Beszámoló: Evanescence – PeCsa Music Hall, 2012. június 18.

Hosszú éveket kellett várni arra, hogy végre eljusson hozzánk az arkansas-i Little Rockból indult Evanescence. A Fallen elsöprő, földcsuszamlásszerű sikerét és az alapító Ben Moody távozását követő két, a kritika által halványabbnak ítélt próbálkozás után néhányan le is írták már a zenekart. De nem a rajongóik, akik ezúttal egészen furcsa tömeget alkottak, és sokakból ki sem néztem volna, hogy efféle zenéket hallgat. Így aztán Amy Lee-nek és zenekarának kétszeresen is oka volt arra, hogy emlékezetes estével hálálja meg közönsége hűségét annak ellenére is, hogy a színpadépítők beszámolója szerint az együttes nagyjából egyórányi késéssel érkezett, Amy pedig sokáig kifejezetten morcos hangulatban volt – talán épp emiatt. Vagy a feszített tempótól kikészülve, hiszen 17-én még Prágában koncerteztek, és szünnap nélkül érkeztek hozzánk, hogy bizonyítsák: továbbra is meghatározó szereplői a femme metal világának.
 
Előbb persze következett a magyar vendégzenekar, az Idoru. Az idén, legújabb nagylemezükért Fonogram-díjjal jutalmazott csapat kétségtelenül ügyes zenészekből áll, főleg hangszeres fronton, és erőteljes, főképp a hard core-ból merítő zenéjükkel tekintélyes követői gárdát tudhatnak maguk mögött. Most is meglepően sokan tombolták végig a valamivel hosszabb, mint félórás blokkot; a nagy számú külföldi jegyvásárlón kívül szinte mindenki ott tolongott a színpad előtt, hogy kölcsönösen lelkesítsék egymást a cyberpunkos nevű ötös fogattal. Máskor, más körülmények között is szívesen megnézném őket (és erre valószínűleg lesz is még alkalmam), hiszen ugyan kiadóhoz kötődni nem akarnak, a már említett kategóriagyőzelem kétségtelenül megérdemelten lett az övék.
 
Ugyanakkor bármennyire kellemetlen is ilyesmit leírnom, már az Evanescence első száma alatt kiderült, hogy – nyilván a nagyobb tapasztalatnak, és persze az amerikaiak szórakoztatóipari profizmusának betudhatóan – a két előadó közel sincs egy súlycsoportban. Azt, hogy Amy Lee együttesének megszólalása anélkül tűnt cédészintűnek, hogy szinte mindvégig nélkülözték az előre rögzített bejátszásokat – amire még visszatérek –, elsőre triviálisnak és szinte elvárhatónak mondható, ugyanakkor számtalanszor megtapasztaltam már, hogy a zenéjükbe szimfonikus elemeket építő formációk hangzása túltelítődik, és ezért sokszor szétesik a koncerteken. Itt azonban szó sem volt elektronikával felturbózott operametalról vagy mindenféle akusztikus hangszerekkel kiegészített filmzeneiségről – amit hallhattunk, alapvetően földbe döngölően kemény metal volt a javából, legfeljebb a női ének adott sajátos színezetet az egésznek.
 
Igen, persze betolták a koncertzongorát a fő blokkban és a ráadásban is, amivel egyrészt sokkal változatosabbnak hatott a program, mivel a döngölés önmagában kissé monotonná tud válni egy idő után, másrészt pedig ezáltal is megtapasztalhattuk, mennyire fantasztikusan, fenomenálisan jó zenész Amy Lee, aki gyakorlatilag hibátlanul, gyönyörűen énekelte végig a (sajnos roppant rövidnek érzett) másfél órás műsort. És mindezt a benti rekkenő hőség ellenére elképesztő energiával tette, igaz egyszer egy egész palack vizet magára öntött, hogy kibírja a fullasztó meleget. Hasonlítgatni értelmetlen lenne; azt hiszem elég annyit megállapítanom, hogy Amy a közé a legfeljebb féltucatnyi énekesnő közé tartozik, akiket képtelenség lenne felülmúlni a saját műfajában, és a tökély elképesztően magas csúcsait képviselik.
 
