FőképFülszöveg:
Egy könyv, ami életet ment...
Egy sziget, ahol boldogságra lelsz...
Egy utazás, ami örökre megváltoztat...
 
A Pearl of the Caribbean egy igazán különleges hajó. Egy ősi legenda újjászületéséről, a rejtélyes boldogságszigetről és a karibi „emlékgyógyító”, Carol Santos újbóli felbukkanásáról suttog a hajó a személyzete és a kiválasztottak, köztük egy magyar nászutaspár is. Ladányi Niki újságíró azonban nem a boldogságszigetet keresi; egy fájdalmas emlék, egy sorsfordító titok és egy halálosan veszélyes ellenség elől menekül...
 
Egy másik fiatal nő, Leonora, San Juanban egy életre szóló küldetést teljesít. Vajon képes-e egyszer az életben a szívére hallgatni, és olyasvalakivel megosztani a súlyos feladatot, aki segítője, lelki társa és akár szerelme is lehetne az úton... vagy ez a döntés végzetes következményekkel jár?
 
Részlet a regényből:
A Senior Frogs teraszára három óriási, színes koktélospohárban érkeztek az italok. Mojito, Cuba libre, vagy valami ilyesmi, és persze a limonádé. Juli nem volt képes megkülönböztetni egymástól a koktélokat, csak azt tudta, hogy a rózsaszín pohárban szolgálják fel az alkoholos
italokat, a zöldben pedig a limonádét. Vörösre égett arcú turisták ácsorogtak az étteremmel szemközt, San Juan nyüzsgő kikötőjében, a parton, és bámulták az óriási tengerjáró hajót, amely készen állt az indulásra. Még néhány perc, és lezárják a sorompót, majd felvonják a hidat. A személyzet már órák óta bent sürög-forog a hajóban – a későn, lóhalálában érkező utasok pedig örülhetnek, hogy egyáltalán megvárják őket. Nem mindig történik így. Akik pontatlanok, magukra vessenek. Legfeljebb majd a hajó után repülnek a következő szigetre.
– Uram, az üzlet csak akkor nyit ki, amikor már nemzetközi vizeken hajózunk – mondta Juli egy férfinak. Pedig alig várta, hogy árusíthasson. A férfi nem válaszolt. Juli tényleg beszélt vele? Vagy csak gondolatban szólt hozzá? Mostanában kezdett összekeveredni a fejében
az álom és a valóság. A játék és az élet.
Ez a játék ráadásul kezdett élesben menni.
Mégsem akarta, mégsem tudta abbahagyni. Nem szállhatott ki addig, amíg a végére nem ér.
Kijelentkezett a telefonja menüjéből, felvette a kabátját, és kilépett a hűvös, pesti éjszakába.
A Doubletree Hiltonnal szemben, a szupermarketben meleg ételt is árultak, méghozzá olcsón. Adél ott ebédelt: sonkás tojásrántottát és szeletelt, mézédes ananászt, alig néhány dollárért. Evés közben elolvasta a USA Todayt, amelyben egy fényképes beszámoló Nicholas Whitacker előző napi Las Vegas-i koncertjéről tudósított. Arra gondolt, hogy meg kellene vennie Whitacker új albumát, ahogyan Whitacker apjáét, Wayne „Sunny” White-ét is megvette és letöltötte a telefonjára. Kedvelte az öreg megújult zenéjét, még ha hozzá közelebb álltak is Whitacker kissé meditatív, elmélyültebb számai. Ledobta az újságot a megkopott, de tiszta asztalra, és vett még egy nagy palack szénsavmentes vizet. A belvárosba indult, busszal, sokallta a tizenöt dolláros taxiköltséget. Bár a Puerto Ricó-i San Juan a bevásárlók paradicsoma – Floridából, sőt még New Yorkból is rengetegen repülnek át a helyi dizájneroutletekbe divatos cuccokat vásárolni –, azért a szállás és az étel nem olcsó. Főleg
