FőképFülszöveg:
1912 karácsonya, Bácska: lakodalom készül Ókanizsa egyik köztiszteletben álló polgárának a házában. A nevezetes esemény alkalmából rejtélyes idegenek lepik el a Monarchia talán legálmosabb, legporosabb városkáját. Idegenek, akikről inkább csak sejteni lehet, igazából milyen szándékkal érkeztek, és hogy valóban idegenek-e. Csakhamar bekövetkezik az első titokzatos haláleset. Ókanizsa, alig két évvel A fekete zongora hátborzongató gyilkosságai után újra felbolydul, és megindulnak a találgatások, vajon a tősgyökeres kisvárosiak, vagy az újonnan érkezettek között kell-e keresni a tettest. A hullák pedig egyre csak szaporodnak.
 
Balszerencséjére Dávid Veron is hazaérkezik, hiszen a menyasszony a legjobb barátnője. A hajdani ókanizsai könyvesboltos kisasszony, jelenleg "A Nő" című pesti lap hajadon munkatársa a tőle megszokott amazoni hévvel, gátlások nélkül és túlburjánzó fantáziával veti magát az események közepébe. Cukrászdai szeánszokon, mozgóképszínházas vetítéseken és munkásgyűléseken megfordulva azonban olyan tudás birtokába jut, ami nemcsak a rendőrség, de régi barátai előtt is alapos gyanúba keveri őt. Vajon sikerül-e Dávid Veronnak lemosnia magáról a gyanút, és ép bőrrel megúsznia a gyilkos utáni hajszát? Lehet, hogy fondorlatos módszerei, nagyvilági intrikái és rendíthetetlen kitartása ezúttal kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy kézre kerítse a mindenre elszánt és hidegvérű gyilkost, akinek gaztettei mellett Ókanizsa eddigi összes bűnügye eltörpül.

Részlet a regényből:
Mindég tudtam, hogy zsenge korban ragad el a halál.
S ím, most már a napját is tudom, mikor értem jő, s a pokolbéli úr színe elé hurcol.
Ma meghalok.
Ma lesz a perc, hogy kihullok e világból, mint mag a cséplőgépből. Máris érzem, hogy karom elnehezedik. Lábamat nem akaratom mozdítja. S tüdőm hiába harcol, mintha valaki belülről fojtana meg, a torkom nem engedi be a levegőt.
Meg fogok halni!
A férfiú, ki ékes szavakat fűz egymásba, és kezével angyalok láthatatlan karát látszik vezényelni, fekete köd mögül beszél hozzám. Már nem látom az arcát… a kezét… az ujján csillogó gyűrűt… Képe elpárolog, ahogy énfelém közelít Lucifer az ő forró, bűzös leheletével.
Fáj!
Mária, segíts!
Nékem úgy mesélték az apácák, hogy az ifjú haldoklók nem jobban kapaszkodnak az életbe, mint az öregek, kik már tudják, minden fájdalom s nyomorúság túlélhető, és nincs egyebük az életnél.
Én igenis kapaszkodni akarok… De mintha követ tetéznének a mellemre, mozdulni se bírok. Testemben, a helyen, hol a halál bölcsőt talált bennem, és egyre csak növekedik, oly lángok gyulladtak, hogy tán maga a halál is elparázslik.
Égek!
Bár többet is sejtettem volna! Nemcsak a halált. Hanem azt is, hogy vagyon és szemérem a nő élete, azon túl semmis! Ha nem lépem át a gátat, mit nemem s a nevelés emelt elém… Vagy ha bátrabb vagyok. Tán elébe futhatok a végnek.
Nem.
Valaki rettentőn nyüszít, liheg. Tán én vagyok?
Látom Őt!
Szemgolyója hideg lánggal lobog, orcája torz. És csak közelg! Értem nyújta kezét! Karja mint óriás, fekete féreg lába. Milyen sok van e lábból, s mind engem érint!
Nem! Nem! Nem akarom! Ezt nem!
Valaki ordít. Egészen közel.
Még több féreg sereglik körém. Lábukon vastüskék… Hozzám érnek… Átfúródik a bőröm… Már a húsomba vájnak…
Ő rám hajol… A tűz kicsap hasamból, s egy vastag csóvában egyesül az Ő te kintetéből áradó lánggal…
Nem tudom becsukni a szemem.
