Főkép

Bloomsday előestéjén (amit akár Bloomseve-nek is nevezhetnénk, ha már a Karácsonyhoz hasonlóan a kiválasztottat megelőző napon is megemlékezünk a 20. század vélhetőleg legnagyobb hatású regényéről, amely 1904. június 16. eseményeit írja le különféle nézőpontokból és technikákkal) különleges könyvbemutatóval kedveskedett az Európa Könyvkiadó a magyar olvasóközönségnek: előbb az újrafordított Ulysses megszületésében tevékenyen részt vevő, Kappanyos András vezette Magyar James Joyce Műhely tagjaival hallhattunk beszélgetést, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói vitték színre a regény „Kirké” című fejezetét.
 
Mindig megdöbbenek, amikor azzal kell szembesülnöm, hogy a legtöbben képtelenek elolvasni ezt a regényt. Márpedig Barna Imre, az Európa Könyvkiadó igazgatója lényegében ezzel vezette fel a bemutatást, jóllehet rögtön azt is megemlítette, hogy a mű lektűrként is olvasható, és lényegében letehetetlen. Ezt csak megerősíteni tudom, hiszen amikor az egyetemen kötelező jelleggel részleteket kellett olvasnom belőle, azonnal megfogott szerfelett sajátos hangulata, és ugyan akkor csak a kijelölt fejezetekre volt időm, amint lehetőségem nyílt rá (az első egyedül töltött szilveszter-újévemen), egy szuszra végigolvastam az egészet. Ráadásul, amikor később, fejezetenként, részletesen kielemezve ismét át kellett rágom rajta magam, még inkább megerősödött bennem a meggyőződés, hogy ennél olvasmányosabb és magával ragadóbb modern regényt valóban keveset írtak Joyce remekén kívül. 1922-es megjelenésekor sokan voltaképp pornográfiaként fogták fel a benne leírtakat, és meg kell hagyni, bizonyos értelemben nem jártak messze az igazságtól – miközben távolabb nem is lehettek volna attól.
 
A regényt magyarra átültetőktől megtudhattuk, hogy az új fordításra azért volt szükség, mert Szentkuthy Miklós szövege bármennyire művelt, a két véglet metszetére a legjobban ráérző és helyenként kifejezetten zseniális, rengeteg benne a félreértés, az elvarratlan szál, és ennek következtében az értelmezhetősége erősen korlátozott (az itthoni fanyalgók talán épp ezért teszik le idő előtt, végigolvasatlanul a regényt). Ezzel szemben az új magyar Ulysses alapos filológiai kutatások eredményeként született meg, miközben – és ez rendkívül fontos, és sokat elárul a kezdeményezés szellemiségéről! – Szentkuthy több megoldását is megtartotta; voltaképp teljesen az ő szövegéből kiindulva építkezett.
 
Ezután a „Kirké”, a regény egyértelműen leginkább színpadra vagy filmre kívánkozó fejezete elevenedett meg előttünk, Forgách András és (a vele csak hangzásra névrokon) Forgács Péter tanítványainak dramaturgiájával és előadásában. Először elképzelni sem tudtam, hogyan fogják pillanatok alatt szétbontani a színpadra felállított asztalokat, de kiderült, hogy a „darab” feltrancsírozva, afféle installációként zajlik majd, mi pedig a színház folyosóit járva kedvünk szerint elidőzhetünk az egyes, többé-kevésbé párhuzamosan folyó jeleneteknél. Ha eddig bárkinek kétségei lettek volna afelől, hogy a regény erősen erotikus töltetű, csak ezt az előadást kellett (volna) megnéznie, és az élmény – részben testközelisége, részben pedig a meggyőző, életszagú alakítások miatt – szinte belédöngölte (volna) az igazságot.
 
Nem tartozik szorosan a témához, de azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, amiért Szabó Erikát efféle performance-környezetben ismerhettem meg színésznőként (viszontlátásról azért nem beszélhetünk, mert nekem sem a Barátok közt sorozat, sem az Üvegtigris 3. nem tűnt eléggé érdekesnek ahhoz, hogy akár öt percet is áldozzak rájuk), hiszen így azonnal kiderülhetett számomra, hogy előadói jelenléte egyszerűen varázslatos, és most nem csak, vagyis nem elsősorban rendkívüli szépségéről beszélek. Ugyanakkor meg kell említenem Varga Krisztina és Zoltán Áron hatásos kettősét a „Síbalett”-ben, valamint Janka Barnabás, Mészáros Blanka és Vecsei Miklós a térhez és közönséghez döbbenetes természetességgel alkalmazkodó „Az anyá”-ját is, noha valójában nem szabadna kiemelnem senkit sem az időnként sokkolóan közvetlen installáció megszemélyesítői közül.
 
Igazi ünnep volt tehát a bemutató, amihez hasonlókra hatalmas szüksége lenne az olvasó (így különírva, ahogyan azt a beszélgetésben is kiemelték) közönségnek.