Beleolvasó - Kondor Vilmos: Budapest novemberben

Fülszöveg:
A Gordon Zsigmond-sorozat ötödik és egyben befejező része.
 
Ezúttal nem egy cikkről van szó, nem egy tudósításról, egy riportról. Nem arról van szó, hogy Pesten érlelődik valami, s nem is arról, hogy kitört a forradalom. Nem arról van szó, hogy ismét tankok járnak Pest utcáin, és nem is arról, hogy Magyarország független lesz-e. Gordon Zsigmondnak, a sokat látott bűnügyi újságírónak nem a Parlament előtti sortűzről, a Corvin-közről és a háttérben az ország sorsát befolyásoló erőkről kell cikket írnia, és nem is arról, hogy miként harcolnak az emberek Budapesten a szabadságukért. Nem arról kell tudósítania a világot, hogy Pesten megállt az élet, a rádió épületénél harcok dúlnak, nem is arról, hogy mi történik azokkal, akiket ávósnak néznek. Nem. Gordon Zsigmondnak most egy gyilkost kell megtalálnia, aki a szeretteire jelent halálos veszélyt, egy gyilkost, akit ha ő nem állít meg, senki sem fog. Egy városban, ahol a becsület és a tisztesség sajátos fogalmakká váltak, egy városban, ahol csak saját magában bízhat, meg abban, hogy mindenkinek és mindennek ára van. Még a gyilkosnak és áldozatának is.

Részlet a regényből:
1.

Gordon állt a rideg, kelletlen lámpa fénykörében, és nézte az acéltepsit, azon pedig a fehér lepellel letakart testet. A kórboncnok a helyiség végében vitatkozott élénken a nyomozóval, Gordon pedig nagyon szerette volna már felemelni a kemény, fehér lepedőszerűséget a holttestről, de nem ment. Nézte a kezét, benne az arany Ronson öngyújtóval, látta kifehéredő körmeit, és nem merte megtenni azt a három lépést, amely az acéltepsihez vezetett. Félt, hogy a térde megroggyan, és közben azt hajtogatta magában, hogy ez nem lehet igaz, hogy valami tévedés történt, de erőtlen remény volt csupán. A nyomozó bal kezében az útlevelet és a többi személyazonosító iratot tartotta, a jobbal pedig élénken gesztikulált, Gordon azonban csak az úti okmányt látta, amelyet pár perce a kellemetlen detektív az orra alá dugott. Az útlevélben szereplő fényképnél lehetett volna jobbat is készíteni, ám a névhez, amely az úti okmányban állt, kétség nem férhetett. Sem a névhez, sem a születési helyhez, sem a dátumhoz. Gordon szeretett volna kételkedni, de az adatok önmagukért beszéltek.
Inkább fertőtlenítő szagára számított, mintsem az orrát megcsapó formalinéra. Meg nem tudta volna mondani, hányszor állt már különböző városok különböző bonctermeiben, hány halottat látott, hány boncolóorvossal beszélt, hányszor fordult fel a gyomra vagy rándult össze a szíve, amikor eszébe jutott, hogy mi lenne, ha egy hozzá közel álló ember holtteste feküdne az acéltepsiben. Aztán hónapok, majd évek múltak el anélkül, hogy erre gondolt volna.
Gordon az öngyújtójába kapaszkodott, mert nem tudott másba. A kórboncnok kerekes asztalkája az acéltepsi másik oldalán állt, a fal legalább más fél­két méterre mögötte volt, egyedül a régimódi fogas nyújthatott volna támaszt, de annak meg az egyik lábát spárgával kötözték össze.
A kórboncnok, egy bizonyos dr. Wupperthal, géppel írt papírt lobogtatott a nyomozó orra előtt, aki többször is sóhajtott, majd zavartan vakargatta a szakállát. Gordon nem tudta megmondani, hogy róla van­e szó, vagy a halottról, mert egyszer sem pillantottak feléjük. A halott. Nem volt ebben semmi misztérium, naponta találkozott a halállal, de be kellett látnia, hogy erre a pillanatra nem lehet felkészülni. Utazás előtt napokkal be lehet csomagolni a bőröndbe, tavasszal meg lehet rendelni a cserépkályhát őszre, még a puskaport is szárazon lehet tartani, lehet az izmokat tornáztatva gyakorolni egy egyszer talán bekövetkező verekedésre, de arra nem lehet felkészülni, hogy egy hideg fényű alagsor rideg acélasztalán olyasvalaki fekszik, aki része az életének.