Néznem… kell… Őt!

1. fejezet
– Én most megölöm magát! – sivákolt a lány, és a félhomályos hallon keresztülsüvítve úgy rontott rá a fiúra, mintha az a kiéheztetett hópárduc öltött volna benne testet, amiről Széchenyi Béla gróf számolt be egzotikus vadászkalandjainak legutóbbi fejezetében.
A fiú szemlátomást számított a támadásra. Hóna alá kapta a két pókhálós borospalackot, a könyökével lenyomta a kilincset, és egy szempillantás alatt kinn termett a pitvarban. Szerencséjére Herczeg polgármester agarait télen elzárták (az uraság drága pénzen szerezte a vadászebeket egy máramarosi tenyésztőtől), úgyhogy biztonságban jutott el a hátsó kapuig. Testi épségét csak a lány fenyegette, aki isten tudja, honnan, de időközben kerített egy piszkavasat, és azzal a kezében eredt a fiú nyomába.
Purger Sanyi, Matics kocsmáros segédje sokkal inkább a hóna alatt szorongatott borosüvegeket féltette, mintsem saját magát, de azokat sem annyira, hogy a kapuból vissza ne forduljon, és oda ne vesse Herczegné felbőszült cselédjének, Irmának:
– Majd hozok magának egy ébenből faragott tollseprűt a martonosi búcsúból! – terült szét a kaján vigyor szeplős, hidegtől kivörösödött képén. – Aztat tán nem lesz méltóságán aluli megkapni, oszt kisöpörni vele a spájzbul a sivatagi port!
Az elhajított piszkavas a kapu fáján csattant. A fiú a kaput éppen csak egy pillanattal korábban csapta be maga mögött. Férfiúi hiúság ide, móka oda, mégiscsak jónak látta futva eliramlani a Nagyvendéglő felé. Tudta jól, egy cselédet kevés dologgal lehet jobban megharagítani, mint hogyha lustának nevezik. Herczegék Irmája, az amúgy szorgos, de híresen nagyszájú, tenyeres-talpas leányzó meg az ennél apróbb sértéseket is bőven megtorolta – hol nyújtófával, hol szőnyegporolóval, mikor mi esett a keze ügyébe.
Sanyi ezúttal azonban rosszul számított. Irma, akinek fölrótta a zöld borosüvegeken lengedező pókhálókat, nem követte. Úgy tűnt, hogy a lány jobbnak látta visszasietni a konyhába. Gazdájának egyetlen gyermeke, a hozzá hasonlóan éles nyelvű Zsuzsánna aznap estére várta a zentai kuzinok vizitjét, és a szakácsnénak minden segítségre szüksége volt, hogy Herczeg kisasszony csipkés-bársonyos rokonságát a rendkívüli kívánalmaknak megfelelő ellátásban részesítse.
Sanyi kissé csalódottan lassította le lépteit, hogy immár ráérősen andalogva szállítsa házhoz Matics borospalackjait, amiket Irmus a gazdája nevében két bontatlan somlyai aszúért cserébe adott vissza. A somlyai aszú ritka portékának számított, állítólag maga a pápa is azt kortyolgatta ebéd idején, mivelhogy a néhai veszprémi püspök bőven ellátta munícióval Szent Péter pincéjét. Az bizonyos, hogy Matics kincsként őrizte a nehezen beszerzett, különleges forma palackokba töltött somlyai szállítmányt pincéje egy rejtett zugában. Alaposan ellátta volna Sanyi baját, ha a kiürült üvegeknek bármi bajuk esik, úgyhogy Sanyinak a lustaságon túl is minden oka megvolt rá, hogy a szitáló decemberi esőben a legnagyobb óvatossággal haladjon a téglajárdán. Alig háromra járt még az idő, de a nap már a házak takarásából árasztotta megfogyatkozott melegét. Az eső pillanatok alatt ráfagyott a gyalog- és kocsiútra egyaránt.