nem San Juan óvárosában. Különösen akkor nem, ha az ember a távoli, bizonytalan helyzetű, ingatag gazdaságú Magyarországról érkezik, és nem költhet túl sok pénzt, hiába van állása. Spórolnia kell, különben semmi értelme ennek az egésznek. De azért ő nem hagyhatta ki a márkás outleteket, hiszen sehol máshol nem tudott volna Polo Ralph Laurentől húszdolláros egységáron pulóvert, blúzt, pólót venni, sőt a Guessben még rendkívüli leárazás is volt, a szezonvégi készletet árusították ki, így két farmerszoknyát kapott huszonhat dollárért, meg topokat, darabját hétért. És egy gyönyörű táskát a Coachban, potom kilencvenkilencért. El fogja adni otthon, az itteni ár duplájáért, és legközelebb vesz majd magának is. Vagy megvegye most a sajátját is…? Bámulta a légkondicionált üzletben a szép kidolgozású
fekete táskát, és azon tűnődött, itt hagyhat-e érte kétszáz dollárt. Pont most… amikor azért vállalta el ezt a munkát, mert nagyon kell a pénz, és mert már nem bírta tovább a feszültséget: elveszíti-e ő is az állását…
Éppen aznap kapta meg az e-mailt, amelyben a főnöke megbeszélésre hívta, amikor a hajós cég értesítette, hogy (újra) övé a meghirdetett hely. Aznap mondtak fel neki a munkahelyén, amikor ő már egy másik állást talált, még ha ez valószínűleg visszalépést jelentett is neki. Mégis mázlija volt, mert így nem lett munkanélküli. Tudta, hogy itt, ezen a helyen, távol az otthonától újra a hasznát veszik majd, csak azzal kapcsolatban voltak kételyei, hogy visszatérhet-e ugyanoda, ahonnan elindult, és amit csak ugródeszkának tartott. Ráadásul
a múlt… az még mindig kísértette.
Számára a Karib-térség többet jelentett fehér homokos strandoknál, szikrázóan kék tengernél, pálmafáknál és a karibi jókedvnél meg a zenénél. Ott volt még a borzongató emlék és a bűntudat, valahányszor a Karib-tengerre gondolt: az, hogy elszalasztott egy lehetőséget.
Persze a betegség sem volt véletlen.
– Ez valami trópusi vírus – ijesztgette az anyja. – Olyan nincs, hogy valaki két héttel a hazaérkezése után tele lesz piros kiütésekkel, köhög, de nincs megfázva…
Ez egy rejtélyes kór. Remélem, nem fertőző. El kell menned a trópusi betegségek osztályára kivizsgáltatni magad.
Amíg még nem késő – aggodalmaskodott, persze Adél tisztában volt vele, hogy mi az igazság. A köhögését, a torokfájását és a rejtélyes bőrpanaszait egyvalami okozta: a tudat, hogy gyáva volt. Nem mert élni a lehetőséggel, amit tálcán kínáltak neki.
Később, az eszével nem hibáztatta magát, mert nem tudta pontosan, hogy mi várt volna rá, ha megragadja azt a lehetőséget – sok mindent hallott a dologról, jót is, de azt is, hogy volt, aki megváltozott utána, egészen más ember lett. Ő pedig elvolt az életében. Ha néha szarul is, de elvolt. Ez volt az ő kis élete, amibe egy szakítás után napfényt és felszabadultságot hozott a hajózás, persze történt vele egy s más, volt kalandja, volt kapcsolata, látta a Karib-tenger összes szigetét, és végül is nem volt rossz dolga. Nem csak a Karib-térséget ismerte meg, mert a hurrikánszezonban átmentek Alaszkába, késő ősszel pedig Hawaii környékén is hajóztak. Utána hazament, kiszállt az egészből, hogy új életet kezdjen, Budapesten. Ehhez is erő kellett, mert érezte, hogy ez az életforma beszippanthatja, és benne ragadhat sok-sok évre, ami egyrészt szuper, másrészt viszont így sok mindent lekésik az életében: normális munkát, ahol reggel nyolctól délután ötig kell dolgozni, egy normális kapcsolatot, amelyben nem tudod előre a kiábrándító véget: azt, hogy csak három hónapig tart az egész, mert a másik hazamegy a régi életébe, és nem fog várni rád, egy normális lakást, ami a tiéd, a hitellel és annak kamataival együtt, és persze a családalapítást.
