Főkép Balázs egy olyan 7-10 év körüli fiú, akinek a kalandjait rövid sztorik illetve mókás illusztrációk formájában tárja elénk ez a kötet. Nincsenek benne szuperhősök, természetfeletti képességek, még szerelmi szál sem, csupán hétköznapi események és kölyökcsínyek, amikhez hasonlók kb. minden valamirevaló fiúgyermekkel megesnek. Már amennyiben ez a helyes kifejezés, hiszen sokszor nem csak megfigyelője vagy elszenvedője az ember az ilyesmiknek, hanem cselekvő, tevékeny résztvevője.
 
Akár ha a saját, tíz éves korom körül írt naplómat olvasnám, kivéve, hogy 1. azért annál jobban van megírva, 2. Balázs most gyerek, nem a múlt évezredben. De így is hitelesnek érzem mesélőnk és főhősünk hangját, és nem csak azért, mert a tulajdonnevek elé is odabiggyeszti, hogy a. Tehát a Balázs egy átlagos kiskölyök, aki sok mindenre képes egy újabb tök jó játék vagy az osztálytársai megbecsülése reményében, de van, amire nem – azt jellemzően a Kaszás csinálja, „aki nagyon pofátlan és hazudós gyerek”.
 
Aki volt már ilyen korú gyerek, az tudja, hogy ilyentájt még kalandok kifogyhatatlan tárháza az élet, és annyi minden vicces és érdekes tud történni, például az osztálykiránduláson, a különféle ünnepekkor, egy építkezési területen, vagy Bécsben, vagy egy otthoni termékbemutatón, vagy ha az embernek van valami állata. Nem szólva az emberekről, mint például apu, anyu, a nővéred, az osztálytársaid, a tanítónénik, meg a többi. És Balázs a maga üdítően őszinte (avagy, főleg szülői szempontból néha rém idegesítő) stílusában számol be mindezekről, és akinek olyan alulfejlett a humorérzéke, mint nekem (avagy úgy szeret nosztalgiázni), az sokat fog mosolyogni és nevetni a könyvön.
 
Az, hogy mindemellett van egyfajta társadalmi látlelet jellege is ezeknek a kis sztoriknak, valahol magától értetődő. Mint minden osztályban, Balázséban is van gazdag gyerek, meg olyan, aki folyton csak képregényeket rajzol (úgyhogy bizonyára az illusztrátor Koska Zoltán is memoárkodik itten, nem csak Simon István – mármint, felteszem, saját élményeiket is beletették), meg vidéki dédi, meg hogy általában hogy mennek a hétköznapok egy átlagos városi családban.
 
Ami Koskát illeti, az ő dolgait leginkább a 5panels nevű webes képregényes csapatból ismerni, de nem először jelennek meg rajzai nyomtatásban. Alapvetően tetszik, amit ebben a kötetben csinált, egyet kivéve: a szemeknek nincs pupillája, s ez enyhe zombi-jelleget kölcsönöz emberalakjainak. És bár volna ebben némi morbid üzenet, nem hiszem, hogy ezt akarja sugallni. De amúgy tökéletesen illik a kép a mókás szöveghez.
 
Böszörményi Gyula Lúzer Rádió, Budapest! című regénye, amit nem régiben olvastam, és amely inkább 12-14 éveseknek szól, jobban megírt, irodalmibb, sztori vonalon is alaposabban kitalált könyv, de összességében szórakoztató kiadvány ez is. Hálás vagyok az alkotóknak az őszinteségükért, hogy nem mézes-mázos, poszt-Bartos Erikai dolgokat írtak, de nem is menőznek, meg nem próbálják a rögvalóságot gyermeki szemszögből ábrázolni – minden erőlködéstől mentesen, s talán épp ezért hitelesen csak azt adják, amit valószínűleg a legtöbb átlagos kölyök lát a világból, de úgy, hogy nem kell azt éreznem, hogy jaj, ezek a mai fiatalok, meg hova jut így a világ. És ez így szerethető.