Ezért sem igen akadt olyan polgár Ókanizsán, aki ezen a késő decemberi napon kimerészkedett volna az utcára. A mezei munkák már befejeződtek, a gazdák azon túl, hogy az adventben szokásos, hajnali roráte miséken vastag hótakaróért könyörögtek, ami megvédi a fagytól az elvetett magot, mást már nemigen tehettek a termésért ebben az évben. A háznép a kemence vagy a szárízikkel bőven megrakott kályha mellé telepedett. Az asszonyok az elrongyolódott ruhaneműt foltozták, a hajadonok ábrándos tekintettel hímezték a nevüket a kelengyébe, a férfiak pedig olykor-olykor disznóöléssel szakították meg a kocsmai vagy háztáji poharazásokat. (Ez utóbbit csak azért cselekedték, hogy az újbornak meg a pálinkának több hely jusson a kamrában.)
Úgy tűnt tehát, hogy a bácskai városka élete hiba nélkül tért vissza abba a kerékvágásba, amiből két esztendeje, 1910-ben vérfagyasztó gyilkosságok sorozata billentette ki. A túlélés feltétele a gyors gyógyulás – ehhez az igazsághoz anélkül igazodtak az ókanizsaiak, hogy valójában tisztában lettek volna azzal, mi történik velük. A halottakat eltemették, a gyilkost a törvény szerint felakasztották. No persze manapság is borzongva emlegették a történteket, amelyek a Magyar Királyság országos lapjainak címoldalára repítették a sehonnai kisvárost, Raguzától Szászrégenig szállítva a Tisza menti késelések, fojtogatások hajmeresztő híreit. Hanem az eseteket mostanában inkább csak a borzongásban rejlő furcsa, de mélyen emberi örömért merítették föl a múltból, mintsem az őszinte megbotránkozás miatt.
Az ókanizsaiak csaknem ugyanilyen gyorsasággal feledkeztek meg Dávid Veronikáról, az Árkádia papírüzlet boltoskisasszonyáról, akinek Vékony doktorral és Dujmovics Lázó kapitánnyal egyetemben igen nagy szerep jutott a gyilkos kézre kerítésében. Veron az eset lezárása után azonnal Pestre utazott, mert A Nő és a Társadalom című lapnál kapott állást mint növendék zsurnaliszta. Egy hozzá hasonlóan érdeklődő és tevékeny ifjú hölgy nem sokáig maradhatott izgalmas téma nélkül. Ezért ókanizsai barátnői és rokonai csöppet sem csodálkoztak, amikor Veron alig egy évvel a távozása után egy gyermekrablási ügybe keveredett. Ennek a lány természetesen ismét sikerrel járt a végére, és bár mindeközben megjárta nemcsak a Balaton, de az Adria partját is, apja, a tehetős parasztgazda Dávid csak a fejét csóválta. Dávidné ennél többet is tett: mind az öt szomszédasszonyának keservesen elpanaszolta, hogy Veron grófokkal és gonosztevőkkel parolázik, ahelyett, hogy hazaenné a fene, és végre nőül menne egy tisztességes gazdalegényhez. Vagy legalább a Remete Pistához, aki nem egyszer megkérte már a kezét. „A fiúnak sajnos egy hold földje sincs, de még egy mérnökember is jobb a semminél” – kommentálta Dávidné, szándékosan megfeledkezve a tényről, hogy Pista saját kőműves vállalkozás birtokosa, nem kevés megbízással és alkalmazottal.
Veronnak azonban, úgy tetszett, esze ágában se volt hazatérnie. Újdonsült rendőrségi ismerősei, sőt hétköznapinak induló cukrászdai és könyváruházi látogatásai is újabb és újabb rejtélyek közelébe sodorták. Ókanizsáról nézve egyértelműnek tűnt, hogy Veron a pesti bűntanyák központi alakja lett, és immár a kontinenseket összefonó bűnhálózatok sem nélkülözhetik az ő kétes értékű tapasztalatait, legyen szó leánykereskedelemről vagy ópiumszállítmányok szétosztásáról. Veron a bátyján kívül kizárólag Vékony Annuskának, leghűbb lánypajtásának számolt be pesti élete folyásáról. Mivel a lány leveleinek mindkét címzettje igen szűkszavúan hozta a hírekre éhező köz tudomására, amit Veron sorai tartalmaztak, a köz maga volt kénytelen kikerekíteni a morzsákat, amiket Annus és Dávid Jóska elébük vetett. Szigorúan a valószínűség szabályainak engedelmeskedve.