Adél mindent a hajózásnak köszönhetett, azt is, hogy most valami olyan erővel húzta vissza, hogy képes volt otthagyni Botondot… És sejtette is, hogy mi az, ami visszahúzza: szerette volna megtudni, muszáj volt megtudnia, hogy bepótolható-e az, amit egyszer elszalasztott,
eljuthat-e még arra a helyre, ahová csak kevesen (létezik-e ez a hely egyáltalán? – ez izgatta már évek óta), és tékozló lányként vajon bebocsátást nyerhet-e még oda…
Ám a tényeken ez mit sem változtatott. „Erős” harmincasként újra ott tart, ahol tíz évvel ezelőtt. Persze, nyugtatta magát: ha egyszer ezzel képes volt megalapozni az életét, talán képes lesz másodszorra is. Kap még egy esélyt, van, aki várja őt otthon, ráadásul azt csinálja,
amit végül is szeret. Félre tud tenni annyit a keresetéből, hogy megoldhassa az életét, és visszafizethesse, amivel tartozik. Ennyi az egész. Utána hazatér, és minden folytatódik ott, ahol abbahagyta, azzal a különbséggel, hogy esetleg jobb állása lesz, mint amilyen a korábbi volt, addigra talán véget ér a válság, és jobb munkalehetőségek várják majd, ha nem is otthon, de Golsban mindenképpen. Az osztrák cégnél – mert azért ott is volt állásinterjún – jó benyomást kelthetett, mert azt mondták, ha az angol és a német mellett spanyolul is megtanul rendesen, akkor övé az állás. A hajózás arra is jó, hogy felfrissítse a nyelvtudását, és spanyolból eljusson haladó szintre – ezt induláskor megfogadta –, remélhetőleg Botondnak is segíthet ezzel az egésszel, mert különben nem lenne értelme… De addig még…
Annyi minden van, amit ki kell bírnia, ki kell bírniuk. A fenébe. Igen, megveszi.
Kell most az a táska, majd elteszi a szekrénybe a cuccai közé; kell, muszáj megvennie, magának, hogy ne bolonduljon meg, amiért újra ott tart, ahol huszonöt éves korában.
Még három nap, és újra kezdődik minden, ami egyszer már ugyanitt véget ért.
– Éjrokszélész? – a sötét bőrű, fiatal nő kivillantotta vakító fogsorát, ahogy elnevette magát, hasztalan próbálkozva a nyelvtörő név helyes kiejtésével.
Ő határozatlanul bólintott, de azért lassan, tagolva újra megismételte a nevét.
– Á-rok-szál-lá-si. Árokszállási… Frigyes – most már ő is nevetett. Frigyes, még ezt is ejtse ki a lány, nem elég, hogy a vezetéknevébe beletörött a nyelve?
– Fridzsesz – bólintott a lány, és átadta neki a kulcsot.
Fridzsesz Éjrokszélész elvette a műanyag lapocskát, felliftezett a szobájába és arra gondolt, hogy már megint nem kell senkit felhívnia, hogy megérkezett. Leszámítva persze az anyját. Nem volt kétségbeesett, csak a szíve sajgott még mindig – néhány hónapig kegyetlenül
szenvedett, éjjelente izzadtan, álmatlanul forgolódott, talán még lázas is volt, de remélhetőleg túljut rajta. Most majd egyedül fog boldogulni. Úgyis ezt beszélték meg: addig maradnak együtt, amíg a lány nem talál valakit, akit könnyű szívvel bemutathat a szüleinek, aki feleségül akarja venni, aki gyereket akar tőle. A lány nem tudott tovább várni, huszonkét évesen is úgy érezte, hogy lekésett valamiről, hát még négy évvel később… És minden úgy történt, ahogyan akkor, az első riadt, összebújós, boldog estén megbeszélték.
– Van valaki… aki feleségül venne – mondta a lány.
– Elég hülye célozgatás ez arra, hogy kérjem meg a kezed – felelte Frigyes.
– Nem. Tényleg van valaki…
– Viccelsz?
– Lehet, hogy szerinted elképzelhetetlen, hogy valaki nemcsak az idejét akarja eltölteni velem, hanem feleségül is venne… de ez az igazság.
– …
– Tényleg.
– Te mással találkozgatsz?
– Nem… csak nemrég találkoztam vele.
– Egyszer, és rögtön feleségül akar venni.
– Kétszer. És igen. Gyerekeket is akar.
– Ugye, ez csak vicc?
– Nem vicc.
Nagyon is komolyan mondta a lány. Végül el kellett hinnie neki, hogy nem hülyéskedik.
