FőképFülszöveg:
Háromezer embert ragadtak el egyszerre a Föld különböző pontjairól. Köztük van Attila, a félénk budapesti kamasz fiú, Jurij Vitkov, a magabiztos orosz vállalkozó és annak lánya, a tízéves Aurora is. Háromezer ember, akik most egy élő űrhajó belsejében utaznak, és minden pillanatban egyre távolabb kerülnek a Földtől. Nyomasztó körülmények között élnek összezsúfolódva, erkölcsök nélküli, öntörvényű közösségbe szerveződve anélkül, hogy tudnák, miért kerültek ide, hova tartanak, és milyen sorsot szántak nekik elrablóik. Hamarosan egy számukra felfoghatatlan, idegen világba érkeznek, ahol az evolúció egészen más utat választott magának, és az érkezésük fajok és kultúrák százainak életét dúlja fel. Attila, Jurij és a többiek előtt csak a túlélés lebeg, de előbb-utóbb szembe kell nézniük egy sokkal fontosabb kérdéssel. Vajon sikerül-e megőrizniük az emberi mivoltukat?

Részlet a regényből:
1. ÓVATLAN ÁRTATLANOK
„Az ártatlanok óvatlanul mozognak.”
(Frank Herbert: Dűne gyermekei)

ATTILA

Attila az ablak előtt gubbasztva nem érzékelte sem a sebességet, sem az időt. Egy-egy csillag nagy ritkán kiaraszolt a látóteréből, de többségük mozdulatlanul, az időn kívüliség érzetét keltve, kékes árnyalatban ragyogott. Attila találomra kiválasztott magának egyet közülük, és arra gondolt, hogy talán az a Nap, valahol pedig ott kering körülötte a Föld. Az otthon, amitől hetek óta távolodtak.
Kutyasétáltatás közben szakították ki az életéből. Budapest és a Szabadság tér fakó és nyirkos parkja helyett egyszer csak Hubával együtt itt találta magát ebben a gigászi csarnokban, de akkor még azt sem tudta, hogy hol van az itt. Huba ijedt csaholása elveszett az üvöltöző emberek és dudáló autók hangzavarában. Attila kétségbeesetten szorongatta a pórázt, majd a sokkból felocsúdva előkapta mobilját, és anyáékat próbálta hívni, de a vonal ki sem csengett. Nem volt térerő, még a segélyhívások sem működtek.
Emlékezett rá, hogy a súlyát eleinte természetellenesen könnyűnek érezte, és hogy odarohant a csarnok egyik ovális ablakához, ami előtt már többtucatnyi felnőtt tömörült. A hajszálerekkel átszőtt hártyán át a Föld félig ragyogó, félig sötétbe burkolózó arca úgy nézett vissza rájuk, mintha bűnbánóan éppen hátat akarna fordítani nekik.
Néhány perccel később aztán a Föld zsugorodni kezdett, lassan apró fényponttá töpörödött, és nemsokára eltűnt a szemük elől, a Nap pedig egy lett a többi csillag közül. Egyesek szerint egy ilyen elképesztő mértékű gyorsulásban azonnal meg kellett volna halniuk, mások szerint meg is haltak, és ez itt valójában a pokol egyik bugyra.
Azóta sem tudták, mi történik velük, kik és hová viszik őket, és egyáltalán miért vannak itt, ezen az ismeretlen űrjárművön, de háromhétnyi utazás után a kérdések is fakulni kezdtek. Csak a rémület és a bizonytalanság maradt.
Attila szakadt hátizsákjában őrzött kacatjai közül előhúzta régi mp3-lejátszóját, szertartásos mozdulattal letekerte a fülhallgató fehér zsinórját, végigfuttatta rajta hüvelyk- és mutatóujját, és kisimította a csavarodást. A kagylókat behelyezte a fülébe, és bekapcsolta a lejátszót.
Az összekarcolt kijelző életre kelt. Attila az akkumulátor ikonjára pillantott: a töltésjelző sáv már a harmadára csökkent. Mozdulatai ettől felgyorsultak, belépett a könyvtármenübe, és sebesen keresgélni kezdett a zeneszámok között. Ma csak két szám meghallgatását engedélyezte magának, a Rammsteintől a Muttert és Zsófi kedvenc dalát, a Set fire to the raint Adele-től. Két dal, nyolcpercnyi emlékezés.

