Beleolvasó – Laurell K. Hamilton: Végzetes flört

Fülszöveg:
Amikor Anita Blake, a dögös vámpírvadász találkozik megbízójával, Tony Benningtonnal, még tele van együttérzéssel. Ugyanis a férfinak nemrég halt meg a felesége, és Anita feladata az lenne, hogy a nőt reanimálja. Vagyis felélessze halottaiból.

Anita tud néhány dolgot életről és halálról, és tisztában van azzal is, mit jelent szeretni valakit. De azt is tudja, hogy amit ő nekromantaként fel tud ajánlani Tony Benningtonnak, az nem egészen az, amire a férfi vágyik. Mert az a teremtmény, akit Anita képes előhívni a néhai Mrs. Bennington sírjából, az nem a csodálatos Mrs. Bennington lesz. Sőt. Nagyon nagyon messze lesz a csodálatostól.

Részlet:
Bevezető

Hogy támadnak az ötleteim? Honnan tudom, hogy egy ötletből egy egész könyv megszülethet? Hogyan dolgozom?
Olyan gyakran hallom ezeket a kérdéseket, hogy amikor a Flörtnek, vagyis ennek a könyvnek az ötlete felmerült bennem, és írni kezdtem, elhatároztam, hogy végig nagyon odafigyelek az alkotás folyamatára. A regény után pedig egy kisebb írást talál a kedves olvasó, amiben dokumentálom is az egészet, sőt leírom azt is, milyen valóságos esemény ihlette a történetet.
Ha pedig az esszén is átrágta magát az olvasó, a jutalom egy kis képregény lesz – de komolyan. Jennie Breeden műve, azé a Jennie Breedené, aki a „Sátán bugyija” képregényeket is jegyzi. A képregényt ugyanaz az esemény ihlette, mint a regényt, mindenki összehasonlíthatja. De nem ér előre odalapozni, mert akkor a regény csattanói is veszélybe kerülnek, amiért kár lenne. Tehát tilos előrelapozni, világos? Én szóltam, senki ne mondja, hogy nem.
És akkor most induljon a menet megint Anita Blake-kel.