– Pumákat egzecíroz a Ligetben. Tavaly még csak perecet árult, de mostanra pumaidomárrá képezte magát – adta hírül éppen valaki a Nagyvendéglő vendégeinek, amikor Purger Sanyi beoldalazott az ajtón, és óvatosan letette a pult túlsó oldalán a földre a Herczeg polgármestertől hozott borosüvegeket.
– No hallja, milyen zöldeket beszél maga! Hogy lenne egy internacionál spionnő pumaidomár? – érkezett a cáfolat.
– Spionnő? A mi Veronunk? Kitől hallotta ezt az országos oktondiságot?
– Se nem spionnő, se nem pumaidomár. A Magyar Királyi Államvasutaknál kapott állást. Mozdonyt vezet a Budapest–Konstantinápoly vonalon! Biztos forrásból tudom!
– Kitől is hallotta? Vékonyné cselédjének az apjának az unokasógorától, mi?
– Hát nem is a likőrösüvegből szoptam ki az értesüléseimet, mint őnagysága! – szólt közbe Sanyi, akinek alig sikerült helyére, a pult mögé keverednie a nagyfontosságú társalgás szemmel tartása közben.
Megjegyzésével az építő vitát egyből meg is szakította, mert Kökényné Lizi néni (született korbáti Korbáth Elizabetta) az önérzetét ért csapás hatására fölkapta az előtte álló likőröspoharat, és célba vette vele. Sanyi azonban mégsem lett az úrhölgyi felháborodás áldozata. Lizi néni ugyanis időben észrevette, hogy a pohara alján még ott piroslik egy korty meggylikőr. Mire lehajtotta, addigra Sanyi is bekucorodott a söntés mögé, szájára szorítva a törlőrongyot, nehogy a vendégek meghallják harsány kacagását.
– Látja valaki az ajtó fölött a fölírást, hogy „Isten hozta a tyúkólban”? – dörrent a vendégeire Matics kocsmáros. Vaskos alakja eltorlaszolta az át járót, ami a nők és a férfiak számára fenntartott termeket összekötötte. Ujjával a bejárat fölé mutatott, ahol, mindnyájan pontosan tudták, csak a Nagyvendéglő felirat kopott betűi sorakoztak. Pontosabban a N gyve dé lő feliraté, mert egyes betűk sajnos nem élték túl az idő viharait, alkalmat adva néhány szellemes vendégnek, hogy Nagyvedelőként emlegesse Ókanizsa társasági életének e méltóságteljes centrumát.
Matics megjelenésére csönd támadt a nem túl tágas, viharvert berendezésű teremben, akárcsak az Olümposzon szokott, midőn Zeusz visszatér földi kalandozásairól. A hölgyek, akik az imént még izgatottan, képzelőerejükkel csöppet sem takarékoskodva tárgyalták ki Dávid Veront, lesütött szemmel húzták össze magukat tonettszékeiken, és kapaszkodtak bele a csészékbe, bögrékbe, poharakba. Kökényné is visszaereszkedett a helyére, de a poharat nem engedte el, hanem megsárgult zsebkendője heves lobogtatásával egy újabb kör likőr kiporciózására biztatta Sanyit. A pincér, akit a váratlan elcsöndesedésre kidugta a fejét a pult mögül, ártatlan képet vágva húzta ki magát, és nyúlt engedelmesen a szépen metszett kristályüveg után.
– No azért mondom! – tette csípőre kályhacső vastagságú kezét Matics. Nagyokat szuszogva lépett a söntéshez, és elgondolkodva rákönyökölt. Sanyi rögtön hátat fordított Lizi néni likőrjének, hogy sebtiben csapolhasson főnökének és munkaadójának egy pohár aranyló Haggenmachert.
