozatnak lesz folytatása még; lesz terepe, támogatója, közönsége. Mert nem baj, ha látni, ha asszociálni, ha kérdezni tanítanak bennünket. Ha megtanulunk másképp figyelni. S gazdagodni általa.