Az űrjármű csarnoka leginkább egy élőlény bendőjéhez hasonlított, és féligmed dig talán az is volt, mert a hajó többek szerint élt. Több száz méter magasba nyúló, algazöld falai perisztaltikus mozgással lüktettek, akár egy kérődző állat gyomra, nyálkás padlója kellemetlen szagú párát lehelve gőzölgött. A benne utazó emberek a Földről származó tárgyaikkal egy földrengés sújtotta kisváros kaotikus képét idézték.
Háromezer Jónás a cet gyomrában, ahogy Natalie mondta egyszer.
Autók parkoltak mindenfelé, mintha csak dugóban rekedtek volna, azonban időközben kényszerű lakhelyekké változtak. A motorháztetőkön ruhák száradtak, a hátsó üléseken remegve alvó testek kucorogtak, a kocsik körül szanaszét dobált újságok, megtépázott könyvek – a lapokat a legtöbben vécépapírként használták –, szakadt ruhák, rozsdás edények, vízzel teli, horpadt műanyag flakonok hevertek.
Attila nesztelen árnyként suhant keresztül az autóvároson, és még a legapróbb mozgásra is figyelt. Egy közeli vászonsátor mellől füstcsík kígyózott a mennyezet felé. Attila ismerős illatok után kutatva a levegőt szimatolta, de csak a füst csípős szagát érezte. A sátor mellett egy ősz hajú férfi ült kopott pokrócba bugyolálva, és köhögéstől rázkódott. Egy fiatal nő bújt elő a sátorból, talán a lánya, odament a tűzhöz, és megforgatta felette a fanyársat.
Forró zsírcsepp cseppent a tűzbe, és párolgott el sisteregve.
A nyárson megnyúzott macska sült.
Attila összerezzent, és továbbsurrant. Mielőbb meg akarta találni Hubát.
Alig néhány perccel később, egy kibelezett autó mögül előbukkant olajfekete szőrű labradorja. Attila megkönnyebbülten paskolta meg a piros nyakörvét viselő eb oldalát, Huba a farkát csóválva dörgölődzött a lábához.
A fiú letelepedett, és hátizsákja oldalzsebéből előhúzott egy zsírpapírba cso magolt, olvadt csokoládédarabot. Huba kíváncsian közelebb oldalgott, sötét szemében mohó vágy csillant.
Attila a labrador orra alá tolt egy kis darab csokit, az megszaglászta, de aztán értetlenül Attilára nézett, mintha azt kérdezné: Te ezt megeszed?
– Hé, te! – csattant fel a háta mögül egy kiáltás. Kigombolt, virágmintás inget viselő, kávébőrű suhanc tűnt fel egy közeli Ford kisbusz mögül. – Kiscsávó! Gyere ide! Igen, te! Gyere csak!
Attila felpattant, és felkapta a hátizsákját. El akart futni, de ekkor meglátta a másik kezében a pisztolyt.
A magas, inas alkatú fiú laza járással közelebb sétált. Két-három évvel lehetett idősebb nála, és majdnem egy fejjel magasodott föléje. Csupasz lábfeje koszos volt, fülcimpáiban fültágító karikák feszültek, kopott nadrágja több helyen elszakadt.
Mögötte egy Attilánál alig néhány évvel fiatalabb, szintén fekete bőrű, mezítlábas kölyök bukkant fel, aki nadrágját láthatóan ollóval szabta a lába hosszához, övnek egy fehér szigetelt kábeldarabot használt, ujjai közt rugós kést pörgetett.
– Van cigid, kiscsávó? – kérdezte a magasabbik angolul, erős akcentussal. Megállt előtte, és sűrűt köpött a zöld talajra.
– Nem dohányzom. – Szókincse az utóbbi időben sokat javult, és mivel nem talált más, magyarul beszélő embert, kénytelen volt hiányos angolját fejleszteni.
– Nem dohányzik. Ilyen béna vagy? Mi a neved?
– Attila – felelte halkan. El kellene futnia. Csakhogy a pisztolyos valószínűleg gondolkodás nélkül hátba lőné.