Gordon az órájára pillantott. Krisztinának hamarosan ide kell érnie, mert rögtön telefonált neki, amikor a rendőrségen kiderült, hogy keresik. Krisztina csak annyit válaszolt, hogy azonnal villamosra ül, de legalább félóra, mire odaér a Wiedner Hauptstrasséról, a Vöröskereszt irodájából.
A kórboncnok és a kellemetlen kinézetű nyomozó még mindig vitatkoztak, és Gordonnak az volt a sejtése, hogy valami semleges ügyről diskurálnak, nem a munkáról, mindkettejük testtartása és mozdulata ezt sugallta. Pár szót el is csípett: vagy az előző esti focimeccsről beszélgettek, vagy két futballista haláláról, Gordon nem értette pontosan.
Mély levegőt vett, lazított a Ronson szorításán, és a fémasztal felé lépett. Összesen három lépés választotta el a fehér vászonnal letakart holttesttől, amelyet a kórboncnok még nem nyitott fel. Talán még ma nekiáll, ha egyszer a fontos megbeszélés végére ér a detektívvel, ám Gordonnak ezt nem állt szándékában megvárni. Az öngyújtót a zsebébe csúsztatta, de nem engedte el, és egy lépést tett a fémasztal felé. Aztán még egyet. A harmadik lépéssel odaért. Bal kezével megfogta az asztalról lelógó vászon sarkát, jobb kezével megszorította a Ronsont, újabb mély levegőt vett, és megemelte a fehér, elvékonyodott vásznat. Nem bírt tovább várni, még ha akart volna, akkor sem.
– Stop! – kiáltott rá dr. Wupperthal. – Keine Selbstbedienung, bitte!
Gordon tudta, hogy nem önkiszolgáló boltban van, de nem hallgatott a férfira. Most már semmi és senki nem akadályozhatta meg abban, hogy a lepel alá nézzen. Lassan felemelte a fehér vásznat.
Aztán csak nézte a sápadt arcot, a fakó szájat, a csukott szemeket, a magas járomcsontot. A Ronsont a zsebébe ejtette, és nézte az egykoron szép arcot a határozott vonásaival, a lecsukott szem szokatlanul hosszú pilláit, az apró fülek mögé fésült világosbarna hajat, a diszkrét anyajegyet az áll sarkán, az ajkak fölötti finom kis pihéket.
– So? – szólalt meg mellette a nyomozó.
– Megnézhetem, hogy mit találtak nála? – kérdezte Gordon darabos bécsies kiejtéssel, amelyen Krisztina rendszeresen jókat mulatott, majd megköszörülte a torkát.
A fakó, egykoron szürke öltönyt, az egy számmal nagyobb felöltőt és a kinézete alapján az apjától örökölt tiroli filckalapot viselő nyomozó pár pillanatig Gordon arcát fürkészte, aztán vállat vont. – Tőlem – felelte, és a fal mellett álló kopottas asztalra mutatott, melyen egy kosár állt, abban pedig a halott ruhái és a nála fellelt tárgyak. Gordon beletúrt. Világos, hosszú, egyenes szabású szoknya, vékony övvel. Vérfoltos és szakadt cseresznyeszínű blúz, kicsit bumfordi, kitaposott sarkú cipő, finom tapintású, szintén véres, vászonból készült pelerin, a nyakánál hatalmas, szövetborítású fémgombbal, meg egy kis kalap, amely húsz évvel korábban legalább annyira volt divatos, mint divatjamúlt. A blúzon és a pelerinen lévő vérfoltok és szakadások alapján látta, hogy az elkövető egyszer szúrt, és nem hibázott. A gyilkos fegyver a szívet érhette, mert a ruhák csatakosak voltak a vértől. Egyetlen késszúrás – a gyilkos kezét nem düh vezérelte, vagy ha mégis, hát hideg volt az a düh, mintha jégszekrényben tartották volna. Nem egyszerű valakit leszúrni. A bordák kemények, ezért a kés pengéjének elég hegyesnek kell lennie ahhoz, hogy átcsússzon köztük, elég hosszúnak ahhoz, hogy elérje a szívet, és még akkor sem biztos, hogy végzetes sérülést képes okozni. Nagy erő kell hozzá és nagy elszánás. Gordon egy olcsó brosst tapintott a pelerinre tűzve, benne kis virággal, talán havasigyopárral. Semmi mást nem talált, semmi személyes tárgyat, semmit. A pelerin egyik zsebében mélyre becsúszott egy hajcsat, a szoknya zsebében meg egy púdertől megbarnult zsebkendő bújt meg, ennyi. Gordon ellépett a kosártól, és a nyomozóra nézett.
