Főkép A nagy, ma is élő-változó irodalmak közül történetét tekintve a német mellett kétségtelenül a francia nyúlik vissza a legmesszebbre az időben, és – minden bizonnyal az azt alakító tényezők miatt – egyben az egyik legszínesebb is. A 11. században alkotott Aquitániai Vilmostól a tizennegyedik francia irodalmi Nobel-díjas Jean-Marie Gustave Le Clézióig sokan sokféleképp alakították és gyarapították nemcsak hazájuk, hanem az egész nyugati világ irodalmi kánonját. Ki ne ismerné Villon, Racine, Moliere, Voltaire, Balzac, Proust, Robbe-Grillet, vagy épp Robert Merle nevét és legalább leghíresebb műveit, és persze a több mint kilencszáz oldalas szöveget végigolvasva újra meg újra felbukkannak emlékezetes színházi előadásokat, iskolai és mindennapi olvasmányélményeket felidéző címek és nevek.
 
Egy ennyire gazdag és változatos örökség eleve csaknem feldolgozhatatlan, a folyamatosan bővülő és alakuló kánon, valamint az irodalmi szemlélet át- és visszarendeződései miatt időnként mégis szükségét érezhetni, hogy újra feldolgozzák a teljes hagyományt. Különösen fontos az efféle vállalkozás a 21. század elején, és nem csupán a francia nyelvű írásosság közelgő millenniuma miatt, hanem a részben a szélsőségesen szövegközpontú kritikai iskolák hatására megszilárdult posztmodern irányzatokat felváltó új történetiség előretörése, no meg a posztkoloniális elméleteknek és attitűdöknek köszönhetően egyre ismertebbé váló frankofón irodalmak kánonba emelése miatt is.
 
Az utóbbiakról szóló kiegészítő fejezet előtt öt nagyobb, kronológiai egységekhez igazított részre tagolódik a kötet, melyek mindegyikét Dévényi Levente történeti hátteret ecsetelő esszéje vezet be. A rövidségük ellenére meglehetősen alapos áttekintések nagyban segítenek megérteni az irodalmi művekben leképezett eszméket és társadalmi folyamatokat, az egyes műfajok előretörésének, a szerzők sikerének vagy épp bukásának okait, ugyanakkor arra is rávilágítanak, mennyire keveset tanul a ma embere a múlt hibáiból, és a történelem állandó átideologizálása, eltorzítása vagy egyszerű semmibe vétele mennyire jellemző a mai kor átlagpolitikusára és közemberére egyaránt.
 
Ugyanilyen lényeglátó és sokszor elgondolkodtató az, amiért végeredményben a kötet megszületett: az irodalmi trendek és az egyéni teljesítmények kritikai bemutatása. Magától értetődően nem lehet minden egyes írót, költőt, drámaszerzőt és azok valamennyi alkotását mélységeiben kielemezni, a kiemelkedő művekre mégis sokszor kitérnek a szerzők, és nem ritka a fél- vagy egy oldalnál is hosszabb boncolgatás. A tankönyvi jellegűnél alaposabb vizsgálathoz persze érdemesebb monográfiákkal próbálkozni, az átfogó kép kialakításához azonban mindenképp elegendő az, amit itt olvashatunk.
 
Furcsa kettőséget fedezhetünk fel a kritikai szövegek felépítésében, mivel a szerzők ugyan tisztában vannak azzal, hogy az életrajzi adatok beépítését manapság majdhogynem eretnekségként kezelik, egy történeti áttekintés mégsem nélkülözheti az efféle kitérőket. Kitérőket említek, hiszen a hátterek ismertetésére többnyire lábjegyzet formájában kerül sor, és csak elvétve tartalmazza a pályaleírást is a főszöveg. A lábjegyzet elkerülhetetlenül megakasztja az olvasást, de a könyv amúgy sem arra invitál, hogy rögtön fedőlaptól fedőlapig végigolvassuk (habár ennek szintén megvannak a maga előnyei), hanem inkább az egy-egy szerzővel vagy művel kapcsolatos gondolatokkal érdemes megismerkedni, ahogy épp olvassuk valamelyik fontosabb regényt, verset vagy drámát.
 
A lábjegyzeteknél sokkal jobban bosszantott, hogy noha elvétve csupán, de előfordulnak a szövegben kifejezetten zavaró hibák, elütések, kihagyások, felesleges vagy értelemzavaró különírások. Ilyen hatalmas szövegmennyiség esetében persze nehezen megvalósítható a teljes hibamentesség, a rengeteg információ pedig egyértelműen ellensúlyozza a hiányosságokat. Hol máshol olvashatnánk például az Antillák, fekete Afrika és a Magreb francia nyelvű íróiról, akiknek a nevét többségében még csak nem is hallottam? Hol máshol találnánk értő, bennfentes meglátásokat nem egy szöveg lefordításának nehézségei vagy egyenesen lehetetlensége kapcsán? Általában hasznos és másutt így összegyűjtve vélhetően nem fellelhető például a címek pontos magyarításainak és a közkézen forgó (vagy obskúrus) kiadások címváltozatainak egy helyen való feltüntetése. Hasonlóképp a legfrissebb kutatások tükrében „olvassák” a szerzők a 17. századot, ahol önálló alfejezet tárgyalja a barokk korszakot, amit ez idáig az alapvetően klasszicistának tekintett irodalomra vonatkoztatva nem, legfeljebb a kor francia zenéjével kapcsolatban volt szokás említeni.
 
Amint az talán kiderült az eddigiekből is, hiánypótló és főképp korszerű tudást adó, mai szemléletet tükröző kötet A francia irodalom története, melynek számos erénye közül még mindenképp említést érdemel a művek és korszakok tágabb kontextusba helyezése. És nem kizárólag a már említett zenével, hanem a filmekkel és a külföldi szerzőkkel, eseményekkel és irányzatokkal megvonható párhuzamok, az azokkal létrejött kölcsönhatások is górcső alá kerülnek, mindemellett pedig hosszabb-rövidebb szakaszok szólnak az irodalomkritikában tapasztalható újításokról és uralkodó nézetekről, valamint a kiadói, színházi rendezői stratégiákról is.
 
Ennél teljesebb és naprakészebb francia irodalomtörténetet tehát egyértelműen nem találhatunk, és aki csak behatóbban foglalkozik az irodalommal, nem nélkülözheti a kötetet, ahogy az nem hiányozhat egyetlen magára valamit is adó könyvtárból sem.