FőképA regény nyitánya tragédiával és feszültséggel terhes: a negyvenes Chrissie és három felnőtt lánya, Tamsin, Dilly és Amy éppen magukra maradtak a családfő, a nők millióinak szívét megdobogtató zenész, Richie hirtelen bekövetkezett halála után. A gyászoló család helyzetét tovább nehezíti, hogy az élettársa halálával Chrissie szinte teljesen pénz nélkül marad. Ráadásul felbukkan a színen a „másik” család is: Richie felesége, Margaret, akit a férfi több mint húsz évvel korábban elhagyott, ám akitől sosem vált el, és a fia, Scott. A férfi ugyanis szimbolikus jelentőségű örökséget hagy az első (igazi?) családjára, és az örökség átadása körüli hercehurca során a két család kénytelen-kelletlen kapcsolatba kerül egymással, aminek nem mindenki örül.

Az események főleg a megújulás és a tragédia utáni talpra állás gyakorlati és érzelmi kérdései és nehézségei körül bonyolódnak. Emellett a számtalan kisebb-nagyobb cselekményszálból minden családtag életét és egyéni problémáit is megismerjük: Tamsin például képtelen elkötelezni magát a barátja mellett és mondvacsinált okokra hivatkozva nem költözik hozzá; az érettségi előtt álló Amy azt fontolgatja, hogy otthagyja az iskolát és dolgozni kezd; Margaret még huszon-egynéhány évvel az után is Richie-nek próbál bizonyítani, hogy a férfi elhagyta őt; és így tovább.

Joanna Trollope láthatóan igyekszik minden karakterét „valódi”, problémás emberré formálni, és olyan hétköznapi szokásokkal ruházza fel őket, amelyek mindenki számára ismerősek lehetnek (Chrissie gyerekei például számtalan fiatalhoz hasonlóan nagyon szeretnek a Facebookon lógni). Ez a sok, számtalan gonddal küzdő alak aztán a regény során mind elindul a saját útján és mindannyian meghoznak olyan (jó vagy rossz) döntéseket, amelyek hatására kezdetét veheti a Richie nélküli életük. S bár a cselekmény bővelkedik drámában és könnyekben, nekem mégis az az érzésem: ez az egész túl könnyen megy. A szereplők konfliktusai gyakran hihetetlen egyszerűséggel rendeződnek, és a hosszas nyűglődések után végül szinte maguktól oldódnak meg a legnagyobb problémák.

Fölösleges tehát nagy mélységeket, igazi lélekboncolgatást, vagy bármi maradandót várni ettől a regénytől: ez a könyv egyszerűen csak egy „normálisan” (tehát nem igénytelenül, bár kissé hatásvadász módon) elmesélt, a borító szerint szívmelengető(nek szánt) történet egy olyan tragédiáról, amely nem várt módon teremt kapcsolatot két család között, akik korábban sosem találkoztak egymással. A puszta történeten kívül azonban nem sok érdekességet kínál a regény, és az írónő legizgalmasabb gondolata a címben rejlik: vajon melyik volt Richie „igazi” családja és voltaképpen melyik is a „másik” család – ha van egyáltalán ilyen.