– Dieses Mädchen ist nicht Emma Gellért – jelentette ki Gordon végül. – Nem tudom, hogy ki ez a lány.
A detektív inkább lenézően, mintsem csodálkozva felhúzta a szemöldökét, majd belelapozott az útlevélbe, és alaposan megnézte a géppel írt papírt a kezében. Gordon szerette volna sürgetni a férfit, de nem tette, mert tudta, hogy attól csak rosszabb lesz: Herr Matthias Horx­Pelinka Bundespolizei Inspektor arról vált híressé a bécsi újságírók között, hogy mindent lassabban csinált, ha valaki sürgetni merészelte. Herr Horx­Pelinka többek feltételezése szerint még reggelije elfogyasztásához (sőt, a Corriere della Sera tudósítójának „ultradiszkrét”, és persze meg nem erősített, forrásai szerint a feleségével kezdeményezett szexuális aktushoz) is a Szolgálati Szabályzatban foglaltakat vette volna alapul, már ha a Szolgálati Szabályzat erre is kitért volna. Rossz nyelvek szerint a detektívfelügyelő nagy munkában volt esténként: egy rendőrtiszt életének minden szegmensére vonatkozóan terjesztette ki és dolgozta át a Szolgálati Szabályzatot. Gordont ez nem különösebben zavarta, az azonban igen, hogy Horx­Pelinka kivételes megvetéssel viseltetett a kelet­európaiak irányában, különös tekintettel a horvátokra és a magyarokra. Ahol csak tudott, keresztbe tett a két egykori monarchiabeli állam polgárainak. Egyesek – az elnéző osztrákok – szerint a felügyelő őket tette felelőssé a Monarchia negyven évvel korábbi felbomlásáért, és csak a csalódás miatt volt olyan mogorva; mások szerint valamilyen gyerekkori csalódás állt a háttérben; az érintettek azonban úgy vélték, hogy Horx­Pelinka egyszerűen szégyelli cseh gyökereit, az amerikai tudósítók viszont semmit sem értettek az egészből, és Gordon ezt nem is róhatta fel nekik. A detektív erősen kopaszodott, amit nem is próbált meg leplezni azzal, hogy feje egyik oldaláról átfésülte a hosszú hajszálakat a másik oldalra, inkább hagyta kétoldalt megerősödni, aminek köszönhetően – szintén a Corriere della Sera tudósítója szerint – úgy nézett ki, mint akinek a fejébe húztak egy olcsó rókabőr kucsmát, és a tetejét borotvával gondosan levágták.
Horx­Pelinka Gordonra emelte szürke, átható tekintetét, majd a kezében tartott gépelt lapokra bökött.
– Nekem pedig az van ideírva – közölte, papírjaiba pillantva. – Gellért Emma, született Budapesten…
– Akkor sem Gellért Emma fekszik az asztalon.
– A papírjai szerint igen.
– Az lehet, de én pontosan tudom, hogy kicsoda Gellért Emma, és ez a lány nem ő – mutatott Gordon a holttestre.
– Akkor kicsoda?
–  Nem tudom – felelte Gordon. – Ez a lány nem a mi… nevelt lányunk.
– Nevelt lányuk? Mégis hogy nevelték maguk, ha egyszer ez lett belőle? – intett Horx­Pelinka a holttest felé.
Gordon körmei ismét elfehéredtek a Ronsonon, alig tudta megállni, hogy megüsse az öntelt rendőrtisztet.
– Ez nem Gellért Emma, ez nem a nevelt lányunk – ismételte tagoltan.
A nyomozó szemében kellemetlen fény villant fel.
– De igen, nekem az. Ez itt Gellért Emma, egy echte ungarische lotyó, aki mindennek a tetejébe még muszkákkal is összefekszik.
– Egy micsoda? – kérdezte Gordon. Megfogadta magában, hogy semmibe sem hagyja magát beleheccelni, márpedig a detektívnek ez volt az egyik kedvenc foglalatossága.
A detektív alig észrevehetően elmosolyodott, aztán Gordon orra elé tolta a lakcímbejelentő lap másolatát, ahol a lány munkahelyként az „Ostaps Dreizehnter Stuhl”­t jelölte meg. Gordont megcsapta a férfi olcsó kölnijének szaga, az orosz katonák sefteltek ilyen kölnikkel egészen addig, amíg egy évvel azelőtt ott kellett hagyniuk nemcsak a nekik kijelölt zónákat Bécsben, hanem egész Ausztriát is.
– Vagy magyar lotyó, nekem egyre megy – mérte végig Gordont a nyomozó, majd elindult kifelé. – Ahogy magának szimpatikusabb. Nekem speciel teljesen mindegy. Az egyik kuncsaftja végzett vele – intett Horx­Pelinka a fehér fény alatt fekvő test felé.
– És ezt eddig miért nem mondta?
– Mit érdekli magát, ha egyszer azt állítja, hogy nem ismeri a halottat?
– Hogyan találták meg? – lépett Gordon a férfi felé, akinek egy egészen rövid pillanatra elszállt a pökhendisége.
– A gyilkosát? Nem kellett keresni – felelte a detektív ismét fensőbbsége tudatában. – Ott találtuk a hulla mellett. A hölgy konyhájában. Ott térdelt fölötte. – Felhúzta a szemöldökét. – Maga is meg tudta volna találni. Talán.
– És mit mondott?
– Semmit.
– Semmit. Mit mondhatott volna? Ott találtuk a hulla mellett, kezében a véres késsel. Tagadott volna? – Amikor látta, hogy Gordon nem tud hirtelenjében mit mondani, hozzátette: – Ezt kértem a jóistentől is a misén.
– Ezt? Egy halott magyar lányt? Maga ilyeneket kér? A jóistentől?
– Dehogy – rázta meg a fejét sértődötten a férfi. – Csak azt, hogy ha már lennie kell bűnnek, akkor sok magyar meg horvát bűnözőt adjon nekünk, mert azokkal nincs nehéz dolgunk. Maguk olyan… maguk nem okosak. – Azzal a férfi hátat fordított Gordonnak, a kórboncnokhoz lépett, és ekkor már tisztán lehetett hallani, hogy nem a halott lányról beszél, hanem arról, hogy milyen lehengerlő módon vág majd vissza az osztrák futballválogatott a pár hete a magyar tizenegytől Bécsben elszenvedett vereségért.
Gordon odasétált a beszélgető férfiakhoz.
– Még valamit, felügyelő úr – szólalt meg.
– Mit akar? – mérte végig a detektív lesújtó tekintettel.
– Honnét tudták, hogy én vagyok a lány legközelebbi hozzátartozója?
Horx­Pelinka úgy nézett rá, mint aki egy az egyben akarja váltani a schillinget dollárra, Gordont azonban egyáltalán nem zavarta a felügyelő tekintete és felhúzott felső ajka.
–  Honnét tudták, hogy ki a lány legközelebbi hozzátartozója? – ismételte.
–  Egy oláh cigány jósnő súgta meg a Práterban – vágta rá a nyomozó. – Mert titokban oda járok, amikor ilyen komplikált bűnügyekkel találkozom.
Gordon nem szólt semmit. Csak állt némán, és tekintete Horx­Pelinka szemébe fúródott.
– Segítek – mosolygott a felügyelő végül kelletlenül. – A lakcímbejelentőjéről. A maga nevét adta meg.

– Zsigmond – hallotta Gordon Krisztina hangját. Megfordult, mire Horx­Pelinka fejébe csapta viseltes filckalapját, biccentett a boncolóorvosnak, kifelé menet pedig majdnem fellökte Krisztinát.
– Madam – mondta mintegy bocsánatkérésképpen, azzal eltűnt a hiányos csempézetű folyosón.
– Nem kell bemennie – mondta Gordon Krisztinának, aki kesztyűjét szorongatta, arca beesett volt, szeme pedig riadtan pásztázta a boncolóorvos ott honosnak nem nevezhető birodalmát.
– Annyira szörnyű? – kérdezte Krisztina rekedten, majd mély levegőt vett, mint aki felbuggyanó sírást vagy éppen egy kiáltást akar magában tartani.
Gordon a karjára tette a kezét.
– Nem Emma az – felelte halkan, és félreállt az ajtóból.
Krisztina mintha nem értette volna. Homlokán egy pillanatra kisimultak a ráncok, aztán levette a kalapját, és retikült fogó kezébe vette. A lámpa fénykörében fekvő holttestre pillantott, aztán Gordonra, majd homlokára ismét kiültek a ráncok, barna szemébe félelem költözött.
– Nem Emma az – ismételte Gordon.
– Hanem?
– Nem tudom – rázta a fejét Gordon.
– Azt akarja mondani, hogy…? – Gordonra pillantott, szemével az arcát fürkészte, mintha ott megtalálhatta volna a választ a kérdésére. Rendszerint megtalálta, de most nem. – Mit akar mondani, Zsigmond?