– De hülye neved van! – Felröhögött, aztán a mellkasára bökött. – Én Money vagyok. Ez meg az öcsém, Billy. Megjegyezted? – Attila bólintott. Money sunyi tekintete a csokoládéjára siklott. – Adsz belőle?
Attila kényszeredetten feléje nyújtotta a zsírpapírt. Money mohón kirántotta a kezéből a csokoládét, egy mozdulattal kettétörte, és a nagyobb darabot a szájába tömte, a kisebbiket pedig odaadta Billynek, aki bátyjához hasonlóan egyben próbálta megenni az egészet.
– Erre rápicsáztál, kiscsávó! – röhögte tele szájjal Billy.
Huba szemfogait kivillantva felmordult, Attila gyorsan rövidre fogta a pórázt. Megeszik a csokoládéját, gondolta elkeseredetten. A kabátját cserélte el rá tegnap, és úgy tervezte, beosztja a drága szerzeményt, és csak napi egy sort eszik majd belőle. Erre ezek ketten most megzabálják az egészet!
– Múltkor láttam, hogy zenét hallgatsz… – csámcsogta Money. – Add má’ kölcsön a lejátszódat! Hadd hallgassuk mi is kicsit!
– Igen, mi is akarjuk hallgatni! – kontrázott Billy. Vékony csuklóján két női karóra lötyögött.
Attila elsápadt. Azt már nem! Az mp3-lejátszóját nem adja!
– Lemerült – hazudta.
– Akkor pláne ideadhatod, úgyse jó semmire. – Money durván megszorította a csuklyásizmát. – Gyerünk! Ide a táskával!
– Nem adom! – Kirántotta magát a szorításból, és dacosan a másik szemébe nézett. Keze a nadrágzsebe felé araszolt, ahol a bicskáját tartotta.
Money meglendítette a kezét, pofonja nagyot csattant Attila arcán. Az ütés helye csípett és lángolt, a fiú füle másodpercekig csengett. Huba nekifeszült a póráznak, és acsarkodva ugatta a fekete fiút.
Money hátraugrott, és a megvadult Hubára fogta a pisztolyát.
– Kurvára szétlövöm a fejét! – sziszegte. – Kinyírom a dögöt, vágod?!
– Ha megteszed – felelte Attila halkan –, egy nap megkereslek, amikor alszol.
– Te? – Money elővillantotta a csokoládétól barna fogait, és Attila arcába tolta ezüst csövű pisztolyát. – Próbáld meg, kiscsávó! Akár most is!
Attila dacosan belenézett a cső szájába. Lőj, gondolta. Lőj csak.
– Öld meg! – visította Billy. – Öld meg!
– Nem – mondta Money túlságosan higgadtan, és újra Hubára fogta a fegyvert. – Inkább a kutyát!
– Ne! – sikoltotta Attila, és megpróbálta hátrébb húzni labradorját. – Hubát ne!
Money szája gonosz vigyorra húzódott.
– De igen! Most megtanulod, hogy beszélj Money-val!
Pisztolyával Huba szeme közé célzott. Attila a pórázt markolta, és önkéntelenül lehunyta a szemét. A torka összeszorult.
– Ne… – kérte remegve. – Hubát ne bántsd!
– Lődd le! – suttogta izgatottan Billy. – Lőj a szeme közé!
A hangok elhalkultak, a mozdulatok lelassultak. A dörrenés előtti, szívdobbanásnyi pillanat mintha végtelen hosszúra nyúlt volna.
– Dobd el a fegyvert! – csattant fel a lövés helyett egy öblös kiáltás.
Egy fekete kalapot viselő magas, szikár férfi állt tíz méterre tőlük, és pisztolyt szegezett Money-ra.
Money megdermedt, és úgy dobta el a fegyverét, mintha az égette volna a tenyerét. Billy a bátyja mögé húzódva hátrálni kezdett, majd futásnak eredt, és eltűnt a törmelékkupacok között. A pisztolyos célba vette, de végül nem lőtt.
Attila izmaiból elszállt a feszültség, és csak most vette észre, hogy milyen erővel szorítja Huba pórázát. Szíve még mindig a torkában dobogott. Mi a fenéért kellett hősködnie, miközben fegyvert fognak rá? Leguggolt Huba mellé, és remegő kézzel beletúrt a szőrébe.