– Amúgy meg egyiküknek sincsen igaza – törölte le bajszáról Matics a habot az inge ujjával. – De mit is várjon az ember maguktól, asszonynépség? A mi Veronkánk már hogy is lenne pumaidomár vagy mozdonyvezető? – kérdezte a még mindig némán figyelő tucatnyi lányt és asszonyt. – Ismerjük őt jól mindnyájan. Nem nyugszik, amíg miniszterelnök asszony nem lesz belőle! És én, Matics János, sok sikert kívánok neki ehhez a vállalkozásához… Ámbátor jómagam abban reménykedem, hogy mikorra a kisasszonynak ez a vágya teljesül, már a túlvilágon verem csapra a sört – höhögött Matics.
Ahogy rázkódott, egészen úgy festett, mint egy kedélyes rozmár.
– Hát hogy az úristenbe lenne Veronból miniszterelnök, amikor mink, asszonyok, nem is választhatunk még képviselőt se? – fakadt ki Vékony doktorné, azaz Zsike néni (született nemes nemzetes Bogdán Erzsébet).
– Csitt, anyuska! – lökte oldalba az asszonyt kissé tiszteletlenül Vékony Annus, aki dús, búzaszőke hajkoronája alatt fülig pirult, hallva az anyja istenkáromlással határos felszólalását. – Még meghallja a Hevér plébános úr! Itt ül a szomszédban! – intett a fejével a férfiak kávésterme felé.
– No nem mintha nagyon bánnám azt a választójogot – csitult el Vékonyné, és igazgatni kezdte a kontyát. (Egy élet alatt se volt képes megtanulni, hogyan tűzze föl gyér haját rendesen.) – Ha lenne választásra jogunk nekünk, asszonyoknak is, az embereinknek első dolguk lenne a nyakunkba varrni az összes háborús fiaskót. Én mondom, még a kiegyezésért is minket hibáztatnának! – csapott a márványerezetű asztalkára, de úgy, hogy a mellette ülő Annuska ijedten kapott a megrezdülő kiskanalak után.
– Hát a kiegyezésért maguk a hibásak így is, úgy is – jegyezte meg a pulykatojásképű Sanyi, álságos komolysággal az arcán. – A királyné addigaddig hízelgett az Andrássy grófnak, hogy a széplelkű gróf a végén csak beadta a derekát! Én mondom – nézett drámaian egyetlen férfitársára, Matics kocsmárosra –, ezek a fehérszemélyek századok óta csak a vérünket szívják!
Az utolsó becsületes asszonyság a Zrínyi Ilona volt!
– Hogy merészeled! – pattant föl Vékonyné.
A helyiséget hirtelen betöltötte a megbántott asszonyságok zsivajgása. Még a szende Annuska se hagyta szó nélkül Purger Sanyi némiképp egyoldalú történelmi bölcselkedését. A nyurga, barna, göndör hajú Sanyi, aki az ünnepek idejére Párizsba hazautazott kacér felszolgáló kisasszonyt, Giselle-t helyettesítette, vidáman fogadta a felbőszült asszonynép lázongását. Matics kocsmáros vele nevetett, egészen addig, amíg egy apró, de vastag falú likőröspohárka nem csapódott a drága, Rémy Martin címkés palackok közé. Akkor aztán Matics is csatlakozott a háborgó tömeghez, fenyegető szózatát azonban egyedül Kökénynéhez címezte, aki maga sem maradt adós a válasszal.
A hangzavar csak akkor csendesedett el, amikor az ajtó fölé akasztott csengő csilingelése új vendég érkezését jelezte. Az új vendégről, egy egyenes tartású, barna szemű, komoly arcú fiatalemberről hamar kiderült, hogy nem más, mint Remete Pista. A fiatal férfi, aki mérnöki tanulmányaitól eltekintve életének összes esztendejét Ókanizsán töltötte, önmagában nem keltett volna feltűnést, hiszen őt a város összes polgára jól ismerte. A hölgytársaság azért fojtotta magába hirtelen a mondanivalóját, mert észrevették: az építkezéssel foglalkozó Remete-telep ifjú vezetője szokásától eltérően nem egyedül érkezett.