Persze Frigyes másnap megkérte Petra kezét. Ő, aki soha többé nem akart elköteleződni, akinek az volt a természetes, hogy minden este tiszta, másnapi cuccban buszozik és villamosozik Petrához, táskájában egy fogkefével, mert még a látszatát is kerülni akarták annak, hogy együtt élnek. Petra is kerülni akarta ezt a látszatot: a húga miatt, aki folyton azzal jött, hogy „neked is kéne már egy baba”, a szülei miatt, akik naponta százszor elmondták neki, hogy bezzeg a húga már „tisztes családanya”. És egyelőre Frigyes sem akarta bemutatni
az anyjáéknak Petrát. Mióta Timivel megjárta, elhatározta, hogy csak akkor mutat be a szüleinek bárkit is, ha már „véresen komoly” lesz a kapcsolat, bár fogalma sem volt róla, hogy ez mit is jelent. Tudta, hogy szüksége van a változatosságra, hogy a legnehezebb napjain
ez képes kihúzni a gödörből, tudta, hogy nem köteleződhet el, mert azzal teljesen átengedi az irányítást annak a kényes egyensúlyú kis központnak, ott, az agyában, ami szabályozza a boldogságát, néha meglehetősen önkényesen, időnként teljesen lenullázva a szerotoninszintjét, hogy azután mesterségesen kelljen pótolnia a boldogsághormont, meg hónapokig várnia arra, hogy jobb legyen. Illetve, ha jött egy új lány (a múltban), akkor ez a folyamat lerövidült. Hát ezért sem kötelezhette el magát Petra (vagy bárki más) mellett, bár
az is igaz, hogy amióta együtt járt a lánnyal, nemigen voltak súlyosabb depressziós időszakai.
Tehát végül megkérte Petra kezét, egy nappal azután, hogy a lány bejelentette: találkozgat valakivel. Egy rohadt, átzokogott, átdohányzott éjszaka után. Hajnalra született meg benne a döntés, akkor lett biztos benne, hogy Petrát be kell mutatnia az anyjáéknak, azonnal, és már bánta, hogy éveken át csak sejtelmes félmondatokban beszélt róla otthon.
És a lány nemet mondott.
Persze az ikertestvére, Friderika – Árokszállási Friderika, itt, San Juanban ezzel a névvel is bajban lennének – szerint már elkésett a lánykéréssel. Legalább fél évvel, ha nem többel. Friderika szerint. És Frigyes elhitte neki: gyerekkorukban mindig Friderika volt kétfős
csapatuk szellemi vezére, aztán Frigyes, mint a fiúk általában, későn, de utolérte kreativitásban és minden másban is, és évekig mindent együtt csináltak, a tesója még focizni is járt velük, cserében neki a zeneóráin kellett részt vennie.
Aztán ide jutott a zene miatt.
Persze nem a zene miatt, ezt csak dühében vagy teljes elkeseredésében szokta gondolni. A zene valójában felszabadította. Átsegítette a depressziós időszakokon, amelyek főleg télen nyúltak hosszúra, amikor bejött a sötétség és a hideg, és a tavasz elérhetetlenül messzinek
tetszett. Ilyenkor Frigyes teljesen begubódzott, a zongora volt az egyetlen jó dolog az életében. Aztán megjelent Petra, de ő már nincs. Frigyes Friderika közvetítésével találta meg azt a hangszert, amelynek segítségével ki tudott fejezni bármilyen érzelmet. Bármilyet, kivéve
azt, hogy milyen, ha az embert faképnél hagyják.
Mindegy, úgy érezte, már kezd túljutni rajta, innen, San Juanból távolinak tűnt az egész – hetek teltek el, mire meghozta a döntését, és jelentkezett a cégnél.
– Nem csodálkozik? – kérdezte, amikor meghallgatással egybekötött állásinterjún vett részt Londonban.
– Nem – felelte az idősebb, sovány nő, és új kottát mutatott neki. – Min kéne csodálkoznom?
– Azon, hogy építészmérnökként zongoristának jelentkezem.
– Nem csodálkozunk semmin – nézett rá szenvtelen arccal a nő, és Frigyes játszani kezdett. Arra gondolt, milyen jó dolog, hogy ha egy építészmérnök megunja az életét, simán felcsaphat, mondjuk, bárzongoristának, már ha ugye tud zongorázni. És ő tud. Nem véletlenül
zongorázott otthon naponta két órát. Neki ez volt az edzés, mint másoknak a futás. Ezzel tartotta karban a lelkét, a testét, és azt hitte, a fontos dolgok rendben vannak az életében. Néha-néha már mosolyogni is tudott a pár hónappal korábbi önmagán, bár azért most jóval bizonytalanabb volt, mint bármikor is az elmúlt években. Viszont hajtotta a kalandvágy. Ha már nem nősült meg, akkor most, életében először utazgatni fog, a hobbijából él majd, talán még jobban is, mint a szakmájából, amivel mostanság nem lehet valami fényesen keresni.