– Én csak cigit kértem, főnök – mondta bizonytalanul Money.
– Pisztollyal? – kérdezte a férfi. Odasietett hozzájuk, és felvette a fegyvert. Kopott bőrdzsekit viselt, nyakában apró feszület függött, hasított bőr csizmájának orrát rácsavarozott fémlap fedte. Bolivar Snydernek hívták, Attila csak annyit tudott róla, hogy valahol Dél-Amerikában, talán Argentínában volt rendőr.
– El akarta venni az mp3-lejátszómat! – szólalt meg Attila remegő hangon. Money tekintete rávillant, de nem érdekelte.
Snyder mögött egy világosbarna hajú, harmincas nő érkezett, sötét kosztümöt és futócipőt viselt, a vállán vörös retikül fityegett. Natalie-nak hívták, és nagyon szép nő volt, Attila amióta megismerte, szeretett a közelében lenni, az arcában, a mozdulataiban gyönyörködni.
Natalie dühösen odasietett Money-hoz.
– Mit képzelsz magadról? – kiabálta a fekete fiú arcába csípőre tett kézzel. Egy fejjel volt alacsonyabb Money-nál. – Gyerekeket fenyegetsz pisztollyal?!
Nem vagyok gyerek, morogta magában Attila.
– Én? – tárta szét a kezét Money. – Miről beszélsz? Nem csináltam semmit! Csak barátkoztunk. Nincs egy cigid?
Natalie gépiesen benyúlt vörös retiküljébe, előhúzott egy horpadt Marlborós dobozt, és odanyújtotta a fekete fiúnak.
– Nesze, nemrég találtam, van benne még négy-öt szál. – Attila ezt nem tudta mire vélni. Meg sem bünteti?! – A tiéd. Öngyújtót is találsz benne.
Money gyanakodva vette el a dobozt, mintha azon töprengett volna, hogy mi ebben a trükk.
– Kösz. – Előhúzott egy szálat, meggyújtotta a piros műanyag öngyújtóval, és letüdőzte a füstöt. – Ez itt biztos a jenkik műve. Valami valóságshow, igaz? – intett körbe fejével, miközben bedugta a Marlborós dobozt az ingzsebébe. – Tele rejtett kamerákkal.
– Szeretnél tévésztár lenni? – kérdezte Snyder. – Pont az ilyen faszjancsiknak való.
– Kapd be, köcsög! – vetette oda válaszul Money.
Snyder azonnal megindult feléje, de Natalie leintette, majd Money szemébe nézett.
– Most nagyon jól figyelj rám! – keményedett meg a hangja. – A mai naptól a tolvajokat kikötözzük a piactéren. Mindenki meg fogja jegyezni az arcukat, és nem lesz helyük a közösségben. Ugye tudod, mit jelent ez? Ugye megértetted? Figyelni fogunk minden lépésedre! Elegem van a fajtádból!
Money olyan arckifejezéssel fújta ki a füstöt, mint aki tudja, hogy valami nagyon menő dolgot csinál.
– A pisztolyomat visszakaphatom? – kérdezte flegmán.
– Nem! – kiabálta Natalie.
Money mondott valamit franciául, amit Attila nem értett. Natalie azonban igen, mert válaszul pofon vágta a suhancot, majd visszakézből még egyszer. Money teste megfeszült, de amint Snyderre sandított, ellazította az izmait. Natalie franciául felelt neki, szavai katonásan pattogtak. Money fintorogva biccentett, beleszívott a cigijébe, és sarkon fordult.
– Várj csak! – szólt utána Snyder. Money bizonytalanul visszafordult. – Adj egy szálat nekem is!
Money odanyújtotta az arany marlborós dobozt, és tüzet is adott. A keze remegett, miközben meggyújtotta a férfi szájából kilógó cigarettát. Snyder közben a suhanc fültágítóit bámulta.
– Mi ez a szar a füledben?
– Stílus – húzta ki magát Money.
– Mutasd csak! – Snyder kíváncsian bedugta mutatóujját a jobb fülcimpá jába ágyazott karikába, majd váratlanul megrántotta. A cimpa elszakadt, a fültágító Snyder ujján maradt. Money ordítva a füléhez kapott, ujjai közül ömlött a vér.
– Kemény csávónak akarsz látszani, mi? – fújta a füstöt az arcába Snyder. A tenyerét nyújtotta, mire Money vinnyogva odaadta a cigarettásdobozt. – Na húzz innen, te gyászmajom! És reménykedj, hogy nem találkozunk újra.
Money elfutott, de biztonságos távolságból még felmutatta nekik a középső ujját. Attila elégedetten mosolygott. Igen, pontosan ezt érdemelte az a szemét.
Snyder lehunyt szemmel élvezte a slukkot:
– Látszik, hogy nem dohányzol – szólt oda Natalie-nak –, különben nem adtad volna oda neki a cigit. A csencselőknél bármit megkapsz érte!
– Hamarosan úgyis elfogy az összes készlet – felelte a nő, és elhessegette a feléje hömpölygő füstfelhőt.
– Csesszék meg a kurva idegenek! – dörmögte Snyder. – Akármik legyenek is.
– Keresd meg nekem Jurijt, beszélni akarok vele! – kérte Natalie.
– Jó, majd megkeresem.
– Most keresed meg! – Snyder megdermedt egy pillanatra, de ahogy találkozott a tekintetük, kényszeredetten bólintott. Egy utolsó, hatalmas slukkot szívott, majd eldobta a körömfejnyi csikket, és otthagyta őket.
Natalie odafordult Attilához:
– Jól vagy? Nem bántottak?
– Jól vagyok, minden oké. – Attila kihúzta magát, hogy minél férfiasabbnak tűnjön.
– Szerencse, hogy éppen erre jártunk. Légy kicsit óvatosabb, ha egyedül kóborolsz, jó? Le is lőhetett volna!
– Tudok vigyázni magamra – felelte Attila.
– Tudom, nem is úgy értettem – mosolygott Natalie, és megpaskolta Huba oldalát. A kutya figyelmeztetően felmordult, Natalie ijedten hátralépett, és szúrós szemmel nézett Hubára.
– Nyughass! – rántotta meg a pórázt Attila, aztán újra Natalie barna szemébe nézett.
– Szerinted kísérletezni fognak velünk? – A mennyezet felé intett fejével.
– Dehogyis! – Natalie mosolyt erőltetett az arcára. Ajka vékony volt, szeme alatt sötét karikák ültek. – Minden rendben lesz, ne félj! Most viszont ne haragudj, de mennem kell. Rengeteg dolgom van…
Attila nem akarta még, hogy elmenjen. Szeretett volna még egy kicsit a közelében maradni. Emlékezett rá, amikor az első órákban először találkoztak: halálra vált arccal kuporgott egy autó tövében, amikor Natalie leült melléje. Beszélgetni kezdett vele, türelmesen kivárva, míg Attila angolul, a szavakat keresgélve megfogalmazza a válaszait.
– Maradj még egy kicsit! – tört ki belőle, de a hangja leginkább nyafogásra emlékeztette. Ne légy gyerekes! Megköszörülte a torkát, és megpróbálta tizennégy évéhez képest a legférfiasabb tónust kipréselni magából. – Beszélgethetnénk, mint a múltkor.
– Most tényleg nem nagyon érek rá. Tudom, hogy egyedül érzed magad. Nekem is hiányzik az otthon… Majd talán máskor, jó? – Attila csalódottan bólintott. Mostanában, akárhányszor találkoztak, mindig ezt mondta. – Légy óvatos, és kerüld az elhagyatott helyeket!
Attila elfintorodott. Nem volt szüksége az ilyesfajta tanácsokra, tudott vigyázni magára.

Aurora Vitkovra a színpad közelében talált rá. A tízéves, hollófekete hajú lányka egy kacathalom oldalát turkálta egy bottal, és használható kincsek után kutatott. Amikor meglátta Attiláékat, az arca felderült, és eldobta a botot.
– Idenézz, mit találtam! – Aurora felkapott egy pepita mintás női táskát, és a vállára csapta. – Egy Louis Vuitton táska. Anyának otthon többtucatnyi volt.
– Klassz – mondta óvatosan Attila, miközben Aurora a giccses táskájával fel-alá járkált, és közben úgy riszálta a fenekét, mint egy divatmodell. Huba farkát csóválva odaóvakodott hozzá, Auri megállt, letette szerzeményét a talajra, és vakargatni kezdte a kutya oldalát.
– Rám szállt két fekete srác – mesélte Attila, közben Aurora arcára mutatott, amin ujjnyi koszcsík húzódott indián harci díszként.
– És mit akartak? – kérdezte vékony hangján a kislány, miközben a táskájából előhúzott egy valószínűleg szintén frissen zsákmányolt sminktükröt. Megnézte benne magát, majd ruhája ujjával megtisztította az arcát.
– Az mp3-lejátszómat. Pisztollyal fenyegettek.
– És odaadtad nekik?
– Nem, és nem is tudták volna elvenni. Meg aztán jött Snyder és Natalie. A kisebbik elszaladt, a nagyobbik meg majdnem összepisilte magát Snydertől.
– Az ilyen bunkókra úgy ráereszteném apámat… Széttépné őket. Nevettek, aztán elindultak a színpad felé, és Attila hamarosan észrevette Aurora édesanyját, Reiko Kawamura Vitkovot, aki csípőre tett kézzel egy rasztahajú férfival beszélgetett a színpad mellett.
Reiko mindig tökéletesen nézett ki, még az itteni körülmények ellenére is. A Földön állítólag énekesnő volt, legalábbis a csarnokban ez terjedt róla, de Auri azt mondta, hogy csak lelkes amatőr, és közel sem énekel annyira jól, mint amennyire hiszi magáról.
– Mikor lesz a koncert? – kérdezte Attila, közben anyára és apára gondolt, odahaza, Pesten, és nagyon irigyelte a kislányt, amiért az ő szülei itt voltak vele.
– Nem tudom – vont vállat Auri az orrát piszkálva. Enyhén vágott, sötét szemét és porcelánbabára hasonlító arcát egy az egyben Reikótól örökölte. A kis színpadot a Földről felszívott romok között talált deszkákból tákolták össze. Négyen éppen egy antik zongorát cipeltek fel rá, arrébb egy sötét hajú, tetovált férfi a gitárját húrozta. Néhány munkás kábeleket húzott végig a régi, benzines áramfejlesztő generátor és a színpadon álló hangfalak között. Attila csodálta, hogy ennyi mindent találtak a törmelékkupacok között. Többtucatnyian ácsorogtak a pódium előtt, és tompa arckifejezéssel figyelték a készülődést.
– Tudod már, milyen számokat fognak játszani?
– Hát, az biztos, hogy lesz például a Queentől a  Mama, a Beatlestől az Imagine és a Yesterday, U2, Jimi Hendrix, Elvis Presley, Abba és egy csomó más régi vacak. Semmi normális zene, mondjuk egy Lady Gaga, vagy Katy Perry. Hogy lehet kihagyni Lady Gagát! De hiába mondtam anyának.
– Hát ez tényleg ciki… – felelte kényszeredetten Attila. Ki nem állhatta Lady Gagát.
Auri a csarnok túlsó vége felé bámult, ahol a rücskös oldalfalhoz nőtt, fatörzshöz hasonló építmények nyúltak a magasba. A felnőttek toronyfáknak nevezték őket. Fémesen csillogó ágaik a csarnok tetejéig tekeredtek, az ágakról mohazöld gubók lógtak alá fürtökben. Az idegenek tükörgömbjei onnan szoktak leereszkedni közéjük.
– Másszunk fel a toronyfákra, és lessük meg azokat! – javasolta izgatottan a kislány.
Attila összerezzent, és önkéntelenül tükörgömböket keresett a magasban, de egyet sem látott. Mostanában egyre ritkábban látták őket.
– Minek? Már egy csomóan felmásztak, és ők sem láttak semmit.
– Nem baj! Majd mi! Ne mondd, hogy nem érdekel, hogy néznek ki! Apáék is folyton erről beszélnek. Ha nem jössz, egyedül megyek!
Attila sejtette, hogy Aurora tényleg képes lenne rá. Jobb, ha vigyáz a lányra. Ráadásul ő is kíváncsi volt.
Újra a toronyfák tekergő ágai felé nézett.
– Jól van, megyek én is – döntötte el.

A Kiadó engedélyével.