FőképFülszöveg:
Meghan Chase-re titkokkal teli sors vár - olyan, amit még kigondolni sem tudott volna.
 
Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szemel elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni... és otthon sem.
 
Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer.

De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni - hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni? és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez.

Részlet a regényből:
ELSŐ FEJEZET
Szellem a számítógépben

Tíz esztendeje, a hatodik születésnapomon eltűnt az apám. Nem, nem távozott el. Az csak bőröndöket meg kiürített fiókokat jelentett volna, és tízdollárossal mellékelt, elkésett születésnapi üdvözlőlapokat. Ha eltávozik, azt jelentette volna, hogy boldogtalan anya meg énmellettem, vagy hogy máshol talált új szerelemre. Egyik sem volt igaz. És nem is halt meg, hiszen arról hallottunk volna. Nem történt autószerencsétlenség, nem volt holttest, nem sereglettek rendőrök a szörnyű gyilkosság tetthelyére. Nagyon csendesen történt az egész.
A hatodik születésnapomon apám kivitt a parkba, akkori egyik kedvenc helyemre. Elhanyagolt kis park volt a nagy semmi közepén, futópályával, fenyőfákkal övezett, zavaros zöld tóval. A tó partján etettük a kacsákat, mikor meghallottam, hogy fagylaltos kocsi közeledik a domb mögötti parkoló felől.
Akkor láttam utoljára az apámat.
Később, amikor a rendőrök átkutatták a környéket, megtalálták apám cipőjét a tó partján, de semmi mást. Búvárok merültek alá, de a tó alig három méter mély volt, és a búvárok mást se találtak a fenekén, csak ágakat meg iszapot. Apám nyomtalanul eltűnt.
Ezután hónapokig visszatérő lidérces álom kísértett: álltam a dombtetőn, lenéztem, és láttam, amint apám belesétál a tóba. Ahogy feje fölött összezárult a víz, meghallottam a távolból a fagylaltos danáját, lassú, kísérteties dallamot, és szinte már a szövegét is ki tudtam venni. De valahányszor megpróbáltam végighallgatni, felébredtem.
Nem sokkal apám eltűnése után anya messzire költöztetett bennünket, egy isten háta mögötti kisvárosba, a louisianai mocsárvidék közepén. Anya azt mondta, mindent „elölről akar kezdeni”, de én a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy valami elől menekül.
Beletelt tíz évbe, mire rájöttem, mi az.