Esténként zongorázni fog. Nappal meg, amikor a kikötőben horgonyoz a hajó, talán szeretkezik majd egy jó csajjal valami eldugott szikla mögött a fehér homokban.
Ennél jobban nem is alakulhatnának a dolgai, győzködte magát – kit érdekel ma már Petra? Ez az egész arra volt jó, hogy ráébressze: élhetne máshogy is. Petra nélkül mikor akarta volna otthagyni az irodát?
Soha. A Karib-térségről csak kamaszkorában álmodozott néha, amikor a nagyanyjáéknál látta a vécében a poszteren azt a pálmafát, a kékeszöld tengert és a fehér homokot.
Pearl of the Caribbean, ez lesz a hajója. „Hajója” – hát ez jó.
Belépett a szobába, bedugta a kártyát a kis nyílásba, és azonnal bekapcsolt a klíma. Egészen alacsonyra állította a hőfokot, hogy lehűljön a szoba, és kinézett az ablakon. Rálátott a fürdőruhás strandolóktól nyüzsgő plázsra, a távolban pedig észrevett egy óriási hajót. Elmosolyodott: hamarosan ő is egy ilyenen fog dolgozni; ez kíváncsisággal és izgalommal töltötte el. Ruhástul ledőlt az ágyra, és arra gondolt, hogy meg kéne terveznie a karibi nyaralását. Mert ez a néhány hónap nem munka, hanem nyaralás lesz, ezt már eldöntötte. Kihagyja a sötétséget, a telet, és ha ezt kihagyja, akkor kicselezheti a menetrendszerűen rátörő depressziót is. Délutántól többnyire zenélni fog, de mivel a zongorázás nem kötelesség, hanem szenvedély és hobbi számára, ezért még a munkaóráit is a nyaralás kategóriába sorolja.
Ki kell élveznie minden pillanatát.
A legjobban teljesítő segédpincér. Elképesztő teljesítmény, végig sem kellett dolgoznia az első szezonját, mert előléptették. Persze ki is érdemelte, hiszen már hetek óta alig aludt. Niki, jó voltál, kapta sorra a dicséreteket az üzenőfalán is. A többiek, akiket csak névről ismert,
tudták, hogy mekkora teljesítmény ez. Ráadásul már kezdte felfedezni a magyar csapatot. Ők is tartották benne a lelket, amikor már-már elájult volna – nem a biztatásukkal, hanem a puszta jelenlétükkel. Tudta, hogy majdnem mindenki ott kezdi, ahol ő. Hiába a nyelvtudás,
ha nincs különösebb képesítése az embernek, például nem kozmetikus, masszőr vagy fodrász, nem szakács, zenész és nem is krupié, és persze nem is matróz vagy kapitány, akkor legalulról kell kezdenie. Sajnos a felvételin nem nyújtott olyan kiemelkedő teljesítményt, hogy a recepcióra kerüljön, persze az is igaz, hogy a konyhán sokkal több emberre van szükség. Választhatott: megharcol a Fülöp-szigetekiekkel egy szobalányi állásért, vagy kezdi segédpincérként, ahonnan sokkal gyorsabban továbbléphet – és van is hová.
Már a legelején felkészült rá, hogy nem lesz könnyű.
Hallotta, hogy vannak idegesítő vendégek; hallotta, aztán a saját bőrén meg is tapasztalta, hogy vannak idegbeteg pincérek, hisztis főpincérek, egyik mellett sem könnyű segédpincérnek lenni, rengeteget kell cipelni, mosogatni. Reggel pedig, ha pechje van az embernek – és neki sokszor volt az –, kezdhet a büféétteremben.
