Főkép A Figaro házassága (1786) a Don Giovanni (1787) és A varázsfuvola (1791) mellett egyértelműen Mozart három legismertebb és legkedveltebb dalszínházi műve közé tartozik. Olyannyira, hogy szinte megemlíteni sem érdemes a vele kapcsolatos, jószerével az általános műveltség részét képező tényeket. Például azt, hogy az opera alapjául szolgáló színdarabot ugyanaz a Pierre Beaumarchais írta, akinek A sevillai borbély című művét Mozart korában Giovanni Paisello, később pedig Gioachino Rossini vitte sikerre az operaszínpadokon. Vagy azt, hogy az eredeti művet oly rendkívüli politikai érzékkel húzta meg és dolgozta át a szövegkönyv elkészítője, Lorenzo Da Ponte, hogy a színházakban arisztokráciaellenessége miatt betiltott komédia bemutatására végül engedélyt kaphattak a császártól. Vagy hogy a mű a Pergolesi-féle vígoperai hagyományok továbbéltetője és továbbgondolása.
 
Mindezek után érthető, hogy komoly felelősséggel jár jelentősebb dalszínházakban előadni vagy hanglemezre rögzíteni ezt az operát, már csak ezért is, mert a rengeteg kiváló felvétel és élő interpretáció eleve összehasonlításra ösztönzi a hallgatót. Ráadásul a Figaro házassága magától értetődően mind a „hagyományos” felfogás, mind a korhű hangszereket preferáló, autentikusságra törekvő zenekarok és dirigensek egyik kedvelt darabja. Daniel Barenboim számára, aki főképp a kiemelkedő romantikus komponisták műveinek tolmácsolójaként ismert, némileg stílusidegen Mozart művészete, értelmezése ennek ellenére a darab számos fontos elemére ráirányítja a figyelmet.
 
Rögtön a nyitányban kiderül, hogy a neves karmester az erőteljes zenekari hangzást keveri a rokokó jellegű, finomkodó díszítésekkel, aminek eredményeképp csaknem szimfónia-tételnek beillő szenvedélyességgel szólal meg a kezdő „Sinfonia”. Az 1780-as évek közepén Mozart meglehetősen ritkán komponált már szimfóniákat, ehelyett a kamarazenére, a versenyművekre, és mindenekelőtt az operára összpontosított, a haydni szimmetriák és érzelemgazdagság azonban áthatja a fő témákat megelőlegező zenekari megnyilatkozást, és ez különös erőt kölcsönöz a nyitánynak, amit még tovább fokoz a lendületes és heves, mégsem bombasztikus előadásmód. Az album egyik nagy erénye éppen az, hogy a csembalóval ízlésesen kísért recitativóktól eltekintve mindvégig hasonló felfogásban támogatják a szólistákat a hangszeresek.
 
A felvétel igazi értékének, úgy vélem, mégis a korrekttől az egészen nagyszerűig terjedő énekesi teljesítmények számítanak. Közülük is kiemelkedik John Tomlinson Figarója, amely bármelyik ismert énekes felvételével eséllyel felveheti a versenyt, a legtöbbnél pedig egyenesen messze jobb. Hallgassuk csak meg Figaro és Susanna duettinóját az első felvonásban (CD 1: 4), és megértjük, mire gondolok. Persze mindez ízlés kérdése, és előfordulhat, hogy Tomlinson jellemformálásából egyesek hiányolni fogják a drámaiságot, a túljátszást, de a tiszta, tökéletesen intonált hangok talán mégiscsak jobban illenek a főszereplő karakteréhez.
 
Az ellenben aligha vitatható, hogy Cecilai Bartoli kifejezetten remekel Cherubino szerepében. A híres „Voi che sapete…” kezdetű áriában (CD 1: 24) minden hang, minden hajlítás, minden árnyalat tökéletesen a helyére kerül. Ritka eset, hogy egy énekes hangja és előadói stílusa ennyire jól beazonosítható, mint Bartolié, ráadásul Mozart mintha csak az ő hangjára írta volna meg a szerepet.
 
Ugyanitt megcsodálhatjuk azt a zsenialitást is, ahogyan a komponista abszolút biztos kézzel kezeli a zenekar színeit, és egy-egy dallamhoz vagy motívumhoz mindig sikerül kiválasztania a legodaillőbb instrumentumot és megszólaltatási metódust Ennél már csak az a mód lenyűgözőbb, ahogyan a második felvonás záró jelenetében (CD 2: 7), a híres septetben fokozza Mozart a feszültséget. Ily sok szólammal őelőtte senki sem mert dolgozni – leszámítva persze a késő reneszánsz szerzőket, ők azonban nem az operaszínpadon próbálkoztak a szinte lehetetlennel, és egészen más hatásokra is kellett törekedniük.
 
Összességében Mozart lángelméjéhez méltó felvételt hallhatunk a lemezen, melynek John Eliot Gardiner és Nikolaus Harnoncourt Figarói mellett ott a helye minden komolyabb gyűjteményben.
 
Előadók:
Andreas Schmidt – bariton (Il Conte di Almaviva)
Lella Cuberli – szoprán (La Contessa di Almaviva)
Joan Rodgers – szoprán (Susanna)
John Tomlinson – basszus (Figaro)
Cecilia Bartoli – mezzoszoprán (Cherubino)
Phyllis Pancella – mezzoszoprán (Marcellina)
Günter von Kannen – bariton (Bartolo)
Graham Clark – tenor (Basilio)
Richard Brunner – tenor (Don Curzio)
Hilde Leiland – szoprán (Barbarina)
Peter Rose – basszus (Antonio)
 
RIAS Kammerchor
Marcus Creed – kórusvezető
 
Richard Amner – csembaló
 
Berliner Philharmoniker
Daniel Barenboim – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
Le nozze di Figaro, Comedia per musica in quattro atti, KV492
CD 1
1. Sinfonia
2-20. Atto primo
21-27. Atto secondo (Scena I – Scena II)
 
CD 2
1-7. Atto secondo (Scena III – Scena XI)
8-18. Atto terzo (Scena I – Scena VIII)
 
CD 3
1-7. Atto terzo (Scena IX – Scena XIV)
8-21. Atto quarto