A nevem Meghan Chase.
Nem egészen huszonnégy óra múlva tizenhat éves leszek.
Bűbájos tizenhat. Milyen varázsosan hangzik! Tizenhat évesen a lányok állítólag királykisasszonyok lesznek, szerelembe esnek, bálba járnak, szalagavatókra, meg ilyesmi. Se szeri, se száma az elbeszéléseknek, daloknak, verseknek erről a csodálatos korról, mikor a lány rátalál az igaz szerelemre, minden csillag neki fénylik, és a nyalka királyfi belovagol vele a naplementébe.
Egy percig se hittem, hogy nekem is ez a sorsom.
A születésnapomat megelőző reggel felébredtem, lezuhanyoztam, és beletúrtam a fiókomba, hogy ugyan mit vegyek fel. Általában csak felkapok valami tisztának tűnő holmit a padlóról, de ma különleges nap lesz. Az a nap, amikor Scott Waldron végre észrevesz. Azt akartam, hogy tökéletes legyen a külsőm. Ruhatáram persze sajnálatosan nélkülözi a divatos cuccokat. A lányok általában órákat töltenek a gardróbszekrényük előtt, és nyafognak, hogy „mit is vegyek fel?”, de az én fiókomban alapvetően háromféle holmi található: ruhák a turkálóból, mások megunt cuccai és kezeslábasok.
Csak ne lennénk ennyire csórók! Tudom, a disznótenyésztés nem a legpénzesebb meló, de anya legalább egyetlen tisztességes farmerral megszánhatna. Utálattal néztem végig satnya ruhatáramat. Na, mindegy, Scott kénytelen lesz beérni természet adta kecsemmel és bájammal. Már persze ha nem csinálok magamból hülyét, mikor összefutunk.
Végül belebújtam egy vastagabb nadrágba, magamra húztam egy semleges-zöld pólót és egyetlen pár tornacsukámat, aztán végighúztam a kefét fehér-szőke hajamon. A hajam egyenes és nagyon vékony szálú, és megint tök bénán égnek állt, mintha beledugtam volna az ujjamat a konnektorba. Nagy nehezen lófarokba fésültem, és lementem.
Mostohaapám, Luke, az asztalnál ült, kávét ivott, és a város vacak kis újságját lapozgatta, amely inkább hasonlít a sulink pletykarovatához, semmint egy valódi hírforráshoz. „Ötlábú borjú született a Patterson-farmon”, ordibálta a főcím. Hát ebből alkothatnak némi fogalmat. Ethan, négyesztendős féltestvérem, apja ölében ült, müzlit evett, és összekoszolta Luke nadrágját. Kajlát, kedvenc plüssnyulát szorongatta fél karjával, és néha megpróbált belediktálni egy kis kaját. A nyúl pofája csupa tej meg morzsa volt.
Ethan rendes kis kölyök. Barna haja göndör, akár az apjáé, de akárcsak én, ő is anya nagy kék szemét örökölte. Az a fajta kiskölyök, akire a nénik csücsörítenek, akire a vadidegenek is rávigyorognak, és integetnek neki az utca túloldaláról. Anya és Luke irtóra kényeztetik, ami szemmel láthatólag nem árt neki, hál’ istennek.
– Anya hol van? – kérdeztem, mikor beléptem a konyhába. Végignyitogattam a konyhaszekrény ajtóit, hátha rátalálok a kedvenc kajámra, ha anya nem felejtette el megvenni. Persze elfelejtette. Fekete kenyér és Ethannak zabpehely. Miért olyan nehéz észben tartani a Cheeriost?
Luke mintha meg se látott volna, csak kortyolta a kávéját. Ethan falta a müzlit, és apja karjára prüszkölte. Becsaptam a szekrény ajtaját. Jólesett.
– Hol van anya? – kérdeztem, ezúttal kicsit hangosabban. Luke felkapta a fejét, és végre rám nézett. Lusta, barna tehénszeme enyhe meglepetést tükrözött.
– Ja, te vagy az, Meghan? Helló! – szólt a legnagyobb nyugalommal. – Nem hallottalak. Mit mondtál?
Sóhajtottam, és harmadszor is megismételtem a kérdést.
– A plébánián van valami megbeszélése a hölgyekkel – motyogta Luke, és visszatemetkezett az újságjába. – Csak pár óra múlva jön haza, hát muszáj lesz buszoznod. Amúgy is mindig buszozok. Csupán emlékeztetni akartam anyát, hogy megbeszéltük, ezen a hétvégén elvisz, hogy tanuló-jogosítványt igényeljek. Luke totál reménytelen. Ha tizenötször mondok el valamit, akkor is elfelejti, mihelyt kilépek az ajtón. Nem mintha rosszindulatú vagy undok volna, még csak nem is ostoba. Ethant imádja, és anya láthatólag nagyon boldog vele. De ahányszor megszólítom a mostohaapámat, őszinte meglepetéssel néz rám, mintha elfelejtette volna, hogy én is itt lakom.
Felkaptam egy kiflit a hűtő tetejéről, és rosszkedvűen rágcsálni kezdtem, fél szememet az órán tartva. Német juhászkutyánk, Beau, bekullogott, és busa fejét a térdemre hajtotta. Megvakargattam a füle tövét, mire felnyögött. Legalább a kutya méltányol.
Luke felállt, Ethant gyengéden visszaültette a székére. – Na, jó, kisöreg – mondta, és puszit nyomott Ethan feje búbjára. – Apának meg kell javítania a lefolyót, hát ülj csak itt, és legyél jó! Ha kész leszek, kimegyünk megetetni a disznókat, oké?
– Oké – csipogta Ethan, és meglóbálta vaskos lábát. – Kajla kíváncsi, megszülettek-e már Ms. Daisy kismalacai.
Luke undorítóan büszke mosolya láttán felkavarodott a gyomrom.
– Hé, Luke – szóltam utána –, fogadjunk, nem tudod, mit ünneplünk holnap!
– Hm? – Még csak hátra sem fordult. – Nem tudom, Meg. Ha tervezel valamit holnapra, beszélj anyáddal!  – Csettintett, mire Beau rögtön elpártolt tőlem, és Luke nyomába szegődött. Lépteik elhaltak a lépcsőn, magamra maradtam a féltestvéremmel.
Ethan a lábát lóbálta, és a szokásos ünnepélyes képpel nézett rám.
– Én tudom – jelentette büszkén. – Holnap van a szülinapod, igaz? Kajla megsúgta, és én nem felejtettem el.
– Aha – motyogtam. Megfordultam, hogy a fél kiflit a szemétbe dobjam. Nagyot koppant a falon, azután belepottyant a kukába, zsíros foltot hagyva a festésen. Elvigyorodtam, és elhatároztam, nem nyúlok hozzá.
– Kajla azt üzeni, hogy boldog holnapi szülinapot kíván.
– Mondd meg Kajlának, hogy köszönöm. – Felborzoltam Ethan haját, miközben kimentem. Elromlott a kedvem. Tudtam én. Anya és Luke totál megfeledkezik holnap a szülinapomról. Nem kapok üdvözlőlapot, se tortát, még csak boldog szülinapot se kíván senki. Csak az öcsém hülye plüssnyula. Hát van ennél szánalmasabb?
A szobámban felmarkoltam a könyveimet, a házit, a tornacuccot meg az iPodot, amire egy évig spóroltam, akármennyire lenézi Luke azokat a „haszontalan, hülyítő vackokat”. Mostohaapám bunkó módon megvetően és bizalmatlanul tekint mindenre, ami kicsit is megkönnyíti az életet. Mobiltelefon? Azt már nem! Tökéletesen megfelel a vonalas telefonunk. Videojátékok? Az ördög találmányai! Bűnözőt, sőt sorozatgyilkost csinálnak a kölykökből. Rimánkodtam anyának, ha nem egyszer, százszor, hogy vegyen nekem egy laptopot iskolakezdésre, de Luke konokul állítja, hogy ha az ő ősöreg asztali számítógépe elég jó neki, akkor legyen jó az egész családnak. Kit érdekel, hogy egy örökkévalóság, mire rákapcsolódik a netre? És egyáltalán: ki az ördög használ ma már  betárcsázós internetet?
Az órámra néztem, és elkáromkodtam magam. Mindjárt jön a busz, és még jó tíz perc, mire elérek a főútig. Kinéztem az ablakon: az ég szürke volt, lógott az eső lába, hát felkaptam egy dzsekit is. És, nem először, arra gondoltam, bárcsak közelebb laknánk a városhoz.
Leteszem a nagyesküt, ha meglesz a jogsim, az életben nem jövök ide vissza.
– Meggie? – Ethan az ajtóban lötyögött, a nyulát szorongatva. Kék szemével komolyan nézett rám. – Veled mehetek?
– Mi van? – Magamra rángattam a dzsekit, közben a hátizsákomat kerestem. – Nem, Ethan. Suliba megyek. Nagy-gyerek-suliba. Plüssnyulak kitiltva.
Elfordultam, de két kis kar a lábamra kulcsolódott. A falnak támaszkodtam, hogy el ne dőljek, és dühösen néztem le a féltestvéremre. Ethan konokul kapaszkodott belém, felnézett, az állát előreszegte. – Lécci! – kunyorált. – Jó leszek, megígérem. Vigyél magaddal! Csak most az egyszer!
Felsóhajtottam, lehajoltam, és felkaptam a gyereket.
– Mi baj, öcskös? – kérdeztem, és kisimítottam a szeméből a haját. Anya kénytelen lesz hamarosan megnyírni, gondoltam, mert már olyan volt, mint valami madárfészek. – Rémesen tapadsz rám ma reggel. Mi a baj?
– Fél – motyogta Ethan, és arcát a nyakamba temette.
– Félsz?!
Megrázta a fejét. – Kajla fél.
– Mitől fél Kajla?
– Attól az embertől a szekrényben.
Hideg futott végig a hátamon. Ethan néha annyira csendes és komoly, az ember elfelejti, hogy csak négyéves. Még most is fél az ágy alatt rejtőző szörnyektől, meg a mumustól a szekrényében. Ethan saját kis világában plüssállatokkal beszélget, láthatatlan emberek integetnek neki a bokrok közül, félelmetes teremtmények hosszú körmükkel kopogtatnak a szobája ablakán. Anyát meg Luke-ot nemigen boldogítja szörnyekről meg mumusokról szóló mesékkel; amióta egyáltalán járni tud, mindig énhozzám jön.
Felsóhajtottam. Tudtam, azt akarja, menjek fel, és nézzek utána, aztán nyugtassam meg, hogy semmi sem lappang a szekrényben vagy az ágy alatt. Ilyen célra zseblámpát tartottam az ágya mellett.
Odakint villámlott, a távolban dörgött az ég. Elfintorodtam. Nem lesz kellemes a séta a buszhoz.
A nyavalyába! Nincs nekem erre időm.
Ethan hátrább húzódott, és rimánkodva nézett fel rám. Megint sóhajtottam egyet. – Na, jó – motyogtam, és letettem a gyereket a földre. – Nézzük meg azokat a szörnyeket!
Némán követett fel a lépcsőn, aggodalmasan figyelte, ahogy felkapom a zseblámpát, letérdelek, és bevilágítok az ágy alá. – Szörny egy szál se – jelentettem, és felálltam. A szekrényhez léptem, és kinyitottam az ajtaját. Ethan a lábam mögül kukucskált. – Itt sincs szörnyeteg. Na, minden rendben?
Bólintott, és kicsit el is mosolyodott. Épp be akartam csukni az ajtót, mikor egy fura szürke kalapot pillantottam meg a sarokban.
Gömbölyű volt a teteje, kerek a karimája, körülötte piros szalag: keménykalap.
Fura. Mit keres ez itt?
Felegyenesedtem, épp meg akartam fordulni, amikor valami mozgást vettem észre a szemem sarkából. Egy alak rejtőzött Ethan hálószobájának ajtaja mögött, halvány szemét résnyire nyitva engem figyelt. Hátrakaptam a fejemet, de persze nem volt ott senki.
Egek, most már én is látom Ethan láthatatlan szörnyeit! Nem kéne azokat a késő esti horrorfilmeket néznem.
Fülrepesztő mennydörgést hallottam épp a fejem fölött. Összerezzentem. Az ablaktáblán kövér esőcseppek pilinckáztak. Elrohantam Ethan mellett, ki a házból, spuriztam le a bekötőúton.

A Kiadó engedélyével.