Főkép Különös szenvedély a régizene szeretete, kiváltképp ha valaki a korhű hangszereken előadott, historizáló felvételek híve – no de néhány hagyományosan nagyra tartott szerző pár tucatnyi legendás vagy közkedvelt művétől eltekintve a romantikát megelőző korszakokból lényegében csak ilyenekkel találkozhatunk. A nem csupán külsőségekben megnyilvánuló historikus felfogás paradox módon a múlt század ötvenes–hetvenes éveinek legvadabb, sokszor részben vagy egészben véletlenszerű módszereken alapuló avantgárd kísérleteivel rokonítható. Akárcsak Cage, Stockhausen, Ligeti vagy Reich elektronikát, aleatorikus módszereket alkalmazó vagy „talált” anyagokat felhasználó művei, a meggyőződéses régizenés felfogás is – amennyire az lehetséges – zárójelbe teszi az ént, a belülről fakadó inspirációt.
 
Az eredeti művet és megszólalást minél tökéletesebben rekonstruálni igyekvő régizenés felvételek épp ezért elkerülhetetlenül saját törekvéseik csapdájába esnek, hiszen amennyiben a kor értelmezési és előadói gyakorlatát illető alapos kutatásoknak köszönhetően sikerül pontosan megvalósítani a kottában rögzített utasításokat, kellően képzett muzsikusok esetében voltaképp ténylegesen ugyanazt a művet hallhatjuk, bárki szólaltat is meg egy adott darabot. Ha egyszer eljutnak egy mű velejéig, az „interpretációk” közötti különbséget jószerével csupán külsődleges tényezők – a hangszerek egyedi szonoritása, az előadótér akusztikai sajátosságai, a stúdió berendezésének milyensége és a hangmérnökök munkája – befolyásolják, nem pedig a hangszeresek technikai tudása vagy a karmester kvalitásai és habitusa. Egyedül az énekesek előképzettsége és hangjuk pillanatnyi állapota befolyásolhatja jelentősen a végeredményt.
 
Mára – talán pontosan ezért, hiszen a barokk, a preklasszika és a bécsi klasszika korának gyakorlatilag minden fontos, kanonizált zeneműve hozzáférhető régizenés felfogású hangfelvételen –, a zenésztársadalom egy része elfordulni látszik a praxistól. Az irányzat nemzetközileg elismert képviselői persze már a nyolcvanas évek végén új utakat kezdtek keresni, ezért vagy a középkor, vagy a kisebb mesterek felé fordultak, ám az előbbi esetben a források szűkössége, az utóbbiban pedig a minőség kiegyensúlyozatlansága jelenthetett és jelentett gondot. Harmadik megoldásként maradt még a nagy mesterek kevésbé ismert, a köztudatból valamiért kikopott – esetleg töredékesen fennmaradt, befejezetlen, kizárólag más művek alapján rekonstruálható – műveinek tanulmányozása és megszólaltatása.
 
Ez utóbbival próbálkozott Trevor Pinnock és zenekara is, amikor Mozart három ritkábban hallható egyházi művének felvételét készítette el. Az 1779-ben bemutatott C-dúr „Koronázási” mise a salzburgi Colloredo érsek – Mozart alkalmazója – szabályaihoz igazodva különösen tömör, időtartama még a fél órát sem éri el. Hangneméből fakadóan a mű eleve dicsőséget sugall, a zömében homofón kórusok és az operaáriákra emlékeztető szólók rendkívül egységessé teszik az amúgy is a masszív harmóniákkal és a kifejezés takarékosságával jellemezhető művet. Ennek majdhogynem ellentéte a bőséges ellenpontra épülő kórustételekből összeállított Vesperae solenelles de confessore, amely először egy esztendővel később, 1780-ban csendült fel a salzburgi katedrálisban. Ez még nem Bach és Handel polifón szerkesztésének mozarti adaptációja, ugyanakkor megmutatja, az ifjú zseni mennyire biztos kézzel bánt már ekkor is a többszólamúság matematikai komplexitásaival.
 
A Mozart 1773-as milánói útján született, Venanzio Rauzzini kasztrált énekes számára komponált Exultate, jubilate című motetta a két súlyosabb darab között az abszolút felszabadultságot képviseli. A hangszerelés a színekkel való könnyed játék tökéletes példájának tekinthető, a virtuóz énekszólam operába illő melódiákból építkezik, az átfogó szerkezetet azonban sok zenekritikus – például a CD eredeti kísérőfüzetének szerzője is – a concertókéhoz, mindenekelőtt a mozarti hegedűversenyek megoldásaihoz hasonlítja. Különösen érdekes összevetni a felvételt Emma Kirkbyével, hiszen az Academy of Ancient Music hangszeresei szinte minden frázisában és hangsúlyában azonos értelmezést adnak, míg a két énekes hangja a régizenés felfogáson belüli két végletet képviseli: Kirkbyé kristálytiszta és egyenes, Barbara Bonney-é az operára specializálódott előadókéhoz hasonlóan vibrátóval teli és drámai. A preferencia már egyéni ízlés kérdése.
 
Annyi azonban vitathatatlan, hogy az English Concert albuma mérföldkőnek tekinthető, hiszen az 1993-ban elkészült és egy évvel később kiadott felvétel mintául szolgálhat bármely újabb felvételhez, és a művek esszenciájához ennél senki sem juthat már közelebb. A közép árkategóriás First choice sorozatban újra megjelentetett korong nélkülözhetetlen darabja minden komoly gyűjteménynek, a kiadó honlapjáról letölthető bónuszok, mindenekelőtt Mozart 25. „kis” g-moll szimfóniájának nagyszerű felvétele, de meg az eredeti CD-füzet miatt is ár-érték arányát tekintve rendkívül előnyös vételnek mondható. Bűn lenne hát kihagyni a lehetőséget.
 
Előadók:
Barbara Bonney – szoprán
Catherine Wyn-Rogers – alt
Jamie MacDougall – tenor
Stephen Gadd – basszus
 
Choir of The English Concert
The English Concert
Trevor Pinnock – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-6. Messe C-dur »Krönungsmesse« K 317
7-10. Exultate, jubilate K 165
11-16. Vesperae solenelles de confessore K 339