Nincs annál kiábrándítóbb napkezdet, mint a büféreggelinél felszolgálni, poharakkal, tányérokkal teli tálcákkal rohangálni, nem vágni pofákat, amikor véletlenül rácsapódik a lengőajtó, és repül a kezéből a tálca, törnek a poharak… Nyomás takarítani, új poharakat szerezni, talpalni reggel hattól tizenegyig, addig, amíg tökéletes rendet nem raktak maguk után. Egyébként is itt sokkal komolyabban veszik a higiéniás szabályok betartását, mint ahogy Niki valaha is képzelte. Ráadásul másnap San Juanban kötnek ki, ahol várhatóan kapnak
egy alapos ellenőrzést a USPH-től, és ha nincs kifogástalan rend, ha nem a helyükön tárolják – tisztán – a dolgokat, ha, ne adj’ isten, állatokat (csótányt, patkányt) találnak az élelmiszerraktárakban, baktériumtenyészetet a konyhában, akkor nagy gáz van. A USPH
hasonló az ÁNTSZ-hez, csak valószínűleg sokkal alaposabban ellenőriznek mindent, és a hibákat, még a legapróbbakat is, sokkal komolyabban büntetik. Niki már tudta: elég néhány hasmenéses megbetegedés a személyzet körében, a nem megfelelő higiéniás körülmények
miatt – és a járvány akár már aznap átterjed a nyílt vízen az utasokra. Annál nagyobb blama nehezen képzelhető el, mint amikor járvány miatt karantént kell bevezetni egy luxushajón. Több ezer utas álomnyaralása esik kútba, és a hajótársaság – illetve biztosító – csillagászati összegű kártérítést fizethet. Rengeteg kaja kerül ilyenkor a szemétbe, iszonyú drága a hajó teljes újrafertőtlenítése, az alkalmazottak újbóli egészségügyi alkalmassági vizsgálata, és a többi… Szóval ezt ők is komolyan vették, még a segédpincérek is – a fejükbe verték, hogy a hasmenés nem vicc, nem lehet vele szórakozni. Olyankor három nap „karantént” rendelnek
el, amit a gyomorrontásos alkalmazott a hajókabinban tölt el. (Ezeket a napokat akkor is ki szokták venni, ha valaki túlhajtotta magát, de olyankor elesik a keresetétől, és kiszúr a kollégáival, szóval csak akkor élnek a lehetőséggel, ha már tényleg halálosan fáradtak, és nem
megy tovább a verkli…) Egyébként a USPH pontokat von le a szabálytalanságokért, és nem kell túl sok hibát feltárni ahhoz, hogy a hatóság leállítsa, kivonja a forgalomból a hajót. A hatóság egyébként nem ellenőrzi havonta a hajókat, nagyjából évi két nagy ellenőrzés jut
minden luxushajóra, de sosem lehet tudni, hogy mikor, melyik kikötőben csapnak le rájuk, úgyhogy állandóan rendet kell tartani.
Nikinek talán azért sikerült ilyen gyorsan leküzdenie az első, de talán legnehezebb akadályokat a segédpincéri pozíciójában, mert volt némi vendéglátó-ipari tapasztalata: egyetemistaként nyaranta pultosként keresett egy kis zsebpénzt, többnyire Siófokon. Ott is gyorsnak kellett lennie, és ha normálisan bánt a vendégekkel, a borravalóból is összejött valamennyi. Most is eljön ez az idő: pincérként már kapcsolatba kerülhet a vendégekkel, és tudta, hogy ezután talán még gyorsabban kapaszkodhat felfelé a ranglétrán. Igaz, lesznek,
akik valószínűleg megutálják ezért a gyors „karrierért”, de a csapatát akkor is erősíteni fogja. Összetartanak, mert együtt majd könnyebb lesz továbblépniük. Tudta, hogy nem ő az egyedüli, akinek nemigen van ideje arra, hogy magára zárja a kétszemélyes, ablaktalan,
szűk kabin ajtaját, és aludjon egy jót. Nikit, mint ahogyan még néhány kollégáját is, hajtotta a versenyszellem, előre akart jutni, minél előrébb, és így nem érezte túl nagy árnak azt a pár álmatlanul töltött éjszakát.
Ebben nagy segítségére volt, hogy tudta, tagja egy csapatnak, akiknek személyes céljaik mellett vannak közös terveik is. Niki büszke volt magára, hogy megtalálta a helyét ebben a csapatban. Tudta, hogy néhány információval segíthetne egy másik magyar lánynak is, mert sokkal könnyebb úgy ébren maradni hosszú éjszakákon és nappalokon át, hogy megtaláltad a célodat, és izgatnak a megoldások, de kizárta volna őt a csoport, ha ezt megteszi.
Niki maga elé képzelte San Juant. Egy kis segítséget persze a cégtől is kapott, így már behajózás előtt láthatta a monitoron a fehér homokos partot, a karibi zenétől lüktető és a jókedvű turistáktól nyüzsgő óvárost, a várat, ahonnan varázslatos kilátás nyílik az egész öbölre.
Niki nem lepődött meg rajta, hogy a hajón mindenki örült, ha San Juanban vehette ki a szabadnapját.
Most először vele is ez fog történni, de hát neki be kell majd szereznie egy csomó dolgot, és teljesítenie kell egy-két feladatot, amivel a csapat tagjai bízták meg.
