Főkép Inés tökéletes életet él – negyvenes, csinos nő, sikeres és vonzó férjjel, szép házzal Buenos Aires előkelő negyedében, korából fakadóan hisztis, de azért jól sikerült kamaszlánnyal. És ő mindent meg is tesz ezért a tökéletes életért – igazi született feleség, a fényesre suvickolt látszat nagymestere. Aki odáig suvickolja a látszatot, amíg már maga is elhiszi, hogy az a valóság – hogy aztán amikor repedés keletkezik gondosan felépített „látszatvalóságán”, egy pillanat alatt hulljon darabjaira, és forduljon ki önmagából.
 
Egy elrejtett szerelmes üzenettel kezdődik minden – amikor Inés megtalálja Ernesto papírjai közt a giccses rúzzsal rajzolt szívet, követni kezdi férjét, hogy kiderítse, ki a másik nő. Azonban amikor fény derül „Szívecskéd” kilétére, már újabb problémával kell szembenéznie: férje egy véletlen baleset folytán megölte a riválist. Mit is tehet ilyenkor egy tökéletes feleség? Mindent elkövet azért, hogy a család makulátlan életén ne essen folt – nyomokat tüntet el, bizonyítékokat gyűjt, terveket készít. És mélységesen fel van háborodva, amiért a férje egy tehetetlen balek, aki nem képes helyén kezelni egy véletlen gyilkosságot – hisz a család és a látszat mindenek előtt, úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna.
 
Aztán, amikor újabb üzenetek kerülnek elő, újabb gyanús események történnek, és a férj egyre furcsábban viselkedik, felmerül, hogy tán nem „Szívecskéd” volt az első, tán nem is az utolsó. Lehet, hogy ez a címlapra való családi élet csupa hazugság? Lehet, hogy Ernesto nem is annyira tehetetlen balek, mint inkább csalfa szemétláda? Lehet, hogy Inés egész élete összeomlik? Vajon meddig menne el egy, a családjáért mindent feladó nő, hogy megőrizze – saját maga előtt is, sőt, talán elsősorban saját maga előtt – a látszatot?
 
Ám az is lehet, hogy mégsem azzal a szerelmes üzenettel kezdődött… Hanem már évekkel-évtizedekkel korábban, amikor Inés bevallottan ősi női trükkökhöz folyamodva elvetette magát egy férfival, akit belekényszerített a tökéletes kertvárosi családi létbe, és az évek során szép lassan elfeledkezett arról, hogy a férj is egy élő-érző emberi lény. Mint ahogy azt sem vette észre soha, hogy a lánya, a „hálátlan kamasz, aki mindent megkap, mégis elviselhetetlen”, szép lassan egy olyan csapdába csúszott, amiből nem tud kikeveredni, és élete legválságosabb időszakát éli. Nem vette észre, mert azzal volt elfoglalva, hogy őrizze a látszatot – ami az ő értelmezésében úgy hangzik, hogy mindig a családjáért élt, mindenről lemondott a kedvükért, csak az ő boldogságukat tartotta szem előtt.
 
Inés a legönzőbb, legkorlátoltabb, leginkább önáltató nők végletekig sarkított, ám találó megtestesítője: el akarja hitetni velünk, hogy feláldozta magát a családjáért, valójában azonban őket áldozta fel a saját illúziói kedvéért. „Egyszer az életben magamra kell gondolnom” – hangzik el a történet végpontja előtt, amikor Inés végső kétségbeesésében elhatározza, hogy mindent feldúl, és mindenki életét tönkreteszi, aki ebbe a szerencsétlen ügybe keveredett. Ez a hazug, hatásvadász mondat a kisregény kulcsa – ez a nő tényleg elhiszi, hogy ő a férje és a körülmények áldozata.
 
Claudia Pinerio mesteri módon visz le bennünket ennek az önáltatásba feledkezett nőnek az elméjébe: hagyjuk magunkat megvezetni, vele gondolkodunk, vele tervezzük a férj tette nyomainak eltüntetését, vele háborodunk fel a megcsaláson – aztán fokozatosan távolodunk el tőle, nézzük teljes értetlenséggel a vakságát, és gyűlöljük meg a végére. Leginkább azért, amit a lányával (nem) tesz. Azért, mert vak, olyan szélsőségesen vak, amiről el sem hinnénk, hogy ember lehet – pedig az élet újra meg újra bebizonyítja, hogy igen. És mert mindeme vakság mögött a legtökéletesebben felépített önzés rejlik.
 
Olyan indulatokat váltott ki belőlem ez a kisregény, amilyeneket ritkán szoktak könyvek – jó részüket még csak nem is említettem, mert nem szeretném teljesen lerántani a leplet a legfontosabb rétegéről. Nem egyszerű és nem kellemes olvasmány – ugyan rövid, nyelvezete könnyed (bár trükkös: Inés monológját párbeszédek és kriminológiai szakszövegek szakítják meg, ezek összességéből bontakozik ki a tulajdonképpeni „történet”); mégis sűrűnek és fojtogatónak érezzük emiatt a koncentrált képmutatás miatt. Hagy maga után bőven gondolkodni valót, és szeretnénk, nagyon-nagyon szeretnénk azt hinni, hogy ilyen életek, ilyen emberek valójában nincsenek – pedig valószínűleg több Inés vesz körül minket, mint gondolnánk.