Főkép A legtöbb előadó pályáján beazonosítható az a pont, ahol, úgymond, megtalálják a saját hangjukat, és onnantól egyenes az út a kiteljesedésig és/vagy a karrierjük hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lecsengéséig. A Sonata Arctica esetében ez a pont – érzésem szerint – az Unia elkészítése volt, mellyel az ék egyszerűségű power metal zenekarok skatulyájából kiléptek a kísérletezők közé, elmozdultak a progresszivitás felé, és mind zeneileg, mind szövegeiket tekintve összehasonlíthatatlanul komolyabb témákat kezdtek beleépíteni a számaikba. És ugyan jósolgatni nem lenne szerencsés, a kiteljesedés legalábbis közelinek tűnik a Stones Grow Her Name-mel, amely Tony Kakko énekes nyilatkozata szerint kétesztendei kemény munka gyümölcse, és kétségtelenül a zenekar eddigi legütősebb, legnagyobb gonddal elkészített albuma.
 
Ehhez nyilván az is kellett, hogy a Days Of Grayshez képes nemcsak előre mozduljanak, hanem bizonyos mértékig vissza is térjenek a kezdetek fülbemászó dallamokkal teli irányvonalához is, ehhez pedig további új színeket is hozzákeverjenek. Az eredmény, ahogy az alkotóelemek és a csapat rendkívüli képességeinek ismeretében könnyen megjósolható, egy olyan maximálisan kiegyensúlyozott, abszolút harmonikus és minden momentumát tekintve rendkívül izgalmas anyag, amilyenhez hasonlót még nem produkált a társadalom- és környezettudatosság mellett immár láthatóan végleg elkötelezett formáció. Mégsem konceptlemezt kapunk, habár az egész albumon érezhetően végigvonul valamiféle meghatározó, mögöttes elképzelés, amely mintegy egységbe rántja a számokat. Az egyes dalok mégis határozottan egyéni arculattal bírnak, és a közel egyórányi, felettébb változatos zene a csapat szinte minden oldalát megmutatja.
 
A szerzemények között akad Judas Priestet idéző, klasszikus heavy metal (a „Shitload O’ Money” – vajon a tavaly nyári fesztiválszezon mennyire lehetett hatással a finnekre?), amelyben mégis hallhatni egészen jellegzetesen arcticás megoldásokat éppúgy, mint Uriah Heepre emlékeztető vokált és ebben a műfajban meghökkentően progresszívnek ható motívumokat is. Akad lírai zongoraintróval nyitó neoklasszikus metal is („Losing My Insanity”), amely a skandináv bandák melodikussághoz való ösztönös vonzódásának tipikus példája, valamint hallhatunk himnusszerű, nagy ívű dallamokat is (az „Alone In Heaven” refrénjében), melyeket minden bizonnyal teljes átéléssel fog harsogni majd az elkövetkező turnék koncertjeinek közönsége. De még ebből a számból is kiérződik a manapság olyannyira divatos filmzenés, leplezetlenül szimfonikusba hajló, énekstílusát tekintve ugyanakkor leginkább elbeszélőnek mondható tendencia.
 
Elsőre meghökkentő a „Cinderblox” bendzsós-hegedűs, countrys kezdése, és még meglepőbb a népies folytatás, ám csak zseniálisnak nevezhetem azt a módot, ahogyan Kakko és társai elkerülik a közönségesség csapdáját, és hibátlan érzékkel elegyítik a folklorisztikus motívumokat a legkeményebb metallal és a húzós-harapós hard rockkal. Az albumot lezáró két, nem csupán címében egymáshoz tartozó dalban visszatérnek a népi hangszerek, ám a fenyegető, apokaliptikus hangvétel, a rengeteg progresszív elem, valamint a történetmesélésszerű ének mind-mind egyfelé: az alapkoncepció kibontásának és – nem zavaró – sulykolásának irányába mutat. Egyfajta mini-musicalt hallhatunk, melyben a háromnegyedes, andalító táncritmus például egészen durva váltással megy át ijesztően kemény riffbe. A „Wildfire” II és III tehát önmagukban is figyelemre méltó egységet alkotnak, ami a Sonata Arctica beérésének talán legékesebb bizonyítéka az egész albumon.
 
A végére hagytam a saját kedvenceket, az elsősorban extrém metal zenekarokhoz illő riffel indító „Somewhere Close To You”-t, amely a lenyűgöző dallamosságot házasítja össze a zaklatottsággal és a dalnak kifejezetten sötét alaptónust kölcsönző bizánci jellegű hangsorokkal. Emellett hallhatunk a számban még thrashből vett ritmusképletet, indusztriális kiállást, templomi orgonát idéző kíséretet, és még ezernyi apró csavart, melyek minden meghallgatáskor újabb felfedezésre adnak esélyt. A másik véglet a „Somewhere Close To You”-ra közvetlenül rákövetkező „I Have A Right”, ez az induló tempójú, és a refrénben egyértelműen indulójellegű, azonnal a fülünkbe mászó melódia, amit a prózaszöveget mondó gyermekhang tesz igazán teljessé és tökéletessé.
 
Ha eddig nem szerettem volna meg a Sonata Arcticát, ezzel az albumukkal minden kétséget kizáróan meggyőztek volna, hiszen úgy érzem, ennyire összeszedett, ennyire minden elemében hibátlanul kidolgozott anyaggal még sohasem álltak elő. Ráadásul, mivel nem kiégett vénemberekről beszélünk, jó eséllyel hosszú ideig képesek lesznek tartani ezt a színvonalat, és még sok hasonlóan nagyszerű albummal ajándékoznak meg minket a jövőben. A magam részéről szurkolok nekik ezért, és alig várom, hogy élőben is hallhassam az anyagot.
 
Az együttes tagjai:
Tony Kakko – ének, billentyűk
Elias Viljanen – gitár
Marko Paasikoski – basszusgitár
Henrik Klingenberg – billentyűk
Tommy Portimo – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Only The Borken Hearts (Make You Beautiful)
2. Shitload O’ Money
3. Losing My Insanity
4. Somewhere Close To You
5. I Have A Right
6. Alone In Heaven
7. The Day
8. Cinderblox
9. Don’t Be Mean
10. Wildfire Part II – One With The Mountain
11. Wildfire Part III – Wildfire Town Population
 
Diszkográfia:
Ecliptica (1999)
Silence (2001)
Song Of Silence – Live In Tokyo (2002) – koncert
Winterheart’s Guild (2003)
Reckoning Night (2004)
For The Sake Of Revenge (2006) – koncert
Unia (2007)
The Days Of Grays (2009)
Live In Finland (2011) – koncert
Stones Grow Her Name (2012)