De addig még vár rá egy megbeszélés és egy nem túl izgalmas délutáni program.
– Van egy sziget a Karib-térségben, ahol egy öregember… mindent tud… és állítólag beavat a titkokba.
– Miféle titokba?
– Hát, hogy hogyan kell úgy élni, hogy ne érezd magad egy… nagy nullának. Hogy boldog légy…
– De én nem érzem magam egy nagy nullának! – pillantott
Julira döbbenten Ákos. – Én nagyon is jól érzem magam a bőrömben.
– Nem szó szerint értettem. Nem arra céloztam, hogy valami baj lenne veled vagy velem, vagy személy szerint bárkivel. Csak ez a világ, érted, amiben élünk… Miért nem örülhetünk nagy dolgoknak? Vagy a kicsiknek, jobban?
– Mi a fene ütött beléd? Boldogtalan vagy velem? Erről van szó, ugye…?
– Dehogyis. Nem, nem erről van szó, egyáltalán nem.
Hol a fenében lennék nélküled…? El sem tudom képzelni
– rázta meg a fejét Juli, és elgondolkodott. – Viszont azt sem tudom, hogyan szedhetnénk össze annyi pénzt, hogy összeházasodhassunk. – Elmélázott, aztán hirtelen támadt egy ötlete. – Mit szólnál egy titkos esküvőhöz?
Ákos elnyomott egy mosolyt. Juli kifejezetten szórakoztató nő volt, ezt szerette benne, a hirtelen váltásait, az ábrándjait, az álmait, és azt, hogy – eddig – inkább pozitívan gondolkodott. Most egy kicsit elcsodálkozott, mert igaz ugyan, hogy nem alakultak a lehető
legjobban a dolgaik, már ami az anyagiakat illeti, ráadásul kizárólag az ő hülyesége miatt, de Julival igenis lehetett élvezni akár egy olcsó kínai vacsorát, vagy egy tévézéssel töltött estét is.
– Miért nem válaszolsz?
– …
– Most majd mindjárt jössz azzal a szokásos, szánalmas férfidumával, hogy az együttélés még jobb is, mint a házasság, minek az a papír, csak elrontja az egészet…
Tudtam, hogy a végén ide jutunk. De végül is jó, hogy legalább most, nyolc év után, kiderült…
– …
– Tetejébe még vigyorogsz is? Kiröhögsz…?
– Imádom, ahogy egyetlen pillanat alatt belehergeled magad a hülyeségeidbe. Nem hiszem el, hogy még a szemed is könnybe lábadt! – mosolygott Ákos.
– Na és – vonta meg a vállát Juli. – Mi közöd hozzá…?
– Szóval mit tud az a karibi öregember? Mi a nagy titok?
– Nem hiszem, hogy érdekel.
– Már miért ne érdekelne…
– Az előbb még röhögtél az álmaimon.
– Nem. Egyáltalán nem az álmaidon röhögtem, hanem azon, hogy egyetlen pillanat alatt képes vagy kitalálni és elhinni valami hülyeséget, és annak megfelelően reagálsz. Mintha csak én mondtam vagy gondoltam volna, nem pedig a te fejedben született volna meg.
– Mire célzol?
– Arra, hogy nem akarlak feleségül venni.
– Szóval nem akarsz.
– Na jó, ezt befejezheted. Ha… hangsúlyozom: ha nem zavar, hogy minden pénzemet, a jövőnkre félretett összes pénzt kölcsönadtam egy barátomnak, aki bebukott vele, szóval, ha ez nem zavar, akkor semmi akadálya.
– Minek?
– Hogyhogy minek? A titkos esküvőnek.
