FőképAz indusztriális metal talán legismertebb képviselője az amerikai Fear Factory nevű együttes élén újra a nagy sikert hozó lemezek fő zeneszerzőjével, Dino Cazares-szel idén új albummal jelentkezett. A felállásában megint nagy változásokon átment zenekarban megint csak a két meghatározó tag maradt, mellettük a basszusgitárt újonnan a Chimaira gitárosa kezeli, a dobok pedig most teljesen gépi alapúak.

Az új korong a már jól ismert koncepciót viszi tovább, vagyis a gépek általi fenyegetést az emberiség ellen.  A Fear Factory láthatóan továbbra sem kíván megújulni, épp ellenkezőleg: a The Industrialist egyenesen a legnagyobb sikert hozó Demanufacture zenei világát kívánja megidézni, amit már a borító képi világa is tükröz. Talán igazából nem is várja senki a zenekartól, hogy megújuljon, hiszen ez a stílus határozza meg őket és bár zeneileg csupán azon lemezek mutatnak némi eltérést, amelyeken nem a nagytestű gitáros zenélt, a hangulat, amely minden egyes korongot átitat, szinte a kezdetektől fogva állandó, mégsem mondható unalmasnak. Az más kérdés, hogy mennyire lehet modern az a zene, amit a kilencvenes években is ugyanígy játszottak, vagy hogy hozhat-e új sikereket nekik a bevált és jól ismert zene ismétlése, de mindenesetre akik eddig szerették a Fear Factory zenei világát és egyedi hangulatú lemezeit, azok valószínűleg ezúttal sem csalódnak majd bennük.

Az együttesből botrányosan eltávolított egykori ritmusszekció vádjai ellenére a Fear Factory továbbra is működőképes nélkülük és tudja is hozni a formáját, hiszen a két meghatározó ember, a gépiesen szigorú riffeket szállító gitáros és a hörgést a dallamos énekkel jó érzékkel váltogató (és a szövegekért is felelős) énekes képes életben tartani a legendát.

Azért úgy tűnik, a véletlenre ők sem bízzák a dolgot és talán ezért a visszakanyarodás a legendás műhöz, amelynek emblematikus számát rögtön a lemez elején hallható kétlábdobos felvezetéssel, majd még néhány más ismétlődő effekttel, dallal és hangzással fejelnek meg. Bár a stílus egyik alapműveként emlegetett Demanufacture-t nem sikerült felülmúlni és személy szerint nekem az előző lemez is jobban tetszett, ennek ellenére az új anyag remekül beleillik a banda diszkográfiájába és még így is eléggé színvonalasnak mondható.

A durvulásból mindenestre nem engedtek, Dino továbbra is hozza a szaggatott riffeket, hideg és kemény zúzása adja az agresszív alapot, míg az ipari zajok és effektek a sötét atmoszférát. A dobgép csaknem annyira hangzik élőnek, mint a Demanufacture idején, ami ennek tudatában elgondolkodtató is lehet, hogy vajon ott mennyire manipulálták és mi volt benne igazi. Burton mintha kevésbé erőltetné most a dallamos éneket, mint általában, aminek köszönhetően az egész lemez kicsit még durvább, mint lenni szokott, de azért itt is találni szép számmal emlékezetes dallamokat és a refrének is ügyesen kidolgozottak. Talán nem ő a legjobb énekes a világon, de ehhez a zenéhez remekül illik a hangja és énektémái is legalább annyira élvezetesek, amennyire erősek az üvöltései.

Ami a dalokat illeti, most egyszerűbbnek és direktebbnek hatnak, mint a Mechanize tételei, mégis nehezebb kicsit megbarátkozni velük, talán mert nem annyira kiemelkedőek, inkább csak szimplán jók. Nekem a nagyon eltalált énekdallammal megbolondított „Recharger”, a szinte slágeres „New Messiah”, a bonyolult ritmusú és elektonikával bőven ellátott „God Eater”, a monumentális befejezéssel megáldott „Virus of Faith” tetszik leginkább, legkevésbé pedig az izgalommentes „Disassemble”. A Fear Factorytól megszokott nyugalmas, vagy feloldozó albumzáró helyett ezúttal az utolsó két tétel ambientes, zajokkal teli monotonitásával idézik meg az „A Therapy For Pain” csendesen pusztuló világát, ám ahhoz, valamint a Mechanize mesteri zárótételéhez képest ez igencsak kevés.

Mindent összevetve a The Industrialist egy jó, de azért nem annyira kiemelkedő darabja az életműnek. Tény, hogy ügyesen megidézték karrierjük legjobb albumát, de az azóta eltelt idő és talán az akkori szerzőtársak hiánya is közrejátszik abban, hogy nem sikerült tökéletesen reprodukálni azt az anyagot. Mindenesetre csalódást továbbra sem okoztak és tulajdonképpen benn is ragadt a zenelejátszóban egy időre a lemez, de a legjobb dalokat a jövőben nem itt fogom keresni.

Az együttes tagjai:
Burton C. Bell – ének
Dino Cazares – gitár
Matt DeVries – basszusgitár
Mike Heller - turnédobos

Közreműködött:
John Sankey - dob programozás
Rhys Fulber – programozás

A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Industrialist
2. Recharger
3. New Messiah
4. God Eater
5. Depraved Mind Murder
6. Virus of Faith
7. Difference Engine
8. Disassemble
9. Religion is Flawed Because Man is Flawed
10. Human Augmentation

Diszkográfia:
Soul of a New Machine (1992)
Demanufacture (1995)
Obsolete (1998)
Digimortal (2001)
Archetype (2004)
Transgression (2005)
Mechanize (2010)
The Industrialist (2012)