Főkép A klasszikus zene fogalma, tartalma a 20. században érdekesen új perspektívákkal gazdagodott: átértékelődött a tonalitás, merőben új (és újra felfedezett) kompozíciós és hangszerelési technikák jelentek meg, illetve népzenék bukkantak fel jól felismerhető körvonalakkal számos zeneszerző műveiben. Amerikában megjelent egy új, formálódó zenei műfaj, a jazz, mely már indulásától kezdve az 1900-as évektől befolyásolta az európai zeneszerzőket, impulzusokat, és egyéni eszközöket adott az alkotáshoz. Az európai gyökerekkel is rendelkező ragtime melodikája és harmonizációja, a néger hangszeres zene, a megjelenő első hangszeres jazz-együttesek, Debussy (Children’s Corner) és Stravinsky (Ragtime, Ebony Concerto) zenéi is ezt bizonyítják. Az európai és amerikai zeneszerzők újítók voltak a maguk korában, s mindegyikük megküzdött a zenei szemléletüket tükröző műveikért; gondoljunk csak Stravinsky, Schönberg vagy Bartók műveinek zajos ősbemutatóira.  Alapvetően leszögezhetjük, hogy a jazz és a 20. századi zene kölcsönösen termékenyítőleg élték ezerágú, szimbiotikus életüket. S élik mindezt a mai napig is.
 
Talán furcsának tűnik az iménti bevezető Chick Corea The Continents Concerto for Jazz Quintet & Chamber Orchestra című, a Deutsche Grammophon gondozásában 2012-ben megjelentetett dupla albuma elé, de a lemez anyagának megértéséhez szükség van némi kitérőre e zenei területeken.
 
Miles Davis ma már legendás – a free jazztől a fúziós jazz felé ívelő – zenei anyagait tartalmazó lemezein (Bitches Brew, Circle In The Round, Directions, Big Fun stb.) az 1970-es években Herbie Hancock, Billy Cobham, John Mc Laughlin, Keith Jarrett, Wayne Shorter és számos más jazz világklasszis mellett Chick Corea (szül.: Armando Anthony Corea) is közreműködött. Ez a Davis-féle alkotómunka olyan zenei forrasztótégelye, közös fóruma volt ezeknek a zenei együttműködéseknek, mely mindent és mindenkit inspirált. Davis az említett években együtt dolgozott Gil Evans hangszerelővel, akinek egyik fő törekvése volt a jazz és a kompozíciós – klasszikus zenei hangszereket is alkalmazó – jazz-nagyzenekari hangzás összeolvasztása. Bizonyos, hogy Corea is fogékony volt ezekre a zenei elképzelésekre. A Return To Forever zenekara után a Chick Corea Electric Band számos lemezén már saját, jól felismerhető zenei világával is tett lépéseket ennek fejlesztésére.
 
Corea elsődleges jazz irányultsága mellett az európai klasszikus és 19–20. századi szerzők műveit is ismeri és játssza. Skrjabin, Debussy és Bartók zenéje pedig szinte kitapintható annak a zenei világnak a felépítésében, melyet Corea a magáénak vall. Évtizedekkel ezelőtt Hancock és Corea közösen eljátszották Bartók: Ostinato című művének kétzongorás verzióját. Bartók zenéjének egyik alkotóeleme, a tengely-rendszer – melyről Lendvai Ernő több könyvet is írt – a modern jazz elméletére és gyakorlatára is óriási hatást tett. A Chick Corea Electric Band Inside Out (1990) címmel megjelent lemeze anyagának belső borítóján is külön köszönetet mond Bartók Béla inspirációjáért a szerző. A lemez anyagát megjelentették partitúra formájában is, ami szinte mellőzi az akkordok kiírását, meg- és leírt szólamokat játszik az elektromos gitár, szaxofon és a basszus. Az improvizációk aránya jelentősen lecsökkent a daraboknál, s Corea elsősorban a kompozíciós anyagra koncentrált. A bartóki hangzásvilágra jellemző kvart- és kvintakkordok használata, valamint Corea egyéni dallamvilágának hangszeres szólamvezetései mind a fúziós jazz-rocknál szokatlan zenei megoldások.
 
A The Continents alcíme – Concerto for Jazz Quintet & Chamber Orchestra – a klasszikus zenei értelemben vett Corelli- vagy Vivaldi-féle concerto műfajától távol esik, és inkább a 20. századi, már említett Stravinsky-féle versenymű-ideálra utal. Az első lemezen szereplő The Continents (Africa, Europe, Australia, America, Asia, Antarctica) egy kompakt, egységes jazz kvintet és egy klasszikus zenekar közös concerto-játéka. Corea szigorúan szervezett, megírt hangszeres kompozíciói hangzanak el. Egyensúlyt, arányokat vehetünk észre a Chick Corea (zongora), Tim Garland (szaxofon, basszus-klarinét, fuvola), Hans Glawischnig (nagybőgő), Marcus Gilmore (dob), Steve Davis (harsona) felállású kvintet és a Steven Mercurio (karmester) vezényelte kamara-zenekar játékában.
 
A második, Europe tétel Ibériát is idézi karaktereivel, jellegzetes ritmusaival. A kamarazenei részekben akár Maurice Ravel és Manuel De Falla művészetének ihletését is érezhetjük, vagy Corea egyik leghíresebb jazz standard kompozíciója, a „Spain” legújabb átváltozását. A kvintet szabad teret, lüktetést ad, míg a hegedűk, brácsák, fafúvósok színeznek, alapoznak a zongora perkusszív játéka alá. Chick Corea – aki a 70-es években az elektromos zongora és szintetizátorok megannyi hangszínével dolgozott – ezen az albumon is remekel a hangszeres felrakásokkal. Meggyőző hangszerelésekkel dúsította a hangzást.
 