– Azért jöttem, hogy feltámassza a feleségemet, Ms. Blake – közölte Tony Bennington épp olyan szenvtelenül, ahogyan vagyonokat érő öltönyét és az arany Rolexet is viselte. Utóbbit a jobb csuklóján, vagyis nagy eséllyel balkezes. Nem mintha az ügy szempontjából bármi jelentősége is lenne, de az ember ösztönből is felfigyel már az ügyesebb kézre, ha annyi dolga akadt életében gyilkosokkal és egyéb veszedelmekkel, mint nekem.
– Fogadja őszinte részvétemet – mondtam is már automatikusan, mert valahogy Bennington érzéketlensége, a gyász vagy a fájdalom bármi jelének hiánya bennem se keltett nagy érzelmi vihart. Az arcán egyetlen rezdülés se sejtette, hogy megviselte volna az asszony halála, és ez a kiüresedett pofa valahogy minden lehetséges sármot kilopott a tisztes, őszes halántékú, jó karban lévő ötvenes imidzsből. Szürke szemei hidegen néztek rám. Szóval vagy kőkeményen kézben tartja mindenféle érzelmeit, vagy nem a nagy szerelem miatt akarja még egyszer látni anyut. Ami azért felvet néhány érdekes szempontot.
– Miért akarja, hogy feltámasszam a kedves feleségét, Mr. Bennington?
– Most őszintén, az árai mellett van ennek bármi jelentősége?
Hosszan végigmértem, és keresztbe vetettem a lábaimat, a szoknyámat épp olyan automatikusan simítva le a művelet közben, ahogyan a részvétet is nyilvánítottam az előbb. Halványan elmosolyodtam, bár a szemem nem tükrözött vidámságot.
– Az én szempontomból mindenképpen.
Végre egy érzelem! Haragosan villant a tekintete, szeme színe egészen viharos szürkére váltott. Vagyis talán tényleg az önuralma a király.
– Személyes – mondta szenvtelen hangon, ami sehogyan sem illett a tekintetéhez –, és ahhoz szükségtelen tudnia, hogy előszólítsa a zombit.
– Ez az én munkám, Mr. Bennington, nem a magáé. Vagyis én tudom, mit szükséges tudnom ahhoz, hogy egy zombit előszólítsak.
– Alaposan utánanéztem a dolgoknak, Ms. Blake. A feleségemet nem gyilkolták meg, vagyis nem bosszúszomjas, szörnyeteg zombiként lépne elő a sírból. És boszorka se volt, vagy különösebben érzékeny a természetfelettire, nem volt vallásos, nincs tehát semmi a valaha volt életében, ami alkalmatlanná tenné arra, hogy elvégezze rajta a zombikeltő szertartást.
– Hú – szaladt fel a homlokomon a szemöldököm –, ez nem rossz. Tényleg készült.
– Vagyis elfogadja a megbízást? – bólintott, és gondosan manikűrözött ujjaival lesimogatta zakóját.
– Jó ok nélkül nem – ráztam meg a fejem.
– Miféle okot akar? – villant megint az indulat azokban a szürke szemekben.
– Egy olyat, ami indokolja, hogy megzavarjam egy halott nyugvását.
– Kész vagyok megfizetni horrorisztikus megbízási díját, Ms. Blake. Az ember azt gondolná, hogy ez épp elég jó ok.
– Nem csak pénz van a világon, Mr. Bennington. Miért szeretné feltámasztatni velem a feleségét? Mit vár ettől a találkozástól?
– Mit várnék? Milyen kérdés ez?
– Csak egy kérdés, ami válaszra vár. Gondoltam, ha megfogalmazom másképpen is az eredetit, talán hajlandó végre válaszolni is.
– De nem akarok rá válaszolni.
– Ez esetben sajnos nem támaszthatom fel a feleségét. De a Halottkeltő Kft. más munkatársa bizonyára szívesen áll a rendelkezésére, és még csak nem is kérnek annyit, mint én.
– De maga a legjobb. Mindenki ezt mondja.
Vállat vontam, most erre mit mondhattam volna. Mindig nehezen viseltem az ehhez hasonló kijelentéseket, és a legkönnyebben a hallgatással tudtam lereagálni.
– Azt is hallottam, hogy maga igazi nekromanta, aki hatalommal bír mindenféle nem evilági lény felett.
Rezzenetlenül néztem rá. Mert jól hallotta, az tény, de mi köze volt hozzá. Nem hittem volna, hogy ilyesmit is lehet már rólam hallani, ha az ember egy kicsit kinyitja a fülét.
– Ne udvaroljon.
– A természetfeletti ügyekkel foglalkozó szövetségi rendőrbírók közül magának a legjobb a kivégzési rátája. Úgy tűnik, mintha a vad vámpírokra specializálódott volna, bár az áldozatok közt akadnak vérállatok is szép számmal.
– Ja, hát a nyilvántartás kemény dolog, nehéz lenne vitatkozni vele – vontam vállat. – De nem értem, mire akar ezzel kilyukadni, Mr. Bennington. Az ön ügyéhez ennek semmi köze.
– De ha a pletykának azt a részét is megemlítem, hogy női Casanovaként emlegetik, akkor már közelebb kerülök ahhoz, amiért felkerestem.
– A szerelmi életemnek aztán végképp semmi köze ahhoz, hogy zombikat szólítok elő a sírból, ami a munkám.
– De ha tényleg hatalma van a már nem élők felett, az magyarázza, hogy lehet, hogy az egyik napon öli a vámpírokat, a másikon pedig szerelmi viszonyba bonyolódik velük.
Jean-Claude, az egyik éppen emlegetett vámpír szerelmem kicsit háklis is volt a kérdéses képességeimre, mert szerinte ez megkérdőjelezte, hogy ki az úr a háznál a kapcsolatunkban; mellesleg, én is legalább ennyire háklis voltam az ő vámpírerejére, mert nekem meg az volt a rögeszmém, hogy az egész kapcsolatunk hátterében az áll. Nem volt könnyű kapcsolat, de az utóbbi időben metafizikai tűzszünetet kötöttünk.
– Persze, Jean-Claude-dal már megint a pletykalapok címoldalán voltunk a napokban. Ez a rész nem nevezhető elmélyült infószerzésnek.
– Igen, ha jól emlékszem valahogy úgy fogalmaztak a cikkben, hogy maguk St. Louis egyik legmenőbb párja.
Igyekeztem nem végleg zavarba jönni.
– Jean-Claude karjain bárki szemrevalónak és menőnek tűnik.
– Ez a szerénység nem illik egy nő szájába.
– Már ne is haragudjon, de ez meg mit akar jelenteni? – meresztettem nagy szemeket.
– Tényleg nem érti? – nézett mélyen a szemembe.
– Különben miért mondtam volna? – kezdtem egyre jobban elveszni ebben a meddő beszélgetésben, és ez nem tett jót a közérzetemnek. Nem viseltem jól, ha elveszítettem a lényeglátó szemüveget. – Nézze, tényleg részvétem a veszteségéért, mélyen együttérzek magával, de velem hízelgéssel nem jut messzire.
– Le kell ellenőriznem, hogy valós alapokon állnak-e a pletykák, vagy ez is csak amolyan nagyotmondás, mint egynémely túlzás magával kapcsolatban.
– Nem hiszem, hogy bármi túlzás lenne abban, ahogyan a munkámat végzem. És ha tényleg annyira tájékozódott rólam, akkor azt is tudja már, hogy pillanatnyi hóbortból, a cirkuszért vagy a gyász fel nem dolgozása miatt nem szólítok elő egyetlen zombit sem a sírból. Csak olyan megbízást vállalok, ami mögött ésszerű magyarázat áll.
– Magyarázat? Miféle magyarázat?
– A dolognak ez a része nem az én asztalom. Azt a megbízó hozza. Miért akarja, hogy előszólítsam a felesége zombiját?
– Már korábban is megértettem a kérdést, Ms. Blake, nem kell ezredszer is elismételnie, se gyorsan, se lassan.
– Akkor válaszoljon végre, különben nem tudok több időt szánni magára.
Dühödten meredt rám, a szemében vad viharokban tombolt a szürkeség, mintha felhők gomolyogtak volna a tekintetében. A keze ökölbe szorult, állkapcsa megfeszült, és még a foga is megcsikordult. Igen, ez az ember vasmarokkal tartja kordában az érzelmeit.
Felálltam, és lesimítottam a szoknyámat, mindig ezt csináltam. Eddig nagyon udvarias voltam vele, hiszen tényleg horrorisztikus megbízási díjért dolgozom, és már az nem két dolcsi, hogy egyáltalán fogadtam, és ennyi időt rá szántam. És mivel teljesen feleslegesen raboltuk egymás idejét/pénzét, legalább azt az illúziót meg akartam neki adni, hogy nem hiába fizetett, még ha nem is vállalom, amire kér. Udvariasan terveztem kidobni.
– Azért jöttem magához, mert a legtöbb halottkeltőnek ép testre van szüksége, hogy elő tudja szólítani. De a feleségemből alig maradt valami, nincsenek földi maradványok. Vagy alig – préselte ki végül összeszorított ajkain. Közben nem nézett rám, és a szája sarka rángott. Gyötrelem. Ez az ember szenved.
– Hogy halt meg? – ültem vissza, és kérdeztem kedvesebben.
– Robbanás történt. A nyaralónkban szivárgott a gáz. És ő kicsit előbb utazott le, én másnap mentem volna utána, de éjszaka… – megint ökölbe rándult a keze, és úgy szorította a szék karfáját, hogy a bütykei egészen kifehéredtek, és az állkapcsa is feszült megint, mintha legszívesebben összeharapná a nyelvét, csak ne kellene kimondania ezeket a szavakat. – Szerettem a feleségemet, Ms. Blake – szakadt fel belőle, mintha az élete múlna ezen a mondaton. Sötét szeme csillogott, de a könnye nem buggyant ki, azt is visszapréselte magába, ahogy visszapréselt a belsejébe mindenféle érzelmet is. Tartotta magát, ahogyan csak tartani lehet.
– Elhiszem, Mr. Bennington, és őszintén, mélyen sajnálom, hogy elveszítette őt. Azt azonban tudnom kell, hogy mire számít. Még ha elő is szólítom a néhai feleségét, akkor is csak egy zombival fog találkozni. Emberi alakban lesz, az tény, a megszólalásig hasonlít néhai önmagához, de akkor is csak zombi lesz. Nem ember. Nem fogja tudni újra hazavinni, nem kezdhet vele elölről mindent, mintha ugyanaz az ember lenne, akit elveszített.
– Miért nem?
– Mert idővel rothadni kezdene – feleltem őszintén, de halkan –, és nem hinném, hogy azt szeretné, ha ez lenne a néhai feleségéről az utolsó em léke.
– Úgy hallottam, hogy a maga zombijai nem tudják, hogy meghaltak.
– Először nem. De idővel elkopik a mágia, és… és az már nem egy leányálom.
– Kérem. Senki más nem tudja megcsinálni, csak maga.
– Ha fel tudnám támasztani a feleségét, Mr. Bennington, talán meg is tenném. Nem akarok most belebonyolódni a kérdés vallási és filozófiai vetületébe, egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy még ha akarnám, se tudnám megtenni, amire kér. Én zombikat keltek, ami egyáltalán nem ugyanaz, mint a holtak feltámasztása. Nagyon értek a szakmámhoz, igen, mondhatjuk talán azt is, hogy én vagyok a legjobb ebben a szakmában, de annyira sajnos még én se vagyok jó. Annyira jó senki se lehet.
– Nem szoktam könyörögni, Ms. Blake, soha nem szoktam – mondta, és két könnycsepp gördült le az arcán. Én is gyűlöltem sírni, pontosan tudtam hát, mennyire égethetik a szemét ezek a könnyek, és hogy mennyire fájhat már a torka, hogy eddig vissza kellett tartania. – De most kérve könyörgök, kérem. Hajlandó vagyok kétszer annyit fizetni. Kész vagyok bármire, hogy megtegye, amire kérem.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza