Beleolvasó - Gerald Durrell: Istenek kertje

Fülszöveg:
Korfu szigete kimeríthetetlen tárháza Gerald Durrell élményeinek. A "Családom és egyéb állatfajták", a "Madarak, vadak, rokonok" és "A halak jelleme" után is friss, eleven történeteket élvezhet az olvasó az "Istenek kertjé"-ben, vagyis a korfui élményanyag újabb enciklopédiájában - temérdek emberi csudabogár és kedvesnél kedvesebb állat szíves segítségével. Mama és gyermekei - a zsémbes Larry, a harcias Leslie, a szerelmes Margo, és nem utolsósorban minden ember és állat igaz jó barátja, Gerry - egyik bájos bonyodalomból a másikba eveznek a kék tengeren, botladoznak a dús flórájú-faunájú szigeten, a csillogó-villogó görög ég alatt.

Részlet a regényből:
– Azt hiszem, mára kitárgyaltuk a baglyokat – mondta határozottan mama. – Kilesz itthon teára?
Kiderült, hogy teára mindnyájan itthon leszünk.
– Palacsintát csinálok skót módra – folytatta mama, mire elégedett sóhajok hangzottak fel az asztal körül, mert mama házilag készített eperdzsemmel, vajjal és tejszínnel leöntött skót palacsintáját valamennyien imádtuk. – Mrs. Vadrudakisz jön teára, úgyhogy szeretném, ha tisztességesen viselkednétek.
Larry felnyögött.
– Ki a fene az a Mrs. Vadrudakisz? – kérdezte. – Valami vén boszorkány, ugye?
– Ugyan már, ne kezdd újra– intette rendre a mama. – Nagyon derék asszony. Roppant kedves levelet írt nekem; szeretné kikérni a tanácsomat.
– Mire vonatkozóan? – kérdezte Larry.
– Teljesen kétségbe ejti, ahogyan a parasztok bánnak az állataikkal. Hiszen nap mint nap látjuk, hogy megy a soruk a kutyáknak meg a macskáknak, meg a szegény, csupa seb szamaraknak. Nos, Mrs. Vadrudakisz szeretne egy társaságot kezdeményezni az állatokkal való kegyetlen bánásmód kiküszöbölésére Korfu szigetén. És szeretné, ha segítenénk neki.
– Én ugyan nem segítek neki – szögezte le Larry. – Nem vagyok hajlandó segíteni semmiféle társaságot, amely az állatokkal való kegyetlen bánásmódot óhajtja megakadályozni. Abban hajlandó lennék segíteni, hogy minél kegyetlenebbül bánjanak velük.
– Ugyan, Larry, ne beszélj ilyeneket– mondta szigorúan a mama. – Úgyse gondolod komolyan.
– De még mennyire hogy komolyan gondolom – jelentette ki Larry –, és ha ez a Mrs. Vadrudakisz csak egy hetet töltene ebben a házban, ő is ugyanígy érezne. Puszta kézzel fojtaná meg a baglyokat, hogy életben maradhasson.
– Mindegy, azt akarom, hogy mindnyájan udvariasak legyetek! – csapott az asztalra mama, és hozzátette: – És szeretném, ha nem szólnál a baglyokról, Larry. Még azt hinné, hogy különcök vagyunk.
– Azok is vagyunk – zárta le a vitát meggyőződéssel Larry.
Ebéd után felfedeztem, hogy Larry most is éppen azt a két embert idegenítette el magától, aki szövetségese lehetett volna bagolyellenes hadjáratában: Margót és Leslie-t. Amikor Margo meglátta a kis baglyokat, el volt ragadtatva. Éppen akkor sajátította el a kötés művészetét, és nagylelkűen felajánlotta, hogy azt köt a baglyoknak, amit csak szeretnék. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy valamennyi baglyot egyforma csíkos pulóverbe kellene öltöztetnem, de a jó szándékú javaslatot nem találtam praktikusnak, és kelletlenül ugyan, de elhárítottam.
Az a segítség, amelyet Leslie ajánlott fel, már jóval praktikusabb volt. Kijelentette, hogy szívesen lepuffant számomra egy rakomány verebet. Megkérdeztem, hajlandó-e ezt mindennap megcselekedni.
– Hát mindennap nem – válaszolta Leslie. – Esetleg nem vagyok itthon; például bemegyek a városba, vagy valami. De amikor csak tudom, megteszem.
Felvetettem, hogy esetleg lőhetne számomra egyszerre annyi verebet, hogy a készlet egy egész hétre elegendőnek bizonyuljon.
– Nem rossz ötlet – mondta Leslie, akinek megtetszett a gondolat. – Csak számítsd ki, hány verébre van szükséged egy héten, és én lelövöm neked őket.
Mivel a matematika nem volt erős oldalam, fáradságos munkával kiszámítottam, hogy (a hús kiegészítéséül) hány verébre lenne szükségem egy héten, és beállítottam az eredménnyel Leslie szobájába, ahol ő éppen fegyvergyűjteménye legutolsó szerzeményét, egy pompás, régi, török elöltöltő puskát tisztogatott.
– Igen… oké – mondta, mikor számításaimat ellenőrizte. – Beszerzem őket. De okosabb lesz, ha a légpuskát használom s nem a vadászpuskát, mert az a hülye Larry még kiveri a balhét a lárma miatt.
Így aztán a légpuskával és egy hatalmas papírzsákkal felszerelve kivonultunk a villa mögé. Leslie megtöltötte a puskát, nekitámaszkodott egy olajfa törzsének, és elkezdett lövöldözni. Simán ment a dolog, mintha céllövöldében csinálta volna, mert abban az évben rengeteg volt a veréb, s a villa teteje csak úgy feketéllett tőlük. Amikor a kitűnő céllövő Leslie talált, legurultak a tetőről, és lepottyantak a földre, ahol összegyűjthettem és papírzsákba tehettem őket.
Az első néhány lövés után a verebek kezdték kényelmetlenül érezni magukat, magasabbra vonultak vissza, és a végén már a tető gerincén foglaltak helyet. Leslie ott is könnyen lelőhette őket, csakhogy akkor átestek a tetőgerincen, és a ház másik oldalán lévő verandára pottyantak le.
– Várj, amíg még lepuffantok néhányat, csak aztán szedd össze őket – mondta Leslie, és én ennek megfelelően kötelességtudóan várakoztam.
Lövöldözött még egy darabig, ritkán tévesztett célt, és a puska gyenge pukkanásával egy-egy veréb mindig eltűnt a háztetőről.
– A szentségit neki – szólalt meg váratlanul. – Eltévesztettem a számolást. Hányat lőttem eddig?
Mondtam neki, hogy én se számoltam.
– Hát akkor menj és szedd össze a verandán őket, és várj meg ott. Lövök még vagy hatot. Ennyi elég lesz.
A papírzsákot szorongatva megkerültem a házat, és legnagyobb rémületemre konstatáltam, hogy Mrs. Vadrudakisz, akiről megfeledkeztünk, megérkezett teára. O és mama kicsit feszélyezve üldögéltek a verandán, a teáscsészéket szorongatva, körülöttük megannyi veréb vérfoltos hullájával.
– Igen – mondta éppen mama, szemmel láthatólag abban a reményben, hogy Mrs. Vadrudakisz nem vette észre a döglöttmadár-esőt –, igen, mi mindnyájan nagy barátai vagyunk az állatoknak.
– Hallom – mondta Mrs. Vadrudakisz, jóindulatúan mosolyogva. – Hallom, hogy szeretik az állatokat, mint én.
– Ó, igen – mondta mama. – Rengeteg állatot tartunk is. Tudja, az állattartás úgyszólván a szenvedélyünk.
Idegesen rámosolygott Mrs. Vadrudakiszra, és egy döglött veréb abban a pillanatban pottyant bele az eperlekvárba.
Lehetetlen volt eltitkolni és ugyanúgy lehetetlen úgy tenni, mintha nem volna ott. Mama szinte hipnotizáltan meredt a verébre, aztán végül megnyalta az ajkát, és rámosolygott Mrs. Vadrudakiszra, aki a csészéjét egyensúlyozva ült a széken, és borzadály ült ki az arcára.
– Egy veréb – nyögte ki mama elhaló hangon. – Úgy látszik… izé… rengeteg hullik el belőlük az idén is.
Leslie ebben a pillanatban rontott ki a házból a légpuskával a kezében.
– Eleget öltem meg? – kérdezte.
A következő tíz perc tele volt izgalommal. Mrs. Vadrudakisz kijelentette, hogy föl van háborodva, mint még soha életében, és hogy mi mindnyájan emberbőrbe bújt sátánok vagyunk. Mama meg egyre hajtogatta, hogy ő biztos benne, hogy Leslie nem akart senkit se megbántani, és abban is biztos, hogy a verebek egy percig sem szenvedtek. Leslie hangosan és harciasan egyre azt ismételgette, hogy minek ez a sok hűhó semmiért, s különben is a baglyok verebet esznek, és talán Mrs. Vadrudakisz azt akarja, hogy a baglyok éhen haljanak? De Mrs. Vadrudakisz nem volt hajlandó megenyhülni. Tragikusan sértett arcot vágva beburkolózott a köpenyébe, egész testében borzongva átlépett a verébhullákon, beszállt a kocsijába, és sürgősen elhajtott az olajfaligeteken keresztül.
– Nagyon kérlek, máskor ne csináljatok ilyeneket, gyerekek – mondta mama, miközben töltött magának egy csésze teát, én meg fölszedtem a verebeket. – Ez nagyon... ez igen– igen tapintatlan volt tőled, Leslie.
– De hát honnan tudhattam, hogy idekinn ül az a vén tyúk? – kérdezte felháborodva Leslie. – A ház falán még nem látok át!
– Óvatosabbnak kellett volna lenned, drágám – mondta mama. – A jó ég tudja, hogy mit gondol most rólunk.
– Azt gondolja, hogy vadak vagyunk – kuncogott Leslie. – Meg is mondta. Annyi baj legyen, ostoba vén bolond.
– Jaj de megfájdult a fejem! Menj és kérd meg Lugareciát, hogy főzzön még egy kis teát, jó, Gerry?
Miután megivott két kanna teát, és bevett egy marék aszpirint, mama kezdte jobban érezni magát. Én is ott maradtam a verandán, előadást tartottam neki a baglyokról, amire ő csak félfüllel figyelt oda, időnként ezt mondogatva: – Igen, drágám, nagyon érdekes –, mikor egyszerre csak áramütésként érte egy dühös bömbölés, amely a villa belsejéből hallatszott.
– Jajaj, drágám, ezt már nem bírom – nyögte. – Most meg mi a baj?
Larry rontott ki a verandára.
– Mama! – ordította. – Ennek véget kell vetni. Egyszerűen nem vagyok hajlandó tovább tűrni.
– Jó, jó, drágám, ne kiabálj. Mi a baj?– kérdezte mama.
– Mintha egy rohadt természettudományi múzeumban laknánk.
– Hogyhogy, drágám?
– Úgy, hogy elviselhetetlen itt az élet. Nem vagyok hajlandó tovább tűrni! – ordította Larry.
– De hát mi a baj, drágám? – kérdezte zavartan mama.
– Ki akartam venni magamnak egy italt a jégszekrényből, és mit találtam?
– Mit találtál, drágám? – kérdezte érdeklődve mama.
– Verebeket! – üvöltötte Larry. – Egy zacskó gennyes, antihigiénikus verebet!
Nem volt valami jó napom.

A Kiadó engedélyével.