Az ajtóban ott állt egy leány is, félig Pista mögé húzódva. A decemberi hideg rózsásra csípte az arcát, szürke szeméből ijedt pillantás röppent egyik vendégről a másikra. Riadt tekintete végül a padló lakkozott deszkáin állapodott meg. Bár a lány divatos, óriási karimájú, fokozatosan növekvő rózsaszín krepprózsák sorával ékesített kalapja és drága, pezsgőszínű, rókaprémes köpenye is bőven adott volna beszédtémát a többnyire vidékies igénnyel („csak meg ne szóljanak”) öltözködő kisvárosi dámák ajkára, a rossznyelvek most mégsem pörögtek. A fiatal, húszévesnél aligha idősebb nő, akinek hosszú, aranybarna hajfonat futott a derekáig, törékenységével és rémületével ugyanis leginkább azokra a melegházban sarjadt, ritka növényekre emlékeztethette az asszonyságokat, amelyekkel nemrég Bednarov városi kertész kísérletezett az Annaligetben. A különleges virágokat elfagyasztotta az első októberi fagy, és a neves kerttudós nem bíbelődött többé velük.
– Jó estét kívánok Ókanizsa bájos hölgypublikumának! – fordult a vendégekhez Remete Pista, levéve puha nyúlszőr kalapját. Szokásos barátságos mosolyával végignézett az összegyűlteken, aztán egyenesen Maticshoz lépett. Az idegen lány szorosan mögötte haladt, és alig hallhatóan jóestétet rebegett. A pulthoz érve sietősen belekarolt a kísérőjébe, mire Pista bátorítóan megérintette a lány kézfejét.
– Lenne itt magának egy üzlet, Maticsom! – fordult Pista egyenesen a kocsmároshoz. – Az embereim holnap befejezik az annaligeti vendégház átépítését. Rendeznék nekik egy kis mulatságot a Vigadóban. Mit gondol, uram, van elég jó bora a pincében, söre a csapon?
Miközben Matics megadta a választ a kérdésre, az asszonyok izgatott pusmogásba kezdtek. Nyilvánvaló volt, mi a téma, amit oly nagy hevességgel vitatnak meg. Ám ha valaki számára nem lett volna egyértelmű, az a csönd, ami akkor támadt, amikor a Pista fekete télikabátjához simuló leány az asszonyokra pillantott, leleplezte a szószátyár kompániát.
A kerek, pirospozsgás Vékonyné szokatlanul zord képpel vette szemügyre Pistát és hölgykíséretét. A szürkévé fakult szalag, ami máskülönben bágyadtan csüngött le fekete kalapjáról, csak úgy repdesett, ahogy a doktorné rosszallóan a fejét rázta.
– Nem fog ebből semmi jó kisülni, meglásd! – súgta oda a lányának. – De tudtam én ezt abban a minutában, ahogy ez a leány meg a bátyja leszálltak a pesti gőzösről!
– Anyuskám, nem kellene hallgatnod az állomásfőnöknére – rótta meg Annuska Zsike nénit. Belekóstolt a kihűlt tejeskávéba, leginkább azért, hogy az arca elé emelt csésze mögül szabadabban folytathassa. – Igazán tudhatnád, annak a Schneidernének senki se tetszik, aki nemcsak átutazóban jár Ókanizsán, hanem itt is marad!
– Fél esztendeje sincs, hogy betették ide a lábukat, és már föl is forgatták a várost! – vizslatta Vékonyné összehúzott szemmel a rókaprémes köpenyt és rózsadíszes kalapot. Meg se hallotta, amit a lánya mondott. – Oda a rend, oda a becsület! – tette hozzá, szinte félhangosan.
Annuska ijedten rántotta arrébb a székét, hogy a zajjal elfedje az anyja szavait. Kezét csitítólag Vékonyné karjára tette.
– Miféle becsület, mama? – suttogta. – Pista nem volt senkinek a vőlegénye. Ha megtetszett neki a…
– Aztán Veron tud-e róla? – fordult a lányához Vékonyné felpaprikázva. Egyet se hallott meg Annus békítő szavaiból. – Megírtad-e neki, hogy az ifjabbik Fráter kivel sétafikál vasárnap délutánonkint az Annaligetben?
Annuska éppen válaszra nyitotta a száját, amikor a Pistába karoló lány félig hátrafordult, és bátortalanul egyenesen rámosolygott. Annus ösztönösen viszonozta a mosolyt, ám közben az asztal alatt ujjaival gombóccá gyűrte térdére terített kesztyűjét.

A Kiadó engedélyével.