És micsoda zenészekkel érkezett! Terry Balsamóról ugyebár köztudott, hogy már a második albumtól Amy szerzőtársa, és ugyan betegségének betudhatóan (a headbangelés miatt egyszer vérrög alakult ki egyik nyaki erében, ami stroke-ot eredményezett) szinte egy helyben állva, majdhogynem mozdulatlanul játszotta végig a koncertet, gitárjátékával rengeteget hozzáadott a számokhoz. Tim McCord amolyan flegma ficsúrként pengette a basszusgitárt, de ez a póz kifejezetten jól állt neki, és talán mondanom sem kell, hogy hangszere avatott mestere, míg Troy McLawhorn ugyanilyen hatásosan ritmusozott. Megdöbbentő volt látni viszont, hogy amikor a két gitár párhuzamos futamokat játszott, a metal zenekaroktól megszokott, látványos egymás oldalán tercelgetés helyett Balsamo és McLawhorn a színpad két oldalán, magukban, jószerével a háttérbe húzódva pengették gitárjaikat. Az abszolút visszafogottság persze csak látszat volt, hiszen nem lehetett nem észrevenni jelenlétüket, a show-t mégis teljességgel átengedték Amynek.
 
Nem szabad – nem is lehetne – megfeledkezni Will Huntról sem, aki sok más banda mellett a Static-X-ben és a Black Label Societyban is dobolt már, és minden kétséget kizáróan kimagaslóan tehetséges és képzett muzsikus. Ez leginkább a harmadik albumról származó „Sick”-ben mutatkozott meg, amiben Hunt a kérlelhetetlenül kemény, ugyanakkor káprázatosan variált témáktól a finom, szinte csak cintányérokat használó motívumokig eljutott. Ugyanennyire lenyűgözőnek éreztem Hunt páratlan játékát az első nagylemez záródalaként megismert „Whisper”-ben is, melynek különleges, a koncertek egyszeriségét éreztető karakterét nem kis részben pont az ő dobolása adta meg.
 
Itt kell visszatérnem a buli határozottan élőzenei jellegére. Ahelyett, hogy például a „Whisper”-ben bejátszották volna a szimfonikus és kórusszólamokat, mindent a hangszeresek oldottak meg, és egyáltalán nem volt hiányérzetünk, sőt. Az ebbe a műfajba sorolható, általam eddig hallott zenekarok egyike sem ódzkodik a gépzenét keverni a helyben születővel, az Evanescence viszont legalább kilencven százalékban élőben szólaltatta meg a számait. Még a „Bring Me to Life” férfiszólamát sem énekelte be senki – azaz a közönség első sorai besegítettek (ahogy több más dalban is), de kísérletet sem tett arra a zenekar, hogy pontosan ugyanazt adja elő, amit a lemezeken hallhatunk. És ez így jó, így helyes, így idézi a rock legdicsőbb napjait, amikor minden koncert utánozhatatlan és egyedi élmény volt. Az Evanescence első budapesti fellépését is pontosan ez emelte más együtteseké fölé, hiszen hiába őrzünk róla emlékeket, egyszerűen ott kellett lenni, hogy a maguk megismételhetetlenségében megéljük a dolgokat.
 
Hosszú éveket kellett várni arra, hogy végre eljusson hozzánk az Evanescence, de fényük láthatóan semmit sem kopott, és a három lemez dalai tökéletes harmóniában megfértek egymás mellett. A Fallen slágerei talán kicsit hatásosabbnak bizonyultak a többinél, alapvetően mégis egységesnek érződött a teljes zenei anyag. A lényeg mégis az, hogy valahogy ilyesminek képzelek el egy ideális koncertet, ahol a zene, a fények, a hangosítás, minden egyetlen célt szolgál: a közönség maximális kiszolgálását. Bárcsak évente részem lehetne ehhez hasonló élményben, de a hangulatból ítélve Amy Lee-nek sem lesz ellenére a visszatérés. És a következő alkalommal talán egy nagyobb helyen, még nagyobb létszámú közönség előtt bizonyíthatják, hogy ennél többet egy női énekessel felálló metal zenekarnak aligha lehetne nyújtania egy koncerten.
 
A koncert képei
 
Fotó: Koós Attila