FőképMás egyszemélyes „zenekart” is hallottam már, hiszen Mike Oldfieldtól Paul McCartney-ig sokan készítettek olyan albumot, amihez nem, vagy csak alig kértek másoktól segítséget, a heavy metal világában viszont aligha hallhatni olyan egyedi teljesítményt, mint a Cory Smoot Experiment When Worlds Collide című albuma. A Gwarban 2002-től Flattus Maximus szerepét betöltő gitáros, Cory Smoot persze nem egészen így tervezte a dolgokat; eredetileg vendégelőadókat akart felkérni, hogy velük rögzítse az éneksávokat, végül mégis maga énekelt fel mindent, így aztán valóban teljes mértékben egyéni teljesítményként kell értékelni a korongot.
 
Voltaképp semmi sem az előzetes elképzelések szerint alakult. 2010-ben Smoot azért vonult stúdióba, hogy Religion Is Fiction (A vallás kitaláció) címmel készítsen el egy konceptalbumot, ami valamennyire illeszkedett a Gwar szatirikus, sci-fi/horror világképébe is, ám a politikai, morálfilozófiai él minden valószínűség szerint még metszőbb lett volna – mint ahogy végül az elkészült anyagból is pontosan ez derül ki. A sors kegyetlen iróniája, hogy 2011. november 3-án Smootot holtan találták zenésztársai – a gitárost koronaér-trombózis vitte el –, így a kísérlet befejezetlen maradt. Ám felesleges lenne túl sokat beleolvasni ebbe, hiszen Pergolesi, Mozart és Purcell szintén fiatalon búcsúzott az élettől, míg Lemmy például a mai napig döngetheti a basszusgitárt, amiből az következne, hogy a Mötörhead zenéje, a nyers rock and roll sokkal jobban megfelel az égiek ízlésének, mint, mondjuk, a legalább részben vallásos muzsika.
 
A When Worlds Collide – ez egy pillanatig sem lehet kétséges – inkább Lemmy világával rokon; minden számából kiérződik a heavy metal Black Sabbathtól eredeztethető irányzatának hatása (ami, igaz, csupán keménységében hasonlítható a Kilmister-féle dübörgéshez), ugyanakkor ott benne van az amerikai déli metal (legjellegzetesebben talán a Pantera Far Beyond Drivenjében megtestesülő) húzóssága is. Erre rácáfolni látszik a „The Blood Red” inkább power metalos, gyors gitárfutamokból felépített indítása, de a fő riff, no meg a verzében inkább hörgésnek, mint tiszta éneknek nevezhető hang extrémebb hangulatot sugall. A refrén ugyanakkor kifejezetten dallamos, és amit ez után a gitárok művelnek, maga a himnikusság és neoklasszika. Aztán egy hirtelen váltással ténylegesen megszólal a Black Sabbath-féle vonal: a lezárást felvezető gitárszóló Tony Iommitól sem tűnne idegennek, és az alatta szóló motívumok is egyértelműen sabbathosak.
 
A „Fortunate Sun”-ban (majd az album végén még a „Hollow Tree”-ben is) néhol mintha magát Ozzy Osborne-t hallanánk, de a szám egésze is meglehetősen emlékeztet a sötét metal atyjaira. A „Religion Is Fiction”, ami eredetileg az albumot egységessé tevő koncepciót adta volna, alapvetően thrashbe hajló zúzás, az egyik legkeményebb dal az egész lemezen. A rövid, instrumentális „Rebirth” szinte maga alá gyűr brutalitásával, míg a „Brainfade” akusztikus gitárakkordjaival és spanyolos motívumaival hökkent meg. Szintén ebben a számban hallani a legtisztább, ráadásul harmonizált éneket, és talán ez illeszkedik leginkább a hamisítatlan amerikai metal hagyományaiba is, amibe itt természetesen a Soundgardentől a Black Label Societyig terjedő, kísérletezőbb zenekarokat, és nem a virtuózabb, Stevie Ray Vaughan-féle, ugyancsak egészen sajátos vonulatot értem. A „Mandatory Purgatory” viszont a Slayer erejét kölcsönzi, hogy alig több, mint két perc után átadja helyét a megint csak több témából építkező, a thrash nyerseségétől a dallamos, mégis roppant kemény metalig számtalan stílust keverő „Countdown To Oblivion”-nak.
 
A „The Gauntlet” meghökkentő funky betéttel gazdagítja a zenei palettát, a nyomasztó hangulatú „When World Collide” kegyetlenségét a matematikailag kidolgozott, személytelen motívumok teszik elképesztően, már-már elviselhetetlenül baljóslatúvá. Jóllehet csak erős idegzetűeknek ajánlhatom, mégis az album egyik legjobban sikerült szerzeménye, amely megmutatja, mire képes Cory Smoot, amikor teljesen elborul – talán nem véletlen, hogy végül ugyanez lett az egész nagylemez címe is. Ami ezután következik, az szinte csak levezetés, az utolsóként felhangzó, kifejezetten misztikus és progresszív, sőt, némi túlzással akár kissé romantikusnak is nevezhető „Sloth Loves Chunk” kivételével nem sok újdonsággal szolgál zeneileg, ugyanakkor nívóját tekintve semmivel nem marad el az eddigiektől.
 
Azt nem merném kijelenteni, hogy a Cory Smoot Experiment újító szellemiségével emelkedik ki a legfrissebb felhozatalból, ugyanakkor pontosan ugyanilyen zenét sem nagyon hallani. Ám a vérprofizmus mellett a felülmúlhatatlan invenció és a döbbenetes változatosság az, ami mindvégig jellemzi az albumot, és ennél többet manapság nemigen kívánhatunk. Egy teljesen megtébolyodott világ felkavaró zenei portréja a lemez, amely már első hallásra szinte belénk marja magát, és innentől fogva roppant nehéz kiűzni magunkból a benne rekedt démonokat – addig legalábbis nem, amíg a hatása alatt vagyunk. Önfeledten élvezni a kifejezés klasszikus értelmében nem igazán lehet, de minden mozzanatába tökéletes, fenséges és letaglózó erejű. Bátran ki merem jelenteni, hogy a 2012-es évben a metal szcéna egyik legkiemelkedőbb albuma lesz.
 
Előadók:
Cory Smoot – ének, gitár, basszusgitár, dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Blood Red
2. Fortunate Sun
3. Religion Is Fiction
4. Rebirth
5. Brainfade
6. Mandatory Purgatory
7. Countdown to Oblivion
8. The Gauntlet
9. When Worlds Collide
10. Mutilation
11. Hollow Tree
12. Sloth Loves Chunk
  
Diszkográfia:
When Worlds Collide (2012)