Főkép

Carol McCleary regénye az első pillanattól érdekelt - mutatós borító, szép cím, érdekes fülszöveg, és egy még érdekesebb főszereplő, Nellie Bly. A "száguldó riporternő"-vel Antonio Rodríguez művében, a Chiquitában találkoztam először; lenyűgözött ez a rendkívüli ember, aki a gyári munkássorból küzdötte fel magát a The World riporterévé, ráadásul a 19. században - és nőként. Hihetetlen akaraterővel rombolta le az előtte tornyosuló akadályokat, és minden erejével azon munkálkodott, hogy az elnyomottakon segítsen, például betegként felvetette magát egy elmegyógyintézetbe, ahol hírhedten rosszul bántak az ápoltakkal, leugrott egy hídról, hogy a vízimentők hatékonyságát tesztelje, és persze a legismertebb tette sem hanyagolható el - 72 nap alatt megkerülte a Földet, Jules Verne regénye, a 80 nap alatt a Föld körül apropóján. Egyébként Verne az egyik könyve főhősét Nellie-ről mintázta, amelynek eredeti címe Mrs. Branican, magyarul A Franklin kifut a tengerre címmel jelent meg a lábjegyzet szerint, de a szerző életművében szerepel egy Branicanné asszonyság is, valószínűleg egyazon műről van szó.
 
Nem Nellie az egyetlen nevezetes személy a történetben, ez valóságos legendárium, mintha egy képzeletbeli panoptikumban sétálnánk, korhű díszletek között. Találkozunk többek között Louise Michel-lel, Toulouse-Lautrec-kel, Verlaine-nel, Maupassant-nal, közvetve szóba kerül Van Gogh, és ellátogatunk a párizsi Világkiállításra, ahol heves indulatok tárgya Eiffel tornya. Részben azért imádtam annyira ezt a könyvet, mert a majdani halhatatlanok nagyon is hétköznapi létét mutatja be, amikor Oscar Wilde még csak egy "szalonbölcsész" volt, Lautrec tehetségtelen mázolónak számított, aki ordenáré képeit kávéházak mosdójába akasztotta ki, Pasteur munkáját pedig ellehetetlenítette az orvostársadalom.
 
"Számomra a múlt mindig sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint a jelen... elhatároztam, hogy megépítem saját időgépemet: megírtam ezt a könyvet. Így jutottam vissza abba a korba, mely oly kedves nekem." - a fülszöveg olvastán nem csoda, hogy szimpatikusnak találtam az írónőt, aki csodálatosan teljesítette kitűzött célját. Közelebbről megismerkedünk a már említett Jules Vernével, Oscar Wilde-dal és Louis Pasteurrel - aki többek között a lépfene és a veszettség vakcináját is megalkotta -; csupa zseniális ember, akik együtt erednek két láthatatlan gyilkos nyomába - egyikük védtelen nőket mészárol le brutális módon, a másikuk egy, a szegényeket tizedelő mikroba, amelyet egy párizsi orvos fekete láznak keresztel el. De a nyomozás mellett néhány életrajzi elem is szerepel a történetben, egy röpke pillanatig érintjük a riporternő Mexikóban töltött hat hónapját, a Blackwell’s Island őrültekházát, a The Worldbe való felvételijét stb. – kicsit sajnáltam, hogy ezek a lényeges állomások pár oldalba be lettek sűrítve, megérdemelnének egy-egy önálló regényt.
 
Számomra a szereplők jelentették a könyv fő erősségét, imádtam ezeket a jól megrajzolt karaktereket; a 155 cm magas Nellie harciasságát és talpraesettségét, Jules (fiktív vagy valós) fanyar humorát, Oscar Wilde hatalmas szívét és manírjait; ehhez járult hozzá a korrajz és az olyan tudásmorzsák, mint Vidocq pályafutása, az ujjlenyomatvétel kezdete, a Moulin Rouge korabeli megítélése és a valós elemek bőséges megjelenítése.
 
Képtelen vagyok rosszat mondani erről a regényről, minden betűjét imádtam, az év egyik legjobb olvasmányélménye lesz számomra. Kivételesen örülök, hogy ismét sikerült egy sorozatba belekezdenem, alig várom A gyilkosság illúzióját, és nagyon remélem, hogy Nellie Bly saját könyveit is tényleg megjelentetik. Egyetlen hibaként azt tudom felróni – de ez a kiadónak szól, nem az írónőnek –, hogy egy korrektúra még ráfért volna a kötetre, nagyon sok benne az elgépelés, arról a szarvashibáról nem beszélve, hogy Victor Hugo regényének nem A Notre-Dame-i toronyőr a címe.