– …
– Ne csodálkozz már ennyire. Nyolc év után oké, főleg akkor, ha senkinek sem kell tudnia róla – vigyorgott a srác. Juli nézte a kedves, borostás arcot, a szarkalábakat a fiú szeme alatt, aztán odavágta hozzá az első keze ügyébe eső párnát. Leginkább azért, hogy Ákos ne lássa meg újra a könnyeket a szemében. Az elmúlt időszakban minden annyira bizonytalanná vált… Amikor kiderült, hogy Ákos bebukta – legalábbis egy időre – azt a pénzt, amiből be akartak szállni egy nagyobb, immár közös lakásba, minden felborult. Persze Juli utólag tudta meg azt is, hogy Ákos kölcsönadta a pénzt a legjobb gyerekkori barátjának, hogy az beindíthassa a vállalkozását, egy kávézót, de hiába kínálta a legjobb olasz kávékat, az üzlet egyelőre csak veszteséget termelt. És sorra nyitották a közelében a kávézóláncokat… Ákos
csak akkor mesélte el Julinak, hogy minden valószínűség szerint a többgenerációs szülői ház eladásából neki jutó összeg, valamint a félretett pénze is elúszott, amikor már tényleg nagy volt a baj. Így vált bizonytalanná a gyerekvállalás („Tudod te, mennyibe kerül egy gyerek
felnevelése?”, „Elképzelted, hogy ebben az egy hálószobás lakásban élnénk hárman?”), amit régóta tervezgettek, és persze az esküvő is kútba esett – legalábbis egy időre. Pedig hogy tervezgették a barátnőivel… hogy akkora buli lesz, mint Ági és Marci esküvőjén, ahová
a nagy baráti kör minden tagja meghívást kapott…
Ám nem csak anyagi problémáik voltak. Julinak már a munkája sem jelentett akkora izgalmat, mint két éve, amikor átvette az üzlet vezetését. Akkor még nemcsak ő csodálta meg a leheletfinom bőrből készült, vékony pántos cipőket, a kesztyűbőrből varrt puha táskákat, hanem voltak vásárlóik, magyarok, külföldiek, akiknek el lehetett mesélni, hogyan készülnek ma is ezek a cipők, kézi munkával, kaptafával, akik értették, hogy miért nagy luxus a téli csikorgó hidegben az ő bőrtáskáikat hordani. Mert a bőrnek sem tesz jót a fagy. Aki meg tudja venni az ilyen márkás táskát, az eredetit, és nem a kínai piacon árult hamisítványt, annak azt értékelnie kell, annak nem árt tudnia, hogy a hideg teleken bizony elcsomagoljuk a táskát finom, puha zacskóba, lehetőleg kitömve a belsejét, és berakjuk a szekrénybe.
És persze a tűző napon sem ajánlott hordani, nem ezzel kell a trópusokra utazni. De manapság legfeljebb japán, koreai és gazdag kínai vevők néztek be az üzletbe – ha benéztek egyáltalán. Megérkezett az új csizmakollekció, gyönyörű, strapabíró bőrből (természetesen nem helyettesítik a hótaposót), csupa szép sarkú, elegáns vonalú darab – és leginkább japán vevők próbálták fel. A magyarok azt mondták, már nincs rá pénzük, vagy akinek van, megveszi inkább valamelyik nyugatabbra eső európai boltban vagy amerikai outletben, olcsóbban.
Julinak nem volt semmi baja a japánokkal, de azért szívesebben beszélgetett a magyar, az olasz, a francia vevőkkel: a bőrökről, a divatos cipősarkakról – és a mindig divatos fazonokról, például a lovaglócsizmákról.
A japánok semmit sem kérdeztek – ha tetszett nekik valami, szó nélkül megvették. A nagy méretek sokszor megmaradtak, ami régebben nemigen fordult elő – de hát a távol-keletieknek többnyire kisebb a lábuk, mint az európaiaknak.
Így maradt az üzletben is unaloműzőnek a netezés, az ábrándozás, a pontgyűjtés a telefonos játékokkal. És akkor rátalált arra a játékra… ami megváltoztatta az életét.
Függő lett, de nem akarta bevallani: amikor Ákos időnként leszúrta, hogy túl sokat lóg a telefonján, tiltakozott, és közben alig várta, hogy újra megnézhesse azt az alkalmazást, az üzeneteit, és dolgozhasson egy kicsit a sikerért, a csapatért. Mert mostanában csak itt volt
része sikerélményben, és persze még valamiben, valami rejtélyesben, izgalmasban, ami egy távoli világba repítheti őt, úgy, hogy közben közelebb kerül önmagához, már ha lehetséges ilyesmi egyáltalán.
– Szóval…?
– Szóval komolyan gondolod? – csodálkozott a fiúra Juli.
– Igen. Ha így is akarod, akkor igen.
– Persze hogy… akarom.
– Akkor… – mormolta Ákos, és beleborzolt a lány hajába. – Leszel a feleségem? Buli nélkül, násznagy nélkül, esküvői ruhaköltemény nélkül?
– És nászút nélkül – bólintott Juli lehunyt szemmel, és Ákos vállára hajtotta a fejét.
– Mindenről azért nem mondunk le.
– Például a szexről.
– De a nászútról sem.
 
A Kiadó engedélyével.