Főkép

Egészen kicsiny koromban rengeteg mesét hallottam. Amikor épp nem abban a pillanatban kitalált történetekkel vagy magyar népmesékkel szórakoztattak szüleim vagy nagyszüleim, a Grimm testvérek vagy Andersen tündérmeséiből olvastak fel. Mivel később is találkozhattam e történetekkel, azt semmiképp nem tudhatom, kisgyerekként melyik volt nagyobb hatással rám, abban azonban egészen bizonyos vagyok, hogy érettebb fejjel az utóbbira emlékeztem inkább, Andersen meséiben leltem több örömömet. És ha most próbálnám megállapítani ennek okát, valószínűleg arra tippelnék, hogy míg a Grimm-mesék egy már megszületésükkor teljesen elképzelt, egzotikus világban játszódnak, addig a dán mesemondó történetei a saját korának és életének, a városnak és környékének alakjait és helyzeteit dolgozzák fel, persze itt is végtelen teret adva a képzelet csapongásainak.
 
Darvasi László pálcikakönyve érzésem szerint az anderseni hagyományokhoz áll közelebb, hiszen minden gyereknek van hurkapálcikája, az alsós tancsomag legalábbis, ha nem csal az emlékezetem, tartalmaz belőlük egy kisebb köteget. De még az óvodások is láthattak pálcikákat, ha esetleg nem is játszhatnak velük. A pálcikamesékben mindössze annyi történik, hogy Pálcika, no meg a rengeteg „rokon” mind megszemélyesül, ahogy a szerző emberi tulajdonságokkal ruházza fel az összes létező tárgyat, amivel – vagyis inkább akivel – kalandozásai során Pálcika összetalálkozik és összebarátkozik.
 
Ahogy előrehaladunk a rövidke, lényegében önálló epizódokból álló történetben, egyre tágul a világ. Nem csoda, hiszen se szeri, se száma azoknak a dolgoknak, amelyeknek alakja Pálcikáéra emlékeztet. A zászlórúdtól a gyufán és a kötőtűkön át a makaróniig rengeteg hosszú és vékony tárgy vesz körül minket a mindennapjainkban. És amikor Pálcika találkozik velük, mindegyikükről rendre megtudhatunk valami fontosat vagy érdekeset. (Kizárólag a kis- és nagymutatók pontos funkcióját tekintve tapasztalható némi zavar, ami egy tanító jellegű történetben – márpedig minden mese tanítani akar – nem kifejezetten szerencsés, habár a digitális időmérés korában ez még épp a megbocsátható tévedések közé tartozik.)
 
Előkerül persze a szerelem is, elsősorban nyilvánvalóan nem az emberi változata – habár utalást erre is találhatunk –, hanem a viccesebb fajtája, például a dinnyék közötti vonzalom. És persze találkozhatunk aranyos kis állatokkal, méghozzá főképp olyanokkal, amilyeneket még a panelházak környékén is látni néha: madarakkal, sünökkel és mókusokkal. A valóságtól leginkább elrugaszkodott szereplő a minden este szétfűrészelt Gerbera Erzsébet, hiszen ki jár ma már hagyományos cirkuszokba, az illuzionisták azonban a közelmúlt televíziós sztárjai voltak, tehát még erről az ötletről sem állítható, hogy nem a valóság talaján csírázott volna ki.
 
A kötet legnagyobb erényének azt tartom, ahogyan a sokféleség és a viszonylagosság fontosságáról tanít. Mert valóban azt kell megértenie minden gyereknek, hogy szükség van a változatosságra, és ha így nézünk valamit, akkor ekképp látjuk a helyzetet, ha pedig amúgy, akkor egészen másnak tűnik fel az egész. Hiszen ahhoz, hogy elviselni és értékelni tudjuk környezetünket, nyitottnak érdemes maradnunk, mert akkor a világ is kinyílik előttünk, és kölcsönösen többet kaphatunk egymástól, és ugyanígy többet is adhatunk. Pálcikánál jobb példaképet erre pedig aligha találunk.