– Azt, hogy az a lány ott nem Emma – mutatott az asztalra.
– Nem értem.
– Én sem – mondta Gordon, majd félrevonta Krisztinát, rágyújtott egy cigarettára, és címszavakban elmagyarázta, hogy mi történt. Délután a lakásukon dolgozott, amikor megszólalt a telefon. Horx­Pelinka detektívfelügyelő volt az, aki azt kérte tőle, hogy haladéktalanul fáradjon be a rendőrség schottenringi épületébe.
– Csak annyit tudtam kiszedni belőle, hogy egy nő holttestét kell azonosítanom – mesélte Krisztinának, de hirtelen abbahagyta, mert dr. Wupperthal belépett a lámpa fénykörébe, és turkálni kezdett a gurulós asztalkája tetején heverő műszerek és szerszámok között. Amikor kivett egy szikét, Krisztina nagyot nyelt, Gordon pedig rászólt a fiatal, kecskeszakállú fiúra, akiről szinte mindenki tudta: azért protezsálta be orvosprofesszor apja a rendőrségre, mert ő sem akarta, hogy élő ember közelébe menjen akár csak egy sztetoszkóppal a kezében, szikéről nem is beszélve.
A sápatag fiatalember vállat vont, és a holttest nyakáig visszahajtotta a fehér vásznat.
– Nézze csak meg – mondta Gordon Krisztinának, aztán előreengedte az ajtóban. Mivel a kórboncnok szájából is cigaretta lógott, Gordonnak el sem kellett volna nyomnia az övét. Krisztina intett neki, hogy egyedül akar bemenni, Gordon pedig a falnak dőlt, és leszívta a füstöt. Nézte, ahogy Krisztina mond valamit a kecskeszakállú fiatalembernek, aki egy lépést hátrált, kezét pedig felemelte, mintha elnézést kért volna. Krisztina határozott léptekkel odament az acélasztalhoz, és a holttest arca fölé hajolt. Pár pillanatig nézte, aztán megsimította a lány arcát, és kiegyenesedett. Gordon látta, hogy mély levegőt vesz. A lámpa fénye sötét táskát húzott a szeme alá, és kiemelte ráncait a homlokán, a szája szögletében, az ajka fölött. Krisztina még egyszer rápillantott a lányra, aztán kijött Gordonhoz.
– Tényleg nem ő az – közölte Krisztina. Még a púder sem volt képes eltakarni arca pirosságát. Mellkasa egyenletesen emelkedett a vékony őszi kabát alatt, sűrűn szedte a levegőt, és megsimította a haját. Ujjai kicsit remegtek, amint belekaptak a tincsekbe.
Gordon figyelte, ahogy dr. Wupperthal levette a vásznat a holttestről, az tán a szája sarkába dugott cigaretta füstjétől mit sem zavartatva a szikével elvégezte az Y ­bemetszés első vágását a has alsó részénél. Krisztina is megfordult egy pillanatra, majd a sötét folyosó felé kapta a tekintetét. Gordon megpillantotta a kés bemeneti nyílását a szív tájékán, aztán amikor a kecskeszakállas fiatalember szikéje elérte a szegycsontot, Krisztinára nézett.
– A lány útlevelében Emma neve szerepel – folytatta Gordon. – Minden stimmel, a születési hely, a testmagasság, egyedül a fényképet találtam furcsának, amikor a rendőr a kezembe nyomta.
– És miért magát értesítették? – kérdezte Krisztina. Arca már nem volt annyira piros, és a kesztyűt tartó keze sem remegett.
– Mert az én nevemet adta meg legközelebbi hozzátartozóként a bejelentőn.
– És a címét honnan tudta a lány?
– Gondolom, a telefonkönyvből. Vagy…
– Nem is érdekes – jegyezte meg Krisztina.
– Nem érdekes? – vette ki Gordon a cigarettát a szájából.
– Zsigmond – mondta Krisztina, szemében azzal a csillogással, amely az Emmával kapcsolatos érzéseit kísérte –, engem nem érdekel, hogy ki ez a lány. Az viszont sokkal jobban érdekel, hogy mi van Emmával. Magát nem?
– Ne kérdezzen marhaságokat.
– Mert azt maga legalább olyan jól tudja, mint én, hogy a személyazonosságát senki sem adja fel magától.
– Nekem is ez lesz az első kérdésem – bólintott Gordon.
– Kihez? – ráncolta a szemöldökét Krisztina.
– A gyilkosához – felelte Gordon. – Mert a nyomozó azt is megtalálta.

A Kiadó engedélyével.