Az America témájában lépcsőzetesen fejlesztve lépteti be a fúvós és vonós hangszereket. Formálja a dallamokat, s előkészíti a zongora belépésére, zenei fonalvezetésére a zenei áramlást. A GRP Big Band hangfelvételei – ahol szintén megfordult a teljes Chick Corea Elektric Band – Dave Grusin hangszerelő fantáziáját is dicsérték a kiemelkedő előadói gárda mellett. Attraktív, kreatív, modern elgondolások ott is voltak, s itt ezen a Corea lemezen is vannak szép számmal. Néhol már-már bigband-hangzást is hallhatunk, de egy biztos, bárhonnan is táplálkozik Chick Corea cross-over concerto műve – Ellington, Evans, Davis, De Falla, Debussy vagy Bartók művészetéből – a The Continents hallgatnivaló, egyéni. Ez maga Chick.
   
A zongora szögletes futamaival és a hegedűk concerto-jellegű válaszaival indul az Antarctica tétel, melyhez a fúvósok kánonszerű belépéseivel mintha Aaron Copland zenéje is megidéződne disszonáns akkordjaival, harmóniáival. Remek a tétel basszus-klarinét szólója, jól illik a témához. Nem hagyományos jazz szólót, hanem szinte free-jazz improvizációt hallunk. Corea szinte megidézi a negyven évvel korábbi Circle akusztikus free együttesét (Dave Holland, Barry Altschull, Anthony Braxton).
 
Az album második lemezén a Duke Ellington bigband zongoristájának, Billy Strayhorn-nak „Lotus Blossom” című kompozíciója mellett két másik jazz örökzöld, a „Blue Bossa” és a „Just Friends”szerepel. Természetesen a témák Corea egyéni hangzásvilágával, elképzeléseivel szólalnak meg. Jellegzetes modern jazz szólókat hallunk, standard hangzással. A második lemezen megemlítendő a „Solo Continuum” tizenegy szólózongorás karakter felvétele.
 
Talán érdemes itt is megemlíteni, hogy Corea már a Children’s Songs (1984) egyéni szabad zongora kompozícióival kilépett a hagyományos 4/4-es jazz standard világból. Az akkor kiadott húsz, viszonylag egyszerűbb darab nem technikát, hanem karaktereket próbált mutatni. S most, harminc évvel később a „Solo Continuum” már a szabad alkotó zenéje, magába szívta, összegezte a 19–20. századot, Schönbergtől Webernig, Debussytől Bartókig, Thelonious Monktól Chick Coreáig. Érdekes hangok, érzetek, hangszínek, ötletek futnak végig sorjában a fekete-fehér billentyűkön. A zongorista játéka uralja és kihasználja a hangszer teljes hangterjedelmét. Nagyon színesek ezek a nagyrészt 1-2 perc időtartamú rögtönzött darabok. Alapvetően a tonalitás határán billegő darabokról van szó. Inkább tonális centrumokat, mint hangnemeket vélhetünk felfedezni. A „Continuum 1310”áll a legközelebb a második bécsi iskola, Schönberg vagy Webern darabjaihoz, de ők sokkal takarékosabban bántak a hangokkal. Corea atonális cluster-akkordokat fűz sorba. Akinek ismerős az ilyen fajta stílusgyakorlat, az tudja, mennyire nem könnyű a szabad improvizációnál kibújni az állandó zenei világból, s felidézni egy-egy zenei rendszert, mint volt pl. a Schönberg-féle tizenkét fokú komponálás. Zongoristák mellett a mindenevő jazzrajongóknak is érdemes leülni és meghallgatni ezeket a felvételeket, hiszen növelheti a zenei térlátásukat. Van a 4/4-es lüktetésű swingen kívül is élet, s nem is akármilyen. A jazzre általában jellemző, hogy nyitott és befogadó művészeti ág. S ahogy a bevezetőben írtuk, a 20. századi szerzők (Debussy, Stravinsky, Hindemith) befogadták, elemezték, ízlelgették a jazz alapjait, eszköztárát; itt a fényes bizonyíték, hogy a jazz nagyjai, Wayne Shorter, Herbie Hancock és Chick Corea értő zenei füllel fordulnak az európai klasszikus és klasszikussá vált kortárs zenék felé. Ők napjaink élő jazz óriásai.
 
A Deutsche Grammophon által kiadott hangfelvételek helyszíne a Manhattan Center Studios NYC volt, s mint a kísérőfüzet felsorolásában olvashatjuk, szépszámú stáb dolgozott a project létrejöttén. Chick Corea – aki számára az improvizáció, a komponálás és a stúdiómunka komplex és kreatív élmény is – ebben írja, hogy egyik nagy álma valósult meg a mű megírásával és a felvétel elkészítésével, mely az előadóknak is közös örömet jelentett a próbák és a hangrögzítés alatt. A modern jazz egyik meghatározó jazz-zongoristája, zeneszerzője és hangszerelője Corea, s érdemes minden felvételét egy hozzá hasonlóan kreatív hozzáállással hallgatni. Az összes közreműködő zenész teljesítménye kiemelkedő, legyen az a jazz-kvintet vagy klasszikus zenei hangszeres előadó, s ez fölöslegessé teszi, hogy bármelyiküket külön kiemeljük. A hangfelvétel magas minősége pedig hozzájárul ahhoz a zenei élményhez, hogy belássuk, egy 21. századi jazz kompozíció milyen sokrétű zenei rétegeket, eszközöket fog össze ebben a kulturális kavalkádban. Ott, ahol már tiszta és egynemű zenei világot nem érdemes keresni. De talán itt és most ebben épp ez a jó.