Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas

Úgy látszik, tényleg az undorig kell feszegetni a határokat a kedvünkért. Nekünk nem elég a hallgatag bárányok kannibálja, a maga facsart erkölcsével; a dühödt démonok szállta sorozatgyilkosokra vadászó rendőrségi vérelemző sorozatgyilkos – az elnehezedő szövegközegbe olyan kell, aki szörnyeteg voltát annak minden morális súlyával együtt fogadja el, akinek „isten halott, és ez az utolsó parancsolata”. Szinte kedvem lenne a történethez egyértelműen, szinte sorvezetői módon mintát adó hard boiled műfaj elnevezését e könyv kedvéért valami „nyersen zaftosra” módosítani. Mert ez felnőtt tartalom innentől és ezt a könyvet tessék elzárni a kiskamaszok elől.

Azt gondoltam, a paranormális purparlé lassan kifullad, azaz belefúl a saját konvencióiba – erre Glen Duncan elénk pakolta a műfaj egyik legjobban megformált vérfarkasát. Ez a könyv nem a maga műfaji ketrecében konvencionális. Érdemes felsorolni, mi mindenre nem emlékeztet a hőse, hogy látható legyen, mire is gondolok.

Először is: hősünk nem megváltanivaló rosszfiú, aki minden kiábrándult gesztusa ellenére a lelke mélyén dédelgeti egykori ideáit. Ez a romantikus zsánerből para-világba emelt csaj-önbecsapó alapgesztus valójában igen ősi toposz. Regényalakok tucatjait sorolhatnám itt antik héroszoktól szívtiprókon, betyárokon át a titkon érző szívű hóhér-behemótokig. Jake Marlowe-nak is vannak ideái, csak tudja, hogy időről időre hatályon kívül helyeződnek. Tudja, hogy megválthatatlan. Mert a mintának bedőlő nők csak azt nem veszik figyelembe, amit ez a könyv igen világosan láttat: ha valakiben vadállat lakik, és időről időre átadja neki az irányítást, annak bizony a szörnyek évadán a szeretett személy préda lesz, finom falat. Olykor a legfinomabb. Jake Marlowe menthetetlen, és tudja magáról, hogy az. Nem véletlen, hogy megfáradt. Hogy halni készül. Pontosabban: kihalni.

Ráadásul nem „agyilag úgy maradt” örök kamasz, ahogyan a műfaj kortárs figurái nagyon kevés kivételtől eltekintve azok – mivel a szerelmeik „logikáját” jobbára a célcsoport fantázia-elvárásaihoz igazítják az írók. Duncan nem ezt teszi, s mikor a könyve második felében az addig hivatásszerűen kurvahasználó hőse mégiscsak kénytelen moccanni szívileg, nem kamasz-kanbajok, hanem a saját ifjúkori, azaz viktoriánus beidegződései nyögetik. Mert hiába volt az ezernyolcszázas években konvenciókat felrúgó figura, s azóta hiába ábrándult teljesen ki, az első adandó alkalommal visszapottyan az elvesztettnek hitt szerepbe. Vicces, ahogy nem képes lerúgni magáról a Tennyson-i szerelmes allűröket, a kor férfiszerepeit; úgy tekerednek rá, mint jóízű lakoma után vérállat-bokára a megtapicskolt vékonybél.

Jó, hogy végre olvashatok egy könyvet, ahol a hős rezignált közönyéből, lassú, a viktoriánus fogalomkészlettel ízesen játszó, azt az Amerikai Pszicho Bateman-i belső monológjainak hangulatával vegyítő stílusából elém áll valaki, aki valóban több száz évesnek hat. „A modernitás leszámolt az Abszolút Morális Értékekkel és az Objektív Valósággal…” viszont Jake Marlowe nem modern ember. A gondolkodásmódja gyökérzete, a kiindulópontja a szépapáké. „Kétszáz év alatt számtalanszor lehet látni mindent”, mindenféle leszámolásokat, jellemzően emberit, avagy túlságosan is emberit. Az érettség délibábnak bizonyuló magaslatait, az illúzióvesztés Himalájáit látni számtalanszor – de a gondolkodásmód strukturáltsága nem módosul. Annyiszor aggatják - mint ruhát - könyvek hőseire ezt a rajtunk túl mutató kor-távlatot! De tényleg ritkán olvasok olyan para-ponyvát, ahol a hős valóban megélhetően idős – nem pedig a mai trendek zavarba ejtően kortárs módra működő, távlattalan figurája.

A könyvet úgy kíséri a disznóölés vér-, hús-, de főleg zsírszaggal terhes, étvágyrontó légköre, ahogy a jobban sikerült vámpírfreskókat az enyhe kriptaszag. A nem egyszerű írói bukfenc, hogy az író ebbe a bűzbe szövi a hőse életfogytig hurcolt maradvány-morálja minden rezignációját, mégpedig meglepő hitellel. Sőt, a rózsás viktoriánusba oltott, mégis illúziómentes, két érett ember közt zajló románc is a nyers hús szagában virul ki. Talán ezért sem keveri bele az író a műfaj legidegesítőbb elemét a maga stíluskoktéljába: nincs szerelmi háromszög, pláne nincs fajtaközi para-pornó. Nem is igen lehetne – mivel a vámpírok e történetben végre a klasszikus elvek mentén vágyakoznak: a testnedvek széles választékából kizárólag a vérre. Látszólag az egész történetre igaz, hogy hű marad a „Mágikus lények kalauzának” középkorias belső logikájához, persze a végén csak pofon csapja Duncan is a rendszert, a csavarok becsavargatása kedvéért az alapvetéstől elég messzire csavarog.

Szóba hoztam a hard boiled-et, még az elején, s nem véletlenül. Mert ami a cselekményvezetést illeti, Jake Marlowe kalandjai alaposan követik a névrokon magánnyomozó, Chandler nem avuló népszerűségű hőse, Philip Marlowe kalandjainak mintáját. A névadás önleleplező játék: pofátlanságig átvételkor csinálj úgy, mintha tisztelegnél. Így lesz a sztori-kopiból hommage? Jake Philip módjára kapja a pofonokat, rabolódik el – ami azért multimilliomos vérfarkas létére elég vicces. Hiszen ha nem is alakul át vérállattá szíre-szóra úgy, mintha inget cserélne; ha a hold kiszolgáltatottja is, jelentősen komolyabb védelmekkel bír, mint a mintaadó magánkopó. Akit ritkán, de akkor habozás nélkül előrántott pisztolya mellett a legtöbbször csak feneketlen cinizmusa védett. Ráadásul a mintaadó regények a maguk idején kevesebb indokolatlan, önkényes, avagy túlságosan átlátszó fordulatot tartalmaztak – persze az ember fia jobbára abban konvencionális, amiben a leggyengébb…

Ami átlendíthet eme kizökkentő lelepleződéseken, az Duncan kifinomult stílusa, aminek kifejezetten jót tesz a két Marlowe közti szellemi rokonság. A megkopott idealizmus diktálta csendes, filozofikus elmélkedés a felszín iróniájába csomagolva – amit a fordítás is hallatlanul ügyesen ad vissza. Két belezés közt, olykor közben is elképesztően költői, ihletett, rengeteg kulturális utalással megpakolt szöveget olvashatunk. „Tök mindegy, honnan ered a fajom, kozmikus távlatban ugyanúgy nem lenne semmi értelme, mint bármely más faj eredettörténetének. Az élet kozmikus vagy egyéb értelme keresésének napjai rég leáldoztak. Legyen szó szörnyetegről, földigilisztáról vagy emberről, a világ ma fényt, szerelmet, örömet nem ont, se biztonságot, békét, bajra írt, s mi csúf mezőn nyögünk homályban itt…” Ahogy a viktoriánus költő, Tennyson és Robert Browning mellett a „harmadik legnagyobb” Matthew Arnold versét beleszövi a lassú gondolatmenetbe, úgy ömlik e kötetben több helyütt költői holdfény a nedvekben tocsogó nyammogásra is. „Vér csordult le az arcomon, akár a gyermekkor forró könnyei.” Hát nem édes?

Megint egyszer elgondolkodhattam a kifinomult, perverzen izgató gonosz apropóján, a regény teljes jófiútlansága apropóján – hogy mennyire beteg dolog valójában esztétikai alapokon bűnpártolni. Komolyan mondom, kedvem lett volna időnként egy darab nyers húst ujjbeggyel böködni, eltéveszthetetlen szagában ücsörögni kicsit, hogy ne sikálja el az elmém, mire is élvez. Mert nem árt tudni előtte-közben-utána, milyen szinten beteg az a körülöttes, ahol ez a kendőzetlenség a hiteles. Avagy isten tényleg halott, és valóban ez az utolsó parancsolata?