Főkép Johann Christian Bach egyházzenei művei kivétel nélkül pályafutásának korai szakaszában – vagyis még 1762 előtt –, itáliai tartózkodása idején, ennek megfelelően a kor jellegzetes, részben Palestrinát idéző felfogásában születtek. Noha a legkisebb komponista Bach fiú utazására eredetileg egy operaénekesnő miatt került sor, a javarészt Bolognában, Nápolyban és mindenekelőtt Milánóban eltöltött évek során az apai örökségtől való elszakadás talán nem is tudatos kísérlete két fontos fronton is áttörést eredményezett. Johann Christian 1757-ben katolizált, de még előtte a Mozart zenei fejlődésében is meghatározó szerepet játszó Padre Martininál kezdett ellenpontot tanulni, és nem kis részben ennek köszönhetően 1760-ban alkalmassá vált a milánói katedrális orgonista posztjának betöltésére.
 
1757-ben, a hitbéli váltás évében, az elsők között születetett az a két fontos egyházzenei mű – a lemezen hallható Requiem és Miserere – is, melyekben nagyszerűen érvényesül a Padre Martini-féle hatás, ugyanakkor már a sajátosan Johann Christian Bach-i muzikalitás is megmutatkozik. Az előbbi főként a szabadon kezelt cantus firmust és rendkívül bonyolult ellenpontot alkalmazó kórustételekben, az utóbbi pedig a gyakran duettek és tercettek formájában megtestesülő, kifejezetten operai, ugyanakkor a klasszika kontrasztosságát megelőlegező, expresszív áriákban. E művekben nem a gáláns, kis formákban kiteljesedő billentyűs darabok és szonáták komponistáját hallhatjuk tehát, hanem a nagyszabású zenei építmények biztos kezű mesterét, aki később majd operáiban távolodik el végleg az észak-német hagyományoktól.
 
Elsőre furcsának tűnhet leírni effélét, ha figyelembe vesszük, hogy a két műben igencsak gyakori – és az antifonális szerkesztést szinte megkövetelő – osztott kórusok ugyanúgy megtalálhatók a velencei hagyományban, mint ahogy Johann Sebastian Bach Máté passiójában is. Míg azonban az utóbbi kompozíció gyökerei többek között a lutheránus himnuszokban fellelhetők, addig Johann Christian Bach két darabja sokkal közelebbi rokonságot mutat a gregorián éneket cantus firmusként használó Palestrina és a nevéhez köthető római iskola, valamint a cori spezzati nagymestere, Claudio Monteverdi kórushasználatával és kompozíciós technikáival. Akárhogy is legyen, lenyűgözőek a sokszor hét- és (a Kyriével kezdődően) nyolc valódi szólamból összeálló, rendkívül összetett ellenpontos struktúrájú, a vezérdallamot kivétel nélkül elnyújtott hangok formájában a felső szólamokban vivő, zenekarral kiegészített kórusok.
 
A szólóhangokra írott tételekben ellenben a letisztultság és az érzelmi telítettség dominál, a dallamok inkább cantabile, mint da bravura jellegűek. Kiemelkedően szépre sikerült a Miserere tenoráriája („Et secundum multitudinem, 15), alt–tenor kettőse („Asperges me hyssopo”, 17) és szopránáriája („Cor mundum”, 18), melyekben a sajátosan Johann Christian Bach-i zeneiség szinte minden jegye jól megfigyelhető. Mozart miséiben hallani majd hasonlóan karakteres szólótételeket, Johann Christian Bach egyénisége mégis egészen egyedivé és semmi máshoz nem fogatóvá teszi e műveket és azok minden tételét. Érdemes megfigyelni még a zenekar csodálatos színeit és szimfonikusságát, azt, ahogyan a vonós és fúvós szólamok érzékeny alkalmazása és a nem egyszer minden átmenet nélküli hangulati váltások tökéletesen érzékeltetik és megtámogatják az énekesek vagy a kórus által előadott sorokat.
 
Nem lehet panaszkodni az előadókra sem. Különösen a kórustételekben érvényesül a korhű előadói gyakorlatban megkövetelt, ám mindig különös expresszivitással párosuló visszafogottság. A kórusszólamok a vibrátó kerülésének köszönhetően tökéletesen egységesek, minden hang makulátlanul tiszta, és mindvégig jól érezhető az arányosságra törekvés. A zenekar a kizárólag hangszeres passzusokban felettébb kifejező, időnként pedig egyértelműen brillírozik, de kizárólag a jó ízlés és a (vallásos) illendőség határai között. A szólisták kiváló adottságai furcsamód főként a kettősökben és hármasokban érvényesülnek igazán, ám tehetségük a szólótételekből is kiérződik. Az összhatás természetesen a régizene egyik neves szakértőjének, Hans-Christoph Rademann-nak köszönhető, aki értő módon és jól hallható szeretettel dirigálja mindkét darabot. E viszonylag ritkán előadott művek felvételével teljesebbé válhat a méltatlanul elhanyagolt szerzőről és általában erről a (zenei téren átmenetinek tartott) korról kialakult képünk is. Ám a lemezt a puszta élvezetért is – voltaképp elsősorban emiatt – érdemes megismerni.
 
Előadók:
Lenneke Ruiten – szoprán
Ruth Sandhoff – alt
Colin Balzer – tenor
Thomas E. Bauer – basszus
 
RIAS Kammerchor
Akademie für Alte Musik Berlin
Hans-Christoph Rademann – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-13. Requiem F-Dur (I-II. Introitus & Kyrie F-Dur FT 208/5], III. Dies irae c-Moll [T 202/4])
14-22. Miserere B